Következő rész

Sziasztok drága olvasóim!

Nagyon sajnálom, hogy ilyen hosszú ideje vártok az új részre... Szeretném veletek tudatni, hogy nincs semmi baj, nem vagyok írói válságban, csak egészen egyszerűen, múlt héten, elkezdtem dolgozni. Jelenleg még nagyon fáradtan esek haza, így mire géphez kerülök, már nincs kedvem belekezdeni az új részbe. Igyekszem összeszedni magamat. Remélem, hogy már nem kell sokat várnotok, és jelenetkezem a következő fejezettel (jövő héten). Annyit már biztosan elárulhatok, egy Lea szemszögről van szó. :) 

Köszönöm türelmeteket. 

Puszillak benneteket. 

Nyolcadik rész

Sziasztok drága olvasóim!

Sajnálom, hogy közel két hetet kellett az új részre várnotok, de engem is beszippantott a nyár, valamint annak a tudata, hogy hamarosan újra beköszönt az ősz. Remélem ti is kiélvezitek az utolsó napokat/heteket, amit még ez a nagy meleg adhat nekünk.

Fogadjátok szeretettel a nyolcadik részt, ami remélem, az előzőekhez hasonlóan, szintén elnyeri tetszéseteket.

Köszönöm szépen az előző részhez érkező visszajelzéseket (kommenteket, pipákat). Számomra mindig felemelő érzés, hogy időt szántok rám, hiszen így látom igazán, van értelme annak, amit csinálok.

Az oldal új modullal bővül: Versenyek / Díjak.

Vasárnap az első verseny eredménye ki is derült.

Innen is Köszönöm Bella S.-nak a díjat, aki tizenkilenc jelentkezőből, az előkelő harmadik helyet szavazta meg számomra.

Felemelő érzés, hogy kezdő létemre, egy ilyen szép díjat kaphattam.

Nem is szaporítom tovább a szót.

Jó olvasást kívánok mindenkinek!

Puszi

Lea

~o~

Cristiano

Vannak napok, amikor megkérdezzük magunktól: Mi lett volna köztünk, ha a tegnap sosem történt volna meg? Mi lett volna, ha nem csókoljuk meg a nőt, aki röpke pillanatok alatt varázsolt el minket? Vannak napok, amik mindent megváltoztatnak. Egyszer csak bekattan valami, és rájövünk: léteznek érzéseink, amiket szabadon, szárnyalásra kell engednünk. Az első alakalom mindig nagyon különleges, de mind tudjuk, nem az lesz az utolsó. Már ekkor annyi minden tudatosulhat bennünk: megbízhatsz bennem; szeretlek; egy család vagyunk; vagy simán csak az: nem passzolunk össze.

A felkelő Nap sugarai Lea hálószobájában köszöntenek rám. Lassan, halk mozdulatokkal nyújtóztatom elgémberedett végtagjaimat, miközben tekintetemmel a digitális óra kijelzőjére pillantok. A pontos idő leolvasása után, csendesen bújok vissza a mellettem szundikáló, hiányos öltözékű nő mellé. Gondolataim vulkánként robbannak ki elmémből. Olyan érzés kerít hatalmába, mintha két kötélhúzó csapat között estem volna csapdába, amiben énem két oldala vívja közelharcát egymással. Az egyik úgy gondolja, hogy félek szeretni. Most, hogy itt fekszem a számomra tökéletes nő mellett, biztos lehetek benne, nem merek szeretni senkit sem! Félek, hogy bekövetkezik az önelvesztés és már semmi sem lesz olyan, mint régen. Félek, hogy valójában ő sem szeret, csak kíván engem. Félek, hogy csak a pénz és a hírnév érdekli. Saját magam gátja vagyok. Túl fájdalmas lenne számomra az igazi, szeretetteljes odaadás. Túl veszélyesnek találom. Végeláthatatlan betonkerítésekkel védem magam, sőt a tetejére még szögesdrótot is teszek, hogy senki se tudja megmászni a lelkemet védő falakat. A másik énem viszont azt sugallja számomra, hogy Lea más. Az, hogy ilyen rövid ismertség után végig vele töltöttem az éjszakát, több puszta kalandnál. Nem menekültem el reggelre, sőt, végig a karjaimba zárva őriztem álmát. Úgy óvtam, mint ártatlan kisgyermek a kedvenc plüssfiguráját, aki attól tart, bármikor elvehetik tőle. Én nem hagyhatom, hogy Leát elvegyék tőlem. Tudom jól, hogy vastag a körülöttem található páncélzat, de úgy vélem, a mellettem fekvő lány a részemmé válhat, és bebújhat mögé.

Mikor újra felnyitom a szemeimet, már csak egyedül fekszem a hatalmas franciaágyban. Gyorsan pattanok ki a világosszürke selyemtakaró alól, majd az alsónadrágomat magamra kapva, a szobába beszűrődő hangok irányába indulok. Az ajtó elé érkezve, már éppen lenyomnám a kilincset, mikor bátorságom úgy illan el, mint egy ijedt kismadár, hangos zaj hallatán. Elképzelni sem tudom, hogy Lea mit csinálhat, ezért a lehető leghalkabban nyitok be a helyiségbe, hogy véletlenül se zavarjam meg tevékenységében. Bekukucskálva egyből megpillantom a lányt, akinek a testét egy fehér csipkés body, valamint egy arra felvett, lenge szoknya takarja el. A látvány, ami fogad, pont olyan, mint azokban a táncos műsorokban, amiket Junior édesanyámmal szokott nézni. A szoba egy külön táncteremnek van kialakítva. Bár a lakás többi részén található fehér, szürke és fekete árnyalatok itt is visszaköszönnek, mégis a falakra felszerelt tükrök, vidám külsőbe bújtatva törik meg a modern stílusú teret. Lea mozgásától még a hideg is kiráz. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen érzést tud egy zene, és az arra táncolt koreográfia kiváltani belőlem. Szívem szerint berontanék hozzá, és az ölembe kapva táncolnék vele tovább.

• Jó reggelt! – mosolyog rám Lea tükörből visszaverődő mása, amitől egy pillanatra még a szívem is megszűnik dobogni
• Jó reggelt! – válaszolok megkésve – Bocsánat, nem akartalak megzavarni. – szabadkozom, miközben a lány a ruháját igazgatja
• Nem zavarsz. – lép mellém, miközben lábujjhegyre ágaskodik, és enyhe csókot lehel a számra – Éppen befejeztem. – mosolyog rám – Gyere reggelizni! – jelenti ki határozottan, majd a konyha irányába húz. – Van itthon: tej, joghurt, kefir, szalámi, kolbász, virsli, paprika, paradicsom, uborka, tojás, müzli, pirítós. Összességében minden, ami egy kiadós reggelihez elengedhetetlen. – vonja meg a vállát, majd kérdőn pillant rám
• Bármi megfelel, ha te adod. – adom meg számára a megfelelő választ, majd mögé lépve, hogy közelségét érezhessem, mellkasomhoz vonom. Lea pár pillanat tétovázás után, vállamra hajtja fejét, majd lassú, szinte alig észrevehető mozdulatokkal megáldott táncba kezdünk. – Gyönyörűen táncolsz! – suttogom fülébe, miközben cimpájára apró csókot lehelek – Azt hiszem, életem végéig néznélek, és csak gyönyörködnék benned.
• Bolond! – rázza meg a fejét – Szerinted kilencven évesen is gyönyörködnél bennem? – neveti el magát
• Édes, benned még száz, sőt ezer évesen is. – kacsintok a lányra sejtelmesen
• Persze, hiszen akkor már amúgy sem látnál, igaz? – mondata közben, nőies kezeivel túr bele hajamba, amitől minden ruhadarabját kedvem lenne letépni róla, mégis türtőztetem magamat
• Elképesztő egy nő vagy te. – válaszolom boldogan, majd mély csókunk közben, enyhén megemelve, a konyhapultra ültetem – Ha már a vacsora nem jött össze, majd én készítek neked reggelit.
• Ez csodásan hangzik. Addig én felfrissítem magam. – mosolyog rám kacéran, majd a fürdő irányába lépked.

Az utcák még csendesek, semmi zaj, semmi veszekedés. Néha, egy-egy autó halkan suhanó hangja szűrődik csak be a konyha nyitott ablakán. A lágy, reggeli szellő, átmozgatásra készteti a fák zöld lombjait, és ezzel egy időben friss levegővel tölti meg a lakás minden egyes szegletét. A kellemes csendben, Lea fürdőszobából kiszűrődő, dalolászó hangja muzsikaként tölti meg a helyiségeket. Percekkel később, felfrissülve lép ki a világos fürdőszobából. Fekete, mélyen dekoltált, lezser felsőt, és egy rövid farmernadrágot viselve, még káprázatosabbnak találom, mint valaha. Táncos léptekkel közelít a konyhapulthoz, majd helyet foglalva, látszólag kimerülten hajtja fejét a márványpultra helyezett kézfejére. A tegnap este, kettőnk között uralkodó kellemes csend, ismét a birtokába kerít minket. Reggelink elfogyasztása közben, végig Lea arcát pásztázom. Szerencsére a hajnali bizonytalanság végképp elhagyta elmémet, és helyette csak a boldogság gondolata foglalkoztat. Csak nézem az előttem falatozó nőt, aki zavarát palástolva, inkább a szellő által mozgatott zöld növényekre emeli tekintetét. Idilli hangulatunkat a csengő szakítja félbe.

• Bocsánat, biztos Mona az. Ő a legjobb barátnőm. Elfelejtettem neki szólni, hogy ma később megyek dolgozni. – szabadkozik Lea, miközben a bejárat irányába tart
• Jó reggelt kisasszony! Kérem, itt írja alá – hallom meg az idegen férfi hangját, miközben egy hatalmas dobozt, és egy csokor vörös rózsát nyújt át a lánynak – További szép napot! – zárja a beszélgetést, majd sietősen távozik
• Gondolom, nem ő a barátnőd!? – adok hangot egykedvű érzelmeimnek, melyek hirtelenjében futnak végig elmémben. Ismét a másik énem kerekedik felül. Ez a nő oly könnyen rabul ejtett. Elvarázsolt a nevetésével, ahogy átölelt, ahogy az ajkaival a bőrömön kalandozott, a szájával, ahogy gyengéden, halk szavakat sugdosott. – Nem nézed meg, hogy mit kaptál? – nézek rá szigorúan, ezzel is nyilvánvalóvá téve, nem örülök az ajándékainak
• Cseppet sem érdekel, hogy mi van benne. – vonja meg a vállát – Nézd meg nyugodtan, ha szeretnéd. – mondja elképesztő nyugodtsággal a hangjában, miközben a hatalmas dobozt elém tolja
• Hm, egy vörös mini ruha. Méghozzá testre simuló. Ahogy elnézem, pont a méreted. Látszik, hogy a fickó jól ismeri a testedet. Kártya persze nincsen mellékelve. És nyilván fogalmad sincsen róla, hogy ki küldte. Igaz? – fürkészem a nő tekintetét, amely ismét a fákat vizslatja
• Mondanám, hogy valóban nincsen, de gondolom, nem hinnél nekem. – feleli közömbösen, majd a mosogatóhoz lépve, grimaszolva löki bele bögréjét a mosatlan tányérok közé
• Azt hiszem, jobb, ha megyek. – állok fel a konyhapulttól, majd a hálószobába sietek, hogy magamra kapjam az este szétdobált ruhadarabjaimat
• Tudod mit? Jól van, rendben van. – dúvadként ront be utánam, majd a hatalmas franciaágy közepén, törökülésbe dobja magát – Magyarázkodni fogok. De azért azt megjegyezném, hogy még soha életemben, senkinek sem magyarázkodtam, de most neked megteszem. Oké? Elegem van ebből az egészből. Ebből a gyerekes viselkedésből. Nem fogok erre a szintre süllyedni. Tényleg fogalmam sincsen róla, hogy ki küldte ezeket a vackokat.
• Te magad is láthatod, hogy az ostoba még arra sem volt képes, hogy legalább a nevét odaírja. Egészen egyszerűen nem tudom és nem is érdekel, hogy kitől jött. Rajtad, Mona barátnőmön, és a családomon kívül senki sem tudja, hogy itt élek, így még nehezebb lenne megmondani, hogy ki is küldte az ajándékokat. Jöhetett akár az ostoba szomszédtól, aki azóta le sem veszi rólam a szemét, hogy erre a környékre költöztem. Ami hozzáteszem, két hete történt. Jöhetett az exemtől, attól az embertől, akit mindenkinél jobban utálok. De hát ki ne utálná, hiszen az esküvőnk előtt pár nappal csalt meg. Azóta is próbálkozik nálam, ezért is költöztem ide, hogy ne találjon meg. Aztán jöhetett anyám kedvenc ügyvédkéjétől, akihez szerintem már ma feleségül küldene, ha rajta múlna. De tényleg Cris, bárki küldhette őket. Ne viselkedj már így. Ne duzzogj, mint egy gyerek. – vázolja fel mondandóját, miközben tekintete hol közönyös, hol bizalmatlan, hol pedig türelmesnek hat
• Szóval gyerekes vagyok? – veszem ki mondandójából az egyetlen, rám nézve sértő megjegyzését
• Jelenleg igen. Jó, én sem viselkedtem valami felnőttesen, és ezt sajnálom is. Tényleg semmi közöm ezekhez az ajándékokhoz. – nyomatékosítja újból szavai jelentőségét
• Rendben van, hiszek neked. Viszont most tényleg elmegyek, Junior már biztos vár rám. Majd beszélünk. – kimérten mondom számára, majd a homlokára adott puszi után, sietve távozom tőle. Az autómban ülve még visszapillantok a lányra, aki az ajtófélfának támaszkodva int búcsút nekem. Elmém megint kegyetlen körforgásba kezd. Olyan gyönyörű, kedves, bájos, szeretetre méltó és segítőkész, mégis baljós jeleknek bizonyulnak e tulajdonságai. Ráadásul majdnem férjhez ment. Az is mekkora egy rohadék már, aki egy ilyen nőt megcsal? Vagy Lea lehetett a hibás? Ő is csalhatta? Ezért kapta vissza, amit adott? Annyi kérdésem lenne irányába, mégsem teszem fel őket, legalábbis ma biztos nem. Tudom jól, hogy én is hibás vagyok, hogy sokszor túlreagálok bizonyos dolgokat, mégis ismét a könnyebb utat választom. Az élet újból borsot tört az orrom alá, én pedig nem teszek ellene semmit, csak elmenekülök.
  Gondolataim hazáig fogságban tartanak, és egy percre sem eresztenek el. Lekanyarodok a gyorsforgalmi útról, és pár száz méter megtétele után, a jól ismert mellékutcába hajtok. Elhaladok pár villa mellett, majd a kapunyitó megnyomása után, a saját udvaromban találom magamat. A környék még ébredezik. Csak kutyáim vidám köszöntése töri meg a madárcsicsergéssel tarkított csendet. Lassan lépek be a ház hatalmas ajtaján, majd az emeletre érve, fiam szobájába veszem az irányt. Még korán van, Junior ilyenkor még alszik, van fél órája az ébredésig, így megemelve könnyű kis takaróját, befekszem aprócska ágyába.  Közel húzom magamhoz kicsiny testét, majd finom illatát belélegezve alszom el mellette. 

Hetedik rész

Sziasztok drága olvasóim! 

Meghoztam számotokra a hetedik részt. Ismét elnézéseteket kérem, hogy ennyit kellett rá várni, de most itt van és csak a tiétek, fogadjátok szeretettel. 

Köszönöm az előző részhez érkezett pipákat és kommenteket. Mindig nagyon jó érzéssel tölt el, ha küldtök számomra egy kis visszajelzést.
Köszöntöm az újabb feliratkozókat. Hihetetlenül jó érzés, hogy már tizenhárman vagyunk.
Csak köszönni tudom mindenkinek a támogatását és bizalmát. 

Puszillak benneteket.

Lea

~o~

Cristiano

Bár mondhatnám, hogy egyszerű, de az élet néha nehéz döntések elé állít bennünket. Feladhatunk mindent és elátkozhatjuk a világot. Elbújhatunk egy sötét, kilátástalan helyen, vagy reménykedhetünk abban a leheletnyi csodában, amit mindig újra átélünk. Amíg létezik varázslat, addig várható a boldog befejezés is. Persze, nem várhatjuk el, hogy egyik pillanatról a másikra történjen meg, de valamikor bekövetkezik, talán pont akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá. Addig pedig bátornak kell maradni, és nem szabad feladni a reményt. Bátorságunk legfőbb bizonyítékaként, később sem okoljuk magunkat: miért nem voltál vakmerőbb?

• Lea, nem jössz? – fordulok hátra a lány irányába, aki csendben mered maga elé. Látom rajta, hogy nyomasztja valami, még sincs bátorságom rákérdezni az okára. – Lea!? – szólalok meg ismét, mire a lány csak a fejét rázza, nemlegesen
• Hazamegyek! – jelenti ki határozottan
• Tényleg nem maradsz vacsorára? – kérdezem a lányt hitetlenkedve
• Tényleg! – vágja rá válaszát, miközben tekintete olyan fagyos, mint téli évszakban a házakról lelógó jégcsap. Szótlanul tesszük meg következő lépéseinket, mintha magunkban azt találgatnánk, vajon mit akarhat a másik. A néma csend, amibe burkolózunk, szinte már fájdalmas, mégsem teszünk ellene. A távolból csak Junior nevetgélése hallatszik, aki valószínűleg már felért a házunkhoz és éppen Mogyoróval, a Labradorunkkal, és Méhecskével, a kicsi Yorkshire Terrierünkkel játszik. Ők ketten Isten áldásai az életünkben. Boldogságot és biztonságot hoznak számunkra, főleg a nehéz napokon. Emlékszem, hogy pár éve, mikor Madridba költöztem, még Zé hozta át a kutyákat. Nagyszerű ajándék volt. Felélénkült tőlük a ház. Szerencsére jelenleg is sok örömet okoznak. Junior, talán velük a legboldogabb.
• Úgy szeretem, mikor ilyen boldog. – szökik ki számon gondolatom szavakká formálódása
• Mindig ilyennek kellene lennie! – zökkent ki Lea merengéséből, miközben lassú mozdulattal emeli rám tekintetét.
• Éppen a kutyákkal játszik. Nagyon szereti őket. Tudom, hogy sokszor olyanok vagyunk, mint a gyerekek, de jól esik. – nevetem el magamat – Néha elég gonoszak vagyunk velük. Junior Méhecskét, én pedig Mogyorót szoktam bedobni a medencébe. Bár nem is gonoszkodásból, csak annyira édesek, ahogy kiúsznak. – vonom meg a vállaimat – Méhecske mostanában eléggé letört. Két lánykutyával találkozott a minap, és most állandóan ki akar szökni, odafut, ahol ők vannak. Rosszcsont. Lehet, hogy mire felérünk, már megint úgy kell összeszedni a bokrok alól.
• Olyan, mint a gazdája. – emlékeim öröméből a lány, érdesen lekezelő hangja zökkent ki
• Kösz. – válaszom úgy tör utat, ahogy kell, szemrehányásként. Sokkal több van benne, mint ez az egy szó. Csalódásra gondolni pontatlanság lenne, hiszen nem is ismerem a mellettem álló lányt, mégis valami megtörni látszik bennem.
• Nem úgy gondoltam. Nem akartalak megsérteni. – mentegetőzik hirtelen – Az állatok igénylik a törődést. Makacsak, mint a gazdájuk. Legalábbis az állatgyógyászok ezt vallják. – neveti el magát, majd lassan közelít felém és aprócska, ám mégis elképesztően nőies ujjaival, enyhén böki meg hasam oldalát. – Az én macskám személyisége is hasonlít rám. Elképesztően makacs, és öntörvényű. Ugyanakkor, ha akar, akkor nagyon kedves és szeretetreméltó is tud lenni. A kutyusom, na, ő meg kész káosz. Igazi házőrző, ezért is lakik inkább a szüleimnél, neki kertes ház való. Az idegenekkel nem igazán jön ki, nekem viszont bármit megtenne. – mosolyog a lány
• Hm, pont olyanok, mint a gazdájuk. – nevetek most már én is, bár legbelül érzem, hogy Lea nem erre gondolt kezdetleges mondanivalójában. Nem tudom, hogy miért változtatta meg a véleményét, miért finomított rajta, mégis hálás vagyok, hogy meglépte. – Megengeded, hogy hazavigyelek? – fordulok felé kérdőn
• Köszönöm, nem kell. Hívok egy taxit. – mondja, miközben a táskájában kezdi telefonját keresni
• Közel laksz? – nézek sötét, nyugodt szemeibe
• Nos, nem. Nem igazán. – feleli, miközben hosszú, derékig érő haja alá, finoman csúsztatja be kezeit, hogy aztán lágyan megmasszírozhassa nyaka hátsó részét
• Akkor hazaviszlek! – az ellentmondás kicsiny szikráját sem tűrve jelentem ki gondolataimat – Csak szólók Rickynek, hogy vigyázzon Juniorra, és indulhatunk is. – simítok végig bársonyos karján, majd a házba sietek

Lea a haját az arcába simítva, könyökére támaszkodva, a puha bőrülésbe süppedve bámul kifelé autóm ablakán. Arcán, mintha nosztalgikus mosoly terülne szét, amely az üvegből visszatükröződve jelenik meg előttem. Egyáltalán nem szeretném a lányt merengéséből kizökkenteni, ezért mosolyogva az út irányába fordulok. Szép lassan fordítom el az indítókulcsot, hogy autóm motorja a lehető leghalkabb búgással jelezze számunkra, kész az indulásra. Amikor ismét ránézek, egy nyugodt, mosolygós nőt látok magam mellett. És két sötétbarna szemet, amely vidáman tekint vissza rám.

• Köszönöm, hogy hazaviszel. – Töri meg kínosnak egyáltalán nem nevezhető csendünket, majd újra Madrid utcáira mered. Hónapok óta, egyetlen társam a magány, egyik nap olyan, mint a másik, aztán egyszer csak beállít a meglepetés. Nem csinnadrattával, inkább csak észrevétlenül, finoman, csendesen. Csak egy mosoly, egy pillantás, és máris megszűnik a mélységes űr, ami a hosszú napok és éjszakák során kísértette életem minden percét. A lehető leglassabb tempóban haladva veszem az irányt Lea lakása felé. Minél több időt szeretnék a lány társaságában tölteni. Bár nem szólunk egymáshoz, mégis lágy hullámként lebeg a köztünk uralkodó nyugalom. Alig ismerem, mégis, mintha egész életemben itt lett volna. Azt hiszem, ha valamit megtanultam az életben, az az, hogy azok lehetünk, akik csak szeretnénk. De amikor jön a szerelem, az igazi szerelem, a legjobb dolog az, ha önmagunkat adjuk. A Lea által megadott címhez közeledve, a körforgalomból kikanyarodva, alig pár méter megtétele után állok le az út szélén. Az utcák csendesek, alig pár járókelő lézeng a járdákon. A lány hálás mosollyal nyitja ki autóm ajtaját, majd kiszállva tökéletes alakjára igazítja barackvirág színben pompázó ruháját. A kapuhoz érve hátranéz, miközben vélhetően kulcsait keresi vékonyka táskájában. A lemenő Nap fényének a meszelt falakról való visszaverődése, szinte bearanyozza a lány egész testét, s éles, tiszta árnyékot rajzol a földre. Mikor pillantásunk összetalálkozik, a világító fehér falak között, szinte kővé dermedve áll tovább. Ahelyett, hogy kinyitná az ajtót és becsapná maga mögött, leteszi táskáját a földre, a lépcsőre ül, és ismét a táskájában keresgél. Lassan indulok meg irányába. Mellé érve, egy pillanatra még a Napot is kitakarom. Ugyanarra a lépcsőfokra ülök le, mégsem emeli rám tekintetét. Kiengedett haja az arcába hullik, amitől akaratlanul is megindul jobb kezem, hogy kósza fürtjeit, nőies válla mögé tűrjem. – Nem akarsz bejönni? – kérdésével fordul végre irányomba, miközben barna szemei nyugodtan és magabiztosan, ismét mosolyogni kezdenek. Szép lassan áll fel mellőlem, majd az ajtóba helyezi kulcsát. Ő más, állapítom meg. Nem olyan, mint az eddigi nők, akikkel találkoztam. Csendes léptekkel indulok meg utána, mintha félnék, hogy megnyilvánulásommal tönkretehetem az idill meghitt pillanatát. Halkan zárom be magam mögött az ajtót, majd belépek a modern, szürke és fehér bútorokkal berendezett lakásba, amit csak néhány bőrönd színesit meg a bejáratnál. – Mégis miért van az, hogyha valami bánt, azt szeretném, ha te vigasztalnál meg? – olyan visszafogottan teszi fel kérdését, mintha attól félne, hogy meghallom, amint érzelmekről beszél – Miért van az, hogy minden percben téged szeretnélek átölelni? Miért vonzódom hozzád? Hiszen nem is ismerlek… Legalább mondd, hogy te nem érzel ilyet. Vagyis irántam nem. Mondd, hogy az a lány, akiről a tóparton meséltél, fontos számodra. Bár persze, hogy fontos, hiszen miatta változtattál az életmódodon. – vonja meg a vállát, miközben két hatalmas bögrét vesz le a sötétszürke konyhaszekrény egyik felső polcáról – Mondd, hogy egy idióta fruska vagyok. Mondd, hogy csak képzelődöm, és valójában nem is érzek irántad semmit. Mesélj arról a lányról, akibe szerelmes vagy. Mesélj róla, hogy könnyebben kiverjelek a konok fejemből.
• Nem tehetem. Én nem. Nem hazudhatok. Neked nem. Nekem te ennél sokkal többet jelentesz. – válaszom hatására, Lea egy mély sóhaj kíséretében, teával tölti színültig a porcelán bögréket. Látszik rajta, hogy hirtelen elgyengül. Szeretné megérteni, miről is beszélek, mégsem kérdez rá a nyilvánvalóra. Ő más, állapítom meg ismét. Gyengéden csúsztatja elém a kockás bögrét, majd az egyik bárszéket kihúzva foglal helyet velem szemben. Lassan, szinte egyszerre kortyolunk bele a meleg italba, ám tekintetünket egy másodpercre sem szakítjuk el a másikétól. Még szavak nélkül is beszél testünk minden porcikája. A lány a pult végében található távirányító után nyúl, és az egyik gomb megnyomásával, egy kellemes spanyol dallamot indít el. Igen, ő tényleg más, teljes, egész lényében különbözik. Vele nem úgy van, mint az eddigi nőkkel, nincsenek ízesítésnek szánt csúnya szavak, malacságok. Csak a nyugalom és a béke létezik, mely úttörőként repít minket egyre közelebb a másikhoz. Gyengéden érintem meg bársonyos kezét, mely éppen a bögrét helyezi a márványmintás pult hideg burkolatára. Hirtelen megrezzen érintésemtől, ám a másodperc töredéke alatt viszonozza érintésemet. Lágy simogatásokkal kerülünk egyre közelebb egymáshoz, mígnem leheletünk már egymás szájában pihen. Ölembe vonva a lányt, csókolom fülének apró cimpáját, majd lassan, hogy a mámor ne illanjon el, indulok meg vele a hálószoba irányába. Még mindig nem szólunk egymáshoz, nem érezzük szükségét, a tetteink beszélnek helyettünk. Végig hallgatunk, lassan, komolyan, megfontoltan mozgunk. Figyelmesen. Barna tekintetünket, amely még ekkor is nyugodt, nem vesszük le a másikról, egy pillanatra sem. Nem nézünk félre, nem hunyjuk le a szemünket. És amikor a fény utat tőr magának a redőny egyik kínálkozó résén, megcsillanva Lea bőrén, az apró verejtékcseppeken, a barna íriszek mintha kitisztulnának. Olyan nyugodtak, mint egész teste, az a vékony, nőies, mégis erős test, melyre nem rontok rá türelmetlenül, hanem magabiztosan, határozottan hatolok belé. Lágyan, ahogy a konyhából beszűrődő zene üteme diktálja a tempót. Sietség nélkül. A lány minden érzésére és rezzenésére figyelve, melyek arcának és teste minden porcikájának borzongásában nyilvánulnak meg. A végsőkig viszem minden csókunkat, simogatásunkat és mozdulatunkat. Nedves, mezítelen, egymáshoz feszült testünk illata ambróziaként hat lelkemre. Gyengédség. Béke. Szerelem. Az alattam fekvő lányra tekintve, pontosan jól tudom, egyikünk sem akarja, hogy ez a pillanat valaha is véget érjen. Néha, amikor Lea halkan súg valamit, amit lehetetlen kivenni, arcát a nyakamba temeti. Csendes megszólalásai alkalmával, ajka mozgásának segítségével, nyakam bőrét csiklandozza. Ujjaim lágy, szájához emelésével, kedvesen, mosolyogva, és suttogva figyelmeztetem: várj, nyugalom, semmi sietség, semmi kapkodás. Szaggatottan zihálva, tágra nyílt szemekkel pillant rám, majd még erőteljesebben szorít magához. Karjával, lábával, és szájával is fogságban tartja egész szárnyaló lényem. A Nap, redőnyön keresztül is vakító fénye, tőrként szurkálja testünk, visszafogott nyögéseink, ismerősként köszönti testünk. Bonyolult mozdulataink körforgásában, testünk borzongása állandóvá válik, ahogy a rá következő érzések lágy hullámzása is. Szaggatott lélegzésünk lecsillapodása után, egymás karjába bújva pilledünk el.

Hatodik rész

Sziasztok drága olvasóim!

Meghoztam számotokra a hatodik részt. Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem vele. Igazából mostanában tényleg sok a teendőm – gálára készülés mellett – volt egy kisebb ihlettelenségem. Megkérdőjeleződött bennem, hogy szükségem van-e az írásra, nem elég-e nekem az olvasás. Kértem egy kritikát, ami segített helyére tenni a gondolataimat. Rájöttem, hogy szeretek írni, adni az olvasók számára, és talán tehetségem is van hozzá. Persze tudom, hogy még sokat kell fejlődnöm, de minden kezdet nehéz… 

Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett pipákat és kommenteket, valamint köszöntöm az újabb feliratkozókat is. 

Még pár óra erejéig lehet szavazni a versenyen, amin elindultam. Ha még nem szavaztatok és úgy érzitek, megérdemelném, akkor ITT leadhatjátok a voksaitokat. 

Nem is szaporítanám tovább a szót. 

Remélem a hatodik rész is elnyeri tetszéseteket. 

Puszi

Lea

~o~

Lea

Mindenkinek van egy kialakult belső képe magáról, ami akár szempillantás alatt meginoghat. Talán sok ember egyetért azon kijelentésemmel, hogy az életben nem minden sebünk látható. A lélek sebei gyakran évekig véreznek, és belülről marcangolják érzelmeinket. Magabiztosnak és egyedinek érezzük magunkat, ám eljöhet az a pillanat, amikor valaki rávilágít arra, hogy igenis lecserélhetőek vagyunk. Innentől az önképünk mit sem ér, hiszen csak az fog számítani, hogy mások milyennek látnak bennünket. Ettől a pillanattól kezdve nem magunknak akarunk megfelelni, csak a külvilág önös érdekét helyezzük előtérbe. Ám néha mégis akad egy olyan személy, aki látnok módjára, vagy csakis ránk figyelve, megérzi ezt, és a segítségünkre siet. Ilyenkor hajlamosak vagyunk, hogy inkább ellökjük magunktól, minthogy be kelljen ismernünk, igen, valami fáj, valami, ami egyszer régen történt. Valami, ami már hosszú ideje visszatart minket attól, hogy boldogok legyünk és a saját életünket éljük, azt az életet, amire mindig is vágytunk, és amiért küzdeni is fogunk.

• Menj csak drágám, mindjárt mi is utánad indulunk, jó?! – simogatom meg Junior kicsiny fejét, ezzel jelezve számára, hogy egyedül is lemehet a tópartra
• Rendben van! – kiáltja, miközben már vidáman szalad a lejtőkön
• Minden rendben? – lépek Cris mellé és összezavarodott tekintetét kezdem vizslatni
• Ne haragudj! – kér tőlem bocsánatot, de továbbra is csak szótlanul állunk egymás mellett
• Mi a baj? – szólalok meg, és nemleges választ el sem fogadva fordítom szembe magammal a focistát
• Semmi! – mit sem törődve rántja meg vállát, majd a fia után indul
• Aha, csak kár, hogy én ezt nem veszem be. – dünnyögök, ám csak éppen olyan hangerőn, amit a férfi még hallhat
• Mit keresel itt, ilyenkor? – hangjának furcsa lejtésével teszi fel azt a kérdést, amire én magam sem tudom az őszinte választ. Bárcsak megmagyarázhatnám, hogy mi ez a különös érzés, ami hozzájuk köt, ami miatt most itt vagyok. De nem megy, képtelen vagyok rá. Tudom, hogy Cristianinho egy imádnivaló kisember, de Crisről mit sem tudok, mégis a kibékülésünk óta különös érzések kavarognak bennem.
• A nyaraltatás részleteiről kell beszélnünk. – adom meg számára a legkézenfekvőbb választ – Nem szokásom senkihez családlátogatásra járni, de pénteken indulnánk és Junior engedélyei még nincsenek rendben. – folytatom tovább hazugságaim hálóját szövögetve
• Hm. Bárcsak hihetnék neked. – sóhajt fel a focista – Tudod, én azt hittem, hogy te egy őszinte nő vagy, de be kell látnom, semmivel sem vagy jobb, mint a többi. Te is egy hazug kis fruska vagy. – nemtörődömséget színlelve, látszólag mégis egyre ingerültebben köti az ebet a karóhoz
• Rendben. Igazad van. – adom a gyors választ, majd elpirulva hajtom le a fejemet, és a ruhám szélét kezdem babrálni – Azért azt megjegyezném, hogy nem hazudtam, csak eltitkoltam az igazságot. – mosolygok zavaromban
• Tényleg? Ami mi is? – fürkészi még mindig lefele szegett tekintetemet
• Nem tudom. Tényleg fogalmam sincs. – rázom meg fejemet, miközben mélyen a szemeibe nézek – Talán tudni akartam, hogy sikerült-e megbeszélnetek az Irina dolgot. Talán hiányzott Junior. Talán csak hosszú idő óta a veled folytatott beszélgetésem volt a legértelmesebb, ami történt velem. Talán tényleg nem tudom neked megmagyarázni, ezért kerestem egy hihetőbb indokot, amire rájöttél, hogy hazugság. Talán, talán, talán… – zavart tanácstalanságomra már Cris is elmosolyodik
• Mindent megbeszéltünk Juniorral. – sóhajt fel a focista, de öröme is egyértelműen kivehető. Beszélgetésünk során bevallja, boldog, hogy elmondhatja valakinek gondjait, tapasztalatait. Idejét sem tudja már, hogy mikor hallgatták meg figyelmesen, minden ítélkezés nélkül, és vették komolyan mondandóját. Bár édesanyjával és testvéreivel, a digitális világ fejlődésének köszönhetően napi szinten tartja a kapcsolatot, mégis az ilyen alkalmak során igyekszik elhallgatni problémáit, és csak a jóra fókuszál. Hosszas beszélgetésünk alatt, egy-egy mondat kimondása mellett, csak hallgatagon bólintok, ezzel is jelezve felé, figyelek rá és megértem problémáját. Nem érzem szükségét, hogy feleslegesnek bizonyuló kérdéseimmel bombázzam. Amit akar, azt úgyis elmondja elvet választva, végig a csendes megfigyelő szerepében maradok. Magam sem tudom, hogy mennyi ideje ülhettünk vissza a kis tisztásra, csak azt veszem észre, hogy Junior már nagyon unatkozik. Legnagyobb sajnálatomra szakítom félbe a focistát, majd a kisfiú irányába terelem. – Köszönöm Lea, tényleg, mindent. – simít végig karomon, majd hirtelenjében ölel magához, amitől az egész testem libabőrösre vált. Pilláim ólomsúlyként csukódnak le, miközben arcomat izmos vállába temetem. Férfias illatának kellemes érzése nem csak orromba kúszik, hanem lelkem összes zugát átjárja. Szívünk közös ütemre dobbanását ő is érzékeli, amely másodpercek töredéke alatt sarkallja arra, hogy még erőteljesebben vonjon magához. Csendes, ám kettőnk számára mégis sokat sejtető pillanatainkból Junior aprócska kacagása zökkent ki. Mikor újra kinyitjuk szemeinket, mindketten tudjuk, fellángolt a parázs. Egy apró szikra elég volt hozzá, hogy felébressze vágyainkat. Ölelésünkből való kibontakozás közben, zavartan mosolygok rá a focistára, aki egy halvány, férfias féloldalas mosollyal biccent, jelezve, ő is érzi, amit én. – Legközelebb te mesélsz magadról! – kacsint rám
• Hát jó, bár bennem nincs semmi érdekes. – vonom meg vállaimat. Persze tudom, hogy ez nem igaz, mégis jó érzés kicsit cukkolni.
• Ejj, Lea, nem tudsz jól hazudni! – neveti el magát, miközben hátramenetben szalad Junior irányába
• Csak el ne ess, jó?! – csóválom fejemet, ám legbelül pontosan jól tudom, igenis komolyan gondolom, amit mondok
• Látod, most ismét őszinte voltál. – bólogat hevesen
• Igen, igen. Legalább tudod, ami a szívemen, az a számon. – csipkelődöm tovább a férfival, amit Cristianinho hatalmas tapssal és kacagással nyugtáz.
• Nálunk vacsoráznál? Én főzök! – fordul irányomba a focista, miközben Junior már a nyakában ül
• Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – csóválom fejemet, miközben a kicsi, a lelkesedéséből adódva, majdnem leesik apja nyakából
• A vacsora, vagy az, hogy én főzök? – nevet tovább a sztár, majd szép lassú mozdulattal engedi le a fiát a földre
• Van egy fickó a házatokban. – kezdek bele magyarázkodásomba, hogy miért is nem maradhatok vacsorára, holott tudom jól, ez a valóság csupán egy aprócska részét képzi. Amitől leginkább tartok, azok az érzéseim, melyek most mázsás súlyként nehezednek rám. – Nem voltam neki szimpatikus. Tudod, ő egy olyan lánynak nézett. – mutatom irányába a macskaköröm jelét, nyomatékosítva, hogy megértse miről is beszélek
• Ó, igen. Ő Ricardo. Ezek szerint találkoztál vele. – harapja be alsó ajkát, amitől egyből sejtem, valami van a levegőben – Nagyon rendes, és jó ember, de néha vannak furcsaságai. – vakarja meg a kupáját
• Akkor ma furcsaságai vannak. – forgatom meg szemeimet
• Igazából rendelt magának egy olyan lányt. – kacsint irányomba, melyből egyből értem, hogy mire céloz
• A te házadba? És Junior? Mi van, ha látja őket? Ő még kicsi ehhez. Pláne egy ilyen nővel. Basszus. Ráadásul az a barom azt hitte, hogy én vagyok a rendelt nője. Ezért mászott rám. – tör ki belőlem a felelősségteljes óvónő, amelynek nem csak hangom, de túlgesztikulált mozdulataim is segítségül szegődnek
• Nyugi Lea! – érinti meg Cris a kezemet – Nézd, hogy néz rád a kicsi.
• Fogalma sincs róla, hogy mi a baj. Szegény. De akkor is. Cris, ez nagyon gáz. – hajolok a futballistához, hogy minél halkabban engedhessem ki magamból felháborodásom forrását
• Én sem értek ezzel egyet. – sóhajt mélyet, miközben a szemembe néz – Azt hitte, hogy csak este érünk haza, ezért mert beszervezni magának egy nőt. Persze, tudom, hogy nincs így rendben, magam is megmondtam neki, de ő is itt él, férfiból van, vannak szükségletei. Azt mondta, hogy két órát kér. Közel három eltelt, mióta lejöttünk a tópartra. – vizslatja arab számokkal ellátott aranyóráját – Mióta Barbara elhagyta, teljesen más életet él. Tudod, Barbie azt hitte, hogy Ricky csalja, ezért most úgy érzi, elpocsékolta az elmúlt éveit, ami alatt a figyelmét csak a nőre fordította. – mondandója végén hallatott mély sóhajából ítélve, ő is hasonló időszakon van túl
• Te is ezt érzed Irinaval kapcsolatban? – pirulok bele kérdésembe
• Éreztem. – válaszolja halkan, miközben tekintetével fiát kezdi keresni. Látszik rajta, nem akarja, hogy a kicsi hallja, miken is ment keresztül hősnek vélt apja. – Az elmúlt hónapok nekem is így teltek. Úgy viselkedtem, mint egy kertész. Az egyik melegágyból mentem a másikba. Fékezhetetlen étvágyamat igyekeztem idegen nőkkel csillapítani, de mindvégig hasztalan volt, csak az időmet és az energiáimat pocsékoltam el. Az edzéseken és a mérkőzéseken ittam meg a levét. – vonja meg vállát, miközben tekintetével ismét szemeimet keresi – Tudod Lea, nekem a foci és a fiam a mindenem. Annyira fájt, mikor úgy mentem el itthonról egy-egy mérkőzésre, hogy nem leltem benne örömömet. Fájt, hogy nem tudtam segíteni a társaknak, mert egészen egyszerűen nem is akartam, nem érdekelt.
• És mi változott, vagy mi változtatott meg? – szólalok meg halkan, szinte sajnálkozva, hiszen már magam sem tudom, hogy a nap folyamán hányadik alkalommal szakítom félbe monológját
• Hm, egy csodálatos nő, akit bár személyesen nem régóta ismerek, mégis érzem, hogy összeköt vele egy kis szál, egy alig látható, pókháló szerű fonák, ami az egész lényemet behálózza. Tudod, Junior nagyon szereti őt, állandóan róla mesél… Lehet, ezért szerettem meg én is. Úgy éreztem, hogy ahhoz, hogy ilyen nőt találjak magam mellé, fel kell adnom züllött életem. – mosolyog rám, majd a telefonját elővéve rövid sortja zsebéből, megindul Junior irányába. Gondolataim szinte gejzírként robbannak ki szunnyadónak vélt elmémből. Szóval szerelmes. Én buta, ostoba nő. Hogy lehetsz ilyen naiv Lea, hogyan? Hogyan fordulhatott meg akár egy másodpercig is csökevényes kis agyadban, hogy közted és a híres Ronaldo között lehet bármi is? Hogyan? Ez az ember csak hálás neked. Hálát érez, hogy rávilágítottad Junior problémájára. Hálás, mert szinte kislány módjára csüngtél minden szaván. Úgy hallgattad, mint mikor pici korodban, drága, megboldogult nagymamád mesélt neked, hogy könnyebb legyen álomra hajtanod fáradt fejed. Mikor kérve kérlelted nagyszüleidet, had aludj közöttük. Jó leszel, nem fogsz rugdosni, nem csikorgatod a fogaidat, csak aludni fogsz. Bebújtál a meleg dunyha alá, miközben jéghideg talpaidat nagyszülőd combjára helyezted, ezzel is remélve, hamarabb átmelegszel. A boldog, gondtalan élet, amit piciként éreztél, ha csak egy rövid időre is, de újra feltűnt az életedben, csakis ez téveszthetett meg az előbb. Nem több és nem is kevesebb…

Ötödik rész

Sziasztok drága olvasóim! Meghoztam az ötödik részt. :) Fogadjátok szeretettel!

Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!

Lea

~o~

Cris

Edzés után a Leaval történő beszélgetés hihetetlenül jót tett a lelkemnek. Ennek a lánynak egészen egyszerűen, különös tehetsége van a megnyugtatáshoz. Még ismeretlenül is olyan kedvesen bánt velem, mint még édesanyámon kívül talán soha senki. Szerencsére Juniort egész napra kikérte nekem az óvodából, így esélyem teremtődött rá, hogy jobban megismerjem, mi is játszódik le a kicsiny lelkében az Irinaval történtek óta. Kezdetben fogalmam sem volt, hogy is kezdjek bele kérdéseimbe, bár úgy véltem, egy McDonald's-ban kapható Happy Meal menü mellett könnyebb dolgom lesz, így a hazafele tartó gyorsforgalmi útról az első lehetőségem alkalmával, sebtében kanyarodtam le. Fiam értetlenül nézett rám kiskormánya mögül, mikor megálltunk a játszótérrel rendelkező épület előtt.

• Apa, mit keresünk itt? – adott hangot meglepődöttségének – Csak nem ilyen egészségtelen kaját akarsz enni? – tette fel azt a kérdést, ami általában tőlem szokott irányába elhangozni
• Néha kell ilyen is. De ne szokj hozzá! Jó? – nevettem el magamat, miközben fiam csak dülledt szemekkel meredt rám, hiszen tényleg minden áldott nap az egészséges életmódra nevelem, erre tessék, a lehető legegészségtelenebb helyre érkeztem meg vele.
• Jó-jó. Szeretlek apuci. – bújt hozzám már az autóból kiszállva, amitől sokkal magabiztosabbnak éreztem magamat

Mivel az eső még csendesen csepergett, a menünk kikérése után bent kerestünk magunknak egy nyugodtabb kis zugot. Szerencsére nem voltak túl sokan az épületben, így pár aláírás és fénykép elkészülte után, nyugalomban tudtuk ételeinket elfogyasztani és hosszas beszélgetésünket elkezdeni. Gondolataim végig azon cikáztak, hogyan is indíthatnám a beszélgetést. Nem akartam se túl komolynak és rámenősnek tűnni, se túl lazának, így végül a lehető legjobbnak azt tartottam, ha egyből a közepébe vágok, és kerek perec megkérdeztem Juniortól, milyennek találja az életet Irina nélkül… Fiam kezdetben nem akart róla beszélgetni, ám amikor eszembe jutottak Lea szavai, miszerint miattam színlel boldogságot, mert nem akarja, hogy lássam, neki is fáj, egyből nyugtatni kezdtem kicsiny lelkét. Meglepődve tapasztaltam, hogy Leanak szinte igaza lett. Junior valóban miattam mutatta erősnek magát, bár nem Irina miatt szomorkodik. Csakis az fáj neki, hogy míg a csoporttársaiért az anyukák is elmennek az óvodába, neki ebben sosincs része. Soha nincs egy olyan nő mellettem, aki megfelelő anyukája lehetne a kicsinek, aki annyira szeretné őt, hogy hajlandó lenne sajátjaként nevelni. Fáj neki a tudat, hogy közel öt év alatt Irina sose ment el érte, még akkor sem, ha éppen ráért volna. Tudta, érezte, hogy sosem szerette igazán a nő, így ő sem tudott felé őszinte szeretettel nyitni. Egészen egyszerűen fáj neki, hogy csonka családban kell nevelkednie és nem tapasztalhatja meg mindazt, amit a kis barátai a magukénak tudhatnak. Hosszas beszélgetés után az autónk irányába tartva fogadalmat tettem fiamnak, hogy igenis lesz anyukája, méghozzá egy olyan nő személyében, akit teljes szívéből tud szeretni...

Lea

Az óriási szürke fémkerítés lassan tárul szét előttem, beengedést biztosítva ezzel a hatalmas villa udvarára. Belépve a kertbe a szemeim felváltva pásztázzák a fákat, bokrokat és a zöld gyepet. Helyenként felbukkan egy-egy Buddha szobor vagy egy kisebb gyerekjáték, jelezve ezzel, hogy valószínűleg jó helyre hozattam magamat ideiglenes sofőrömmel. Egyre közeledvén a ház ajtajához már minden kétségem elszáll, hiszen a hatalmas fekete monstrumon egy szürke fémre a CR7 felirat gondosan felvésett betűi biztosítják igazamat. Gondolataim egyből Ronaldora terelődnek, hiszen a beszélgetésünk során annyira egyszerűnek és jószívűnek tűnt, ám elnézve a bejáratát inkább egy hiú, önimádó embernek mondanám. Éppen kopogtatásra emelném kezeimet, amikor az ajtó hirtelenjében nyílik ki előttem, ám a sztárfocista helyett, egy számomra ismeretlen férfi áll a küszöb másik oldalán.

• Szia! Gyere beljebb! Menj egyenesen, majd fel a lépcsőn és jobbra haladva a második ajtó mögött találod a mosdót, ott át tudsz öltözni. – sorolja hirtelenjében az információkat, amiket gyorsaságuk miatt alig bírok felfogni
• Miért is kellene átöltöznöm? – bukik ki belőlem gondolataim szavakká formálása, hiszen teljesen értetlenül állok az események hatása előtt
• Gondolom, nem ebben akarsz táncikálni, édes. – gúnyolódik tovább a férfi, amin akkor borul el végképp az agyam, mikor barackvirág színű, ejtett vállú maxiruhámat egy laza mozdulattal felhúzva, érdes kezeivel a combom hátsó részét kezdi simogatni és halad egyre feljebb a gömbölyded fenekem irányába
• Te valakivel nagyon összekeversz, édes! – lököm el magamtól a férfit, majd a ruháimat kezdem normális állapotúra rendezgetni – Én nem vagyok olyan nő! – hangsúlyozom ki nemtetszésemet, miközben azon gondolkodom, hogy talán mégis rossz ajtón léptem be
• Ugyan már kicsikém, mind ezt mondjátok. De már az, hogy pénzért idejöttél, sokat elárul rólad. Túl sok eurót kaptál ahhoz, hogy szemérmeskedj, cicám. – nyalja körbe szemérmetlenül a vágytól duzzadt ajkait, majd durva kezét a csípőmre szorítva von arcához közel
• Bunkó! – vöröslőn terül szét a férfi arcán a teljes erőmből és kezemből kifejtett, hatalmas tenyeres pofon. Magam sem tudom, hogy nekem, vagy neki fáj-e jobban, de csak remélni tudom, hogy utóbbi igazolódik be.
• Szeretem a kis vadócokat! – húz ismét magához, miközben számba sziszegi perverz kijelentését, hogy aztán könyörtelenül lecsaphasson ajkaimra. Levegőt kapkodva tolom el magamtól és adok neki egy újabb pofont, ám látszólag a férfinek ez sem szegi kedvét. Újból, szinte dózerként ront neki testemnek és mocskos leheletével és csókjaival pásztázza végig nyakam hajlatát. Minden erőmet összeszedve tolom el magamtól a borostás férfit, majd a kanapé mögé futva felkapom az első utamba kerülő tárgyat, hogy szükség esetén a fejéhez vágjam azt.
• Cristianot keresem! – üvöltök rá a férfire, miközben a kezem ügyébe kerülő háromágú gyertyatartót, mintha csak egy kés lenne, irányába szegezem
• Jó, hát később ő is beszállhat a buliba. Nincs ellenemre. De először mindenképpen én foglak könyörtelenül megdugni. Addig duglak, amíg csak mozogni bírsz. – lassítja be mondatát, miközben megindul irányomba, hogy elkezdődjön egy végtelennek látszó macska-egér játék
• Csakhogy itt semmiféle buli nem lesz, legalábbis velem biztos nem! Cristianot keresem és Juniort. És ne mondd azt, hogy Junior is beszállhat a játékodba, mert feljelentelek kiskorú megrontásáért, te idióta. Megértetted? – üvöltök rá legalább olyan agresszív stílusban, ahogy ő nyilvánult meg irányomba, mit sem törődve forrongó vágyával és lappangó dühével, remélve, hogy nem fogom még jobban felszítani a benne szunnyadó vadállatot – Szóval, hol vannak?
• Lementek a tópartra. – biccent fejével a hátsó kijárat felé, jelezve ezzel számomra az irányt, hogy merre találom a keresett személyeket
• Köszönöm. Remélem ez nem egy újabb csel, mert esküszöm, hogy megbánod. – továbbra is magabiztosságot színlelve fenyítem be a férfit, pedig, ha tudná, hogy legbelül mennyire rettegek, biztos, hogy nem úsznám meg ennyivel. – Látod, tudsz te értelmes is lenni. – mosolygok rá gúnyosan, majd lépteimet meggyorsítva indulok el, hiszen egyáltalán nem szeretném, hogy a férfi utolérjen, és újra erőszakoskodni próbáljon velem. Oldalazott lépések segítségével haladok célom felé, miközben fél szememet állandó jelleggel a férfin tartom. Végigszelem a ház összes helyiségét, majd a konyha mellett található hátsó ajtón kilépek a kertbe. Szemeim elé most egy cseresznyebarna színű, fával kirakott óriási medence tárul, mellette egy hasonló színben pompázó, fehér baldachinnal körülölelt kis kerti kiülővel, ám a látványban nem gyönyörködhetek, hiszen meghallom a férfi közeledését, így ismét sietősebbre kell vennem lépéseimet. Gyorsan haladok a szürke kerítésig, ahol a kilincs lenyomása után már egy parkos részen találom magamat, méghozzá rengeteg bokor és virág ölelésében. A macskakövekkel kirakott járdán lefele haladva már pár méter után meghallom Junior ismerősen csengő kacaját, majd ismét pár lépés után meg is látom a domb aljánál lévő tónál játszadozó Ronaldokat. Ebben a látványban azt hiszem, hogy életem végégig tudnék gyönyörködni. Virágok, fák, zöld színek, a tó… szóval minden, amit a csodálatos természet nyújthat az ember számára, az megtalálható ezen a pár méteren… és ott lent két férfi önfeledt játszadozása és kacaja sarkallja a lelkemet arra, hogy újra vágyjak egy igazi és saját családra. Bár minden egyes megtett léptem után csak jobban vágyom közelségükre, mégis leülök a domb közepénél egy kis tisztásra, hogy onnan figyeljem boldog kettősüket.
• Így kell apa? Jól csinálom? – hallom meg Junior édes hangját, miközben egy számomra is tisztán látható, hatalmas nagy kővel próbálna kacsázni
• Nem, az nem lesz jó kicsim, túl nagy az a kő. Nézd csak, ilyen pici és lapos kővel lehet igazán jól kacsázni. – hajol le a focista és rövid keresgélés után felveszi kezébe a megfelelő példányt – Ilyent keress, akkor biztos, hogy sokat ugrik majd a vízen, látod? – mutatja be tudását fiának – Még hatot is ugrott. – konstatálja büszkén, amiből egyértelműen látszik, hogy még ilyenkor is ő akar lenni a legjobb, egy igazi maximalista
• És ez, ez jó lesz apuci? – kérdezi Junior már a következő kavicsot a kezében tartva
• Bizony, ez jó lesz. Most pedig megmutatom, hogyan is csinálják az igazi profik. Így kell, látod?! Állj egy kis terpeszbe, a lábaidat enyhén rogyaszd be, majd ezzel a három ujjaddal fogd meg a követ, hajlítsd be enyhén a kezedet és csuklóból próbáld a víz felszínére dobni. Látod? – mutatja be tudását olyan lelkesen, mintha csak a futball rejtelmeire tanítaná kisfiát
• Sikerült! – ugrál Junior örömében, mire Crisnek sem kell több, felkapja a kicsit és a nyakába emelve futkározni kezd vele az aprócskának egyáltalán nem mondható tó partján. Játszadozásuk közben lovakat megszégyenítő nyerítéssel és ugrándozással bohóckodnak egymással.
• Még szép, hogy sikerült… Te vagy a legügyesebb kisfiú a világon! – teszi le a földre fiát, majd enyhén rá fekve, hogy a súlya ne nyomja össze, csiklandozni kezdi aprócska, ám annál izmosabb hasát
• Apa, az ott nem Lea? – hallom meg a kicsi kacarászó kérdését, miközben irányomba mutat
• De, azt hiszem ő lesz az. – áll fel a sztár és a ruháját leporolva indul el irányomba. – Jössz? – kérdezi fiától, aki helyeslőn bólogatva, apja elé belépve szalad irányomba. Amint hozzám érkezik, úgy ugrik a nyakamba, mint egy szerelmes film végén az egymásra találó párok szoktak, én pedig a lendülettől egészen egyszerűen, mint egy kivágott fa dőlök hanyatt a dombokra
• Szia drága Junior és szia Cris. – biccentek a mellénk érkező focistának is. – Ne haragudjatok, hogy megzavartalak benneteket, nem állt szándékomban. – szabadkozom, bár mélyen legbelül cseppet sem bánom, hogy ott, akkor az utcán sétálva, hirtelen ötlettől vezérelve ültem be egy taxiba és idehozattam magamat.
• Te sosem zavarsz. Igaz apa? – nyom egy puszit Juni az arcomra, majd pislogva emeli tekintetét apjára. Cris csak helyeslőn bólogat a kicsinek, amitől belőlem az általuk okozott boldogság hatására egy hatalmas mosolyhullám tőr ki. – Lea, te tudsz kacsázni? – néz a szemembe a kicsi, miközben aprócska, bársonyos kis kezecskéit az arcom köré fonja
• Hát, régen tudtam, de már idejét sem tudom megmondani, hogy mikor próbáltam utoljára. – vonom meg vállaimat – De láttam, hogy te nagyon ügyes vagy benne. – dicsérem meg, amitől kihúzza magát, lassan feláll mellőlem, majd a két kezemnél fogva húz maga után
• Gyere, megmutatom, hogyan kell! – jelenti ki már a tó irányába tartva, majd hirtelen az apjára kapja tekintetét – Apa, te nem is jössz? – kérdezi rémült hangján, hiszen Cris továbbra sem mozdul irányunkba, csak meredten áll és néz ki a fejéből…

Negyedik rész

Sziasztok! Meghoztam a negyedik részt, amiben egy újabb szereplővel bővül fanficem kicsiny tárháza /szereplőket is frissítettem/. Remélem ez a rész is elnyeri a tetszéseteket. Ismét csak köszönni tudom az előző részhez érkező pipákat és kommenteket. Nagyon jó érzés számomra, hogy velem vagytok és támogattok. Valamint köszöntöm az újabb feliratkozókat is, hálás vagyok nektek. Remélem továbbra sem okoz csalódást a történetem. 

Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!

Lea

~o~

Lea

Minden nő ugyanarról álmodik: kalóriamentes csokoládéról, egy kis tiszteletről és elismerésről, valamint egy férfiról, akivel élete terheit megoszthatja. De a férfiak igen kis része veszi a fáradtságot, hogy lángra lobbantson egy rég kihűlt nőt. Bárcsak valaki más lehetnék, nem egy olyan személy, akinek az élet folyton az orrára koppint. Egyszerűen tökéletes életet szeretnék, ennyit kérnék.

Komótosan sétálok a nyári záporral áztatott utcákon. Azt mondják, a májusi eső aranyat ér, de mostanában megállás nélkül szakad, ami az amúgy is nyomott hangulatomra még jobban rányomja a bélyegét. Vizesen esek be Madrid egyik előkelő éttermébe, ahol a pincér készségesen segíti le rólam még esernyőm alatt is szétázott kabátkámat, majd a nevem bemondása után az asztalomhoz kísér.

• Szia Lea! Már nagyon vártunk. – áll fel az asztaltól Marc, hogy segítsen leülni a számomra fenntartott helyre
• Sziasztok! – köszönök illedelmesen, majd a mellettem helyt foglaló szülőmhöz fordulok – Anya, ő meg mit keres itt? – kérdezem kissé ingerült hangnemben, ám a lehető leghalkabban, hogy partnereink ne hallhassák ellenszenvem kifejeződését
• Jaj drágám, azért jött, hogy neked is legyen beszélgetőpartnered. Nézz rá, hát nem fess? Gazdag és ráadásul még mindig egyedül van… – arcátlanul mér végig anyám a férfin, akinek fekete haja kócos hatást keltve tárul elénk. Férfias arcvonásait borostája eszméletlen szexin emeli ki, míg tengerkék szemeit körülölelő szempillái mintha photoshoppal lennének tökéletesítve. Egy Armani öltönyt viselve számomra is valóban dögös pasinak számít.
• Tudod jól, hogy nem akarok férfiakkal ismerkedni, ráadásul nem a pénz és a ruha teszi az embert. – forgatom meg mérgesen szemeimet és az előttem helyt foglaló férfira pillantok
• Ugyan már kincsem, ha így folytatód vénlány maradsz. – mondja ki azt a mondatot, amitől már hónapok óta én magam is rettegésben élek – Ügyvédként dolgozik, szóval legyél nagyon elbűvölő. – húzogatja szemöldökét
• Utállak! – sziszegem ki a fogaim között, miközben felöltöm magamra műmosolyomat
• Marc, belőled egy valódi férfi lett. Igaz kincsem? – kezdi anyám a nyáladzást, amitől legszívesebben egyből felpattannék az asztaltól és kirohannék a még mindig csapkodó viharba is
• Igen! – magamra sem ismerve helyeselek neki, mintha az életem múlna rajta. Kínlódásom látszólag a végéhez közelít, mikor szüleink elhatározzák, az étterem aljában található mini golfpályát választják desszert helyett.
• Te nem tartasz velünk? – fordul felém anyám és vonna maga után
• Nem, nem, köszönöm. Most inkább egy desszertre vágyom. Ne haragudjatok. – intézem kérésemet a társaság felé, akik megértően bólogatnak irányomba
• De Lea, drágám, ne maradj itt egyedül, hogy nézne az ki!? – győzköd tovább anya, mintha fogalma sem lenne róla, hogy pont erre vágyom. Egyedüllétre és nyugalomra. Persze várható volt, hogy Marc felajánlása után, miszerint majd ő velem marad, egyből nem lesz neki olyan fontos, hogy lemenjek és játsszak velük. Anya minden vágya, hogy egy gazdag pasival éljek, hmm… mintha nekem a vagyon kicsit is számítana.
• Van barátod? – kérdezi Marc a szalvétáját matatva
• Miért? – teszem fel bugyuta kérdésemet, mintha nem tudnám, hogy nálam szeretne bepróbálkozni
• Csak úgy. – vonja meg vállait
• Akkor meg mindegy, nem? – térek ki ismét a válasz elől
• Ki akarsz kosarazni? – bök oldalba, amitől cseppet sem lesz jobb a kedvem – A szüleid az évfordulójukhoz közelednek és anyukád azt mondta, hogy nincs senkid. Mit szólnál, ha a mai naptól mégis lenne? – húzódik már-már olyan közelségbe, hogy a leheletét megérzem a nyakamon
• Inkább a desszertemre összpontosítanék. – távolodom tőle és csak reménykedhetek, hogy leesik neki, semmi kedvem ezt a bájcsevejt folytatni. Gondolataimba merülve bámulok a kijárat irányába, fejben vagy százféle menekülési tervet készítettem arra az esetre, ha mégis túlságosan nyomulósra venné a figurát. Hiába szívdöglesztő egy férfi, ha semmi tapintat és tisztelet nincs benne a nők irányába. Marc pont ilyen. Tudja jól, hogy bárkit megkaphatna és ezt arcátlanul ki is használja. A nőket csak játékszernek tekinti, akiket addig használ, amíg kedvét leli bennük, majd elhajítja őket, mint egy darab követ szokás… de engem nem fog, engem nem olyan fából faragtak. Én egy igazi férfira vágyom, egy mesebeli hercegre, aki képes lenne meghódítani befagyott szívemet.
• Minden rendben? – kérdezi Marc látszólag aggódva, hiszen nyílván feltűnt neki, hogy idegességemben mekkorát nyeltem az imént
• Igen, igen, csak hirtelen olyan szomjúság tört rám. – hangsúlyozom ki mondatomat, miközben az egyik itallapért nyúlok, hogy az arcom elé emelhessem
• Lea, biztos minden rendben? – kukucskál be a bőrkötéses árlista fölött
• Már mondtam, hogy igen. – nézek vissza a férfira morcosan, ám szemeiben látom, hogy egy szavamat sem hiszi el
• Szia Lea! Ugye nem előlem bujkálsz? – hallom meg azt a hangot, amit reméltem, hogy soha az életben nem kell már elviselnem
• Chh… Előled? Bujkálni? Én? Hagyjuk már…
• Ez meg ki? – lekezelő mozdulatokkal, gesztikulálva bök partnerem irányába, miközben égető pillantásai szinte perzselik bőröm
• Senki! – válaszolok ugyanolyan stílusban, ahogy a kérdés érkezett irányomba
• Marc! – vágja rá partnerem egy pillanat alatt, majd a kezét nyújtja a férfinak
• Neeee, és milyen tervetek van mára? – kérdezi egyre idegesebben, miközben tekintetét hol rám, hol a férfira emeli
• Nem sok, de az is nélküled. – igyekszem verbálisan jelezni számára, hogy elmehetne végre... Nála még Marc társasága is kellemesebbnek bizonyult.
• Talán majd holnap programozhatunk együtt is. – udvariaskodik Marc továbbra is, mintha az előttünk álló személlyel bármikor is szeretnék közös programot szervezni
• Miért, mi lesz holnap? – húzogatja szemöldökét, látszik, hogy ráharapott a témára
• Lea szüleinek az évfordulója. Hányadik is drágám? – karol át hirtelen, amitől olyan zavarba hoz, hogy majdnem félrenyelem a vizemet
• A harmincadik, drágám. – veszem a lapot és közelebb bújok Marchoz, miközben a tátott szájjal bámuló exemre mosolygok
• Pff, szép pár vagytok. Remélem ti is megéritek ezt az évfordulót. – csap idegesen az asztalra cinikus megjegyzése közben
• Köszönjük. Mondhatnánk, hogy mi is reméljük, de igazából biztosak vagyunk benne. Igaz babám? – homlokom megcsókolása közben ömleng tovább Marc, amit színészi tehetségemnek köszönhetően én is hihetően közvetítek Rafa számára. Elnézve a férfi arcát, hirtelenjében száll el minden keserűségem és őszinte mosolyom veszi át a helyét. Régen éreztem már ezeket az igazi és felszabadult mosolybarázdákat az arcomon.
• Szívesen! – húzza ki magát Marc, miközben az ajtó irányába idegesen haladó Rafaelre mutat.
• Köszönöm, hogy segítettél, de ez nem jelent semmit. Ettől még köztünk nincs és nem is lesz semmi. Világos? – igyekszem bekeményíteni, mielőtt még félreértené abszurd helyzetünket
• Persze parancsnoknő. – neveti el magát, amitől hirtelenjében száll el minden jókedvem
• Kérlek, mond meg a szüleimnek, hogy nem éreztem jól magamat. Biztos valami megfázás lappang bennem, eléggé eláztam ma, így inkább hazamentem. Jó? És Rafaelről egy szót se említs, kérlek. – fordulok felé egy utolsó szívességgel, amit csak remélni tudok, hogy kérésemnek megfelelően ad át
• Bízhatsz bennem! – áll fel, majd egy puszit nyomva az arcomra kikísér az étteremből

Gondolataim fogságában lépkedek a nedves járdákon. Szerencsére az eső már elállt, sőt a felhők alól a nap enyhe sugarai is ki-kikukucskálnak, jelezve felém, hogy minden vihar után egyszer csak világosságba borul az égbolt. Talán egyszer az életemben is bekövetkezhet ez a változás. Felpillantva az ereszekről egy-egy esőcsepp még megtalálja arcomat, amin sírásommal való küszködésem miatt cseppet sem bánkódom. Lépteimet számolva haladok céltalan utamon. Szép lassan nyitom szét táskámat és benne kotorászva lelek rá mobiltelefonomra és a hozzá tartozó fülhallgatóra. Hm, a jó öreg zene csodálatos világa. Áldom a sorsot és azt az embert, aki feltalálta a szórakozás eme remek műfaját, hiszen az ember örömében és bánatában is bátran fordulhat a muzsikák birodalmához. Tracklistámon végigpásztázva sem találom meg a megfelelő számot, ami az éppen aktuális, nyomott, ám mégis bizakodó hangulatomat hűen türközni tudná, így az egyik helyi rádióállomás csatornájára hangolom készülékemet. Egyből mosolyt csal arcomra a hallható muzsika, hiszen a tavalyi év legnagyobb slágerét adja, azt a dalt, amit annak idején megunásig hallgattam. Fülhallgatómat teljes hangerőre állítva szállok be az utca végén sorakozó taxik közül a számomra legszimpatikusabbnak tűnő autóba, majd az első eszembe jutó címet diktálom be ideiglenes sofőrömnek. A hosszú út során nem beszélgetünk egymással, csak akkor szólok hozzá, mikor leparkolunk a hatalmas ház előtt.

• Ez lenne az? – mint egy kisgyermek tapadok rá teljesen az ablaküvegre és pásztázom a szemem elé táruló óriási épületet
• Igen kisasszony. Legalábbis ezt a címet tetszett mondani. – mosolyog rám kedvesen
• Akkor köszönöm szépen. – nyújtom át neki a fuvardíjat, majd az autóból kiszállva, amilyen halkan csak tudok, szép lassan, szinte osonva közelítek a kerítés irányába. Biztos megbolondultam, hogy pont ide hozattam magamat, de már nincs visszaút, hiszen a taxi is itt hagyott, valamint az egyik függöny mozgásából ítélve, valaki már észrevette ittlétemet. Zsebembe csúsztatom telefonkészülékemet, majd mély lélegzetvétel után megnyomom a szürke alapon elém táruló fekete gombok egyikét, amire a főépület címszót jegyezték fel… 

Harmadik rész

Sziasztok! 

Meghoztam a harmadik részt. Remélem ez is elnyeri a tetszéseteket. Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkező pipákat is... Ha időtök engedi és kedvetek is lenne hozzá, akkor hozzászólásokat is szívesen fogadnék, akár a fejezetek végén, akár chat-ben. 

Tegnap frissítettem a szereplőket Monica személyével (én így képzelem el őt). 

Kellemes olvasást kívánok mindenkinek! 

Lea

~o~

Cristiano

Egyetlen perc gondolkodás nélkül, sietve lépkedek az edzőközpont irányába. Bár hallom, hogy Lea kiabál utánam, valahogy mégis körülményesnek érezném megfordulni, vagy bevárni a lányt. Furcsa, megmagyarázhatatlan és megfoghatatlan érzések kavarognak bennem. Egyre közeledvén lépéseim nehézkesebbnek és lassabbnak tűnnek, mint egy rémálomban, amikor az embert üldözőbe veszik, és minél gyorsabban szeretne menekülni, annál rettegettebb és félelmetesebb érzések kavarognak benne. Mintha csak a jövőm eldöntéséről lenne szó, amit utoljára a Madridba történő átigazolásomnál érzetem. Belépve az ajtón Lea hangja úgy elnémul, mint egy vízzel teli kád csapjának hírtelen elzárása után keletkező csend. Félve belegondolván, komótosan lépkedek az öltözők irányába. Tudom jól, hogy társaim egyből kiszúrják, valami nem stimmel velem.

• Szeva Cris! – hallom meg barátom hangját, aki éppen a zuhanyzóból lépett elő – Ojj, de gyűrött a fejed hallod. Jó volt az éjszaka, mi? – érinti meg jobb vállamat egy határozott mozdulattal, miközben a szemöldökét húzogatja
• Hello Fabio! Hát, ami az éjszakát illeti, nem panaszkodhatok. – füllentek és nevetem el magamat, leplezve ezzel negatív érzéseimet
• Szedd össze magad, mert két perc múlva edzés. – közli, miközben kirohan a pálya irányába.
• Úgy lesz! – kiáltok utána, majd belépek a mosdóba és mélyen belenézek az első elém tárulkozó tükörbe. Bizony Cristiano Ronaldo, szedd össze magad, vagy az újságírók is kiszagolják, hogy valami nem stimmel veled és hiénaként csapnak le rád és az életedre. Ha nem akarsz ismét a címlapokon díszelegni egy Irinaval kettészakított képen, akkor húzd ki magad és legyél magabiztos. Ezt a Lea nevű nőszemélyt pedig felejtsd el, verd ki a fejedből, ugyanis az nem létezik, hogy félsz, te nem félhetsz és nem szimpatizálhatsz egy ilyen nővel! Le kell zárnod magadban az elmúlt időszakot, azokat az eseményeket, melyek használhatatlanok számodra, hiszen ezek mind csak hátráltatnak téged. Nézz szembe magaddal, az érzéseiddel és az egész világgal. Mondogatom tükörképemnek, ám látszólag mit sem használva, komótos léptekkel indulok meg a gyepszőnyeg irányába

• Ki lehet az a gyönyörű lány? – áll meg mellettem a nemrég hozzánk igazolt Lucas Silva a lelátó irányába mutatva
• Ne mutogass már! – rémülten ütök rá kezére – Az hiányzik, hogy kiszúrja, hogy észrevettük őt. – mondom ingerülten majd a kapu irányába sietnék
• Már késő, észrevette. – röhög rám Marcelo barátom, ami számomra cseppet sem mulatságos – Amúgy Cris, Lea végig téged bámul. – jelenti ki mérhetetlen természetességgel a hangjában – Biztos Juniorról akar beszélni veled. Tegnap mi is bent voltunk nála Clarrel és tisztáztuk a kirándulás részleteit.
• Igen, igen. A kirándulás, biztos ez lesz az. – helyeslőn bólogatok kijelentésére, majd a pálya ellenkező szélére futok, hogy minél távolabb kerüljek a Lea által elfoglalt lelátótól.

• Szóval Lea. Ti honnan ismeritek ezt a szépséget? – lép mellém ismét Lucas és teszi fel idegőrlő kérdését, miközben vízért szaladunk ki az oldalvonalhoz
• A Real óvodájában dolgozik. – vágja rá Luka, amit cseppet sem bánok, hiszen semmi kedvem nem lett volna a lányról regélni – Nagyon kedves és segítőkész személyiség. 
• És gyönyörű. – jelenti ki Lucas szemrebbenés nélkül, miközben a tekintetét fél másodpercre sem veszi le az említett nőszemélyről.
• Na persze. – duzzogok a kelleténél hangosabban, amitől a fél keret engem kezd el vizslatni, de mit sem törődve a dolgokkal visszatérek a pályára, hogy kidolgozhassam magamból a feszültséget. Minek jött ide? Azért, hogy engem bosszantson? Hiszen a méltóságos úrnő nem akar ilyen körökben mozogni, most mégis idejött, de minek? Nem is beszélve arról, hogy engem sem kellene, hogy akár egy percig is foglalkoztasson ez a dolog, hiszen ő csak egy kellék a fiam életében, nekem pedig semmi közöm hozzá…

Az edzés még soha ilyen hosszúnak és kimerítőnek nem tűnt, legalábbis számomra biztos, hogy nem. A többiek egytől-egyig észrevették és előszeretettel szóvá is tették, hogy valami nincs rendben velem, hogy a gondolataim teljesen más irányokba eveztek, de nekem egészen egyszerűen senkinek sem volt kedvem magyarázkodni. Sóhajtva, ám mégis szótlanul ülök le az öltözőszekrényem előtti padra, nem figyelek senkire és semmire, csak arra vágyom, hogy otthon legyek a fiammal és elfelejthessem ezt az átkozott napot.

• Cris – hallok meg egy számomra ismeretlen női hangot, amely a recepciónál található kanapék irányából szólít meg
• Á, Lea, igaz? – teszem az ostobát, mintha nem tudnám nevét, azt a nevet, amit naponta több ezerszer hallhatok Junior édes hangján megszólalva – Mond gyorsan, mert sietek. – vetem oda flegma mondatomat, hátha kedvét szegem és inkább hozzám sem szól
• Nem tudom, hogy miért vagy ekkora paraszt, de…
• Én vagyok a paraszt? – szakítom félbe mondatát – Te nem akarsz a köreinkben mozogni, ma mégis végignézted az edzésünket. És még én vagyok a szemét, igaz? – nevetek cinikusan, amitől megnyugvásra vagy egy kiadós pofonra számítok a lánytól
• Csak bocsánatot szerettem volna kérni. Nem volt szép, ahogy viselkedtem, de be kell látnom, hogy kár volt idejönnöm. – jön megható kijelentése, amitől szó szerint gombóc kerül a torkomba. Idejön, hogy bocsánatot kérjen és erre most én viselkedtem vele úgy, ahogy reggel ő tette azt velem. Egészen egyszerűen nem bírom elviselni, ahogy rám néz, azok a barna cicaszemek mintha szomorúsággal telítődnének.
• Kérlek Lea, te se haragudj rám, csak nincs valami jó napom. – sütöm le tekintetemet és vallom be őszintén az érzéseimet a nap, sőt talán a hónap, vagyis inkább ez évben először. – Kezdhetnénk újra, teljesen az elejétől? – teszem fel kérdésemet, amire ő csak egy apró biccentéssel jelzi felém, hogy benne van – Cristiano Ronaldo dos Santos Aveiro vagyok, nagyon örülök, hogy megismerhetlek – mutatkozom be illedelmesen, amit ő is mosolyogva viszonoz – Meghívhatnálak valamire? Kávé, tea,…?
• Rendben van, legyen egy tea. – mondja ki azt a mondatot, amire azt hiszem, hogy titkon vágytam is.
• Ma nincsenek foglalkozásaid? – dobok fel egy témát, hogy megtörjem a kezdeti némaságot, ami hirtelenjében telepedett ránk
• De vannak, csak délután. A kirándulás szervezése miatt jöttem be délelőttre, de mint látod, nem igazán jött össze. – mutat végig magán, amitől egyből tudom, hogy a velem való reggeli koccanásunkra célozgat
• Sajnálom, hogy miattam csúszol a szervezéssel. – sütöm le tekintetemet, mert valóban elszégyelltem magamat
• Nem miattad. – simít végig hirtelenjében kezemen, amely érintés úgy hat rám, mintha egy konnektorba nyúltam volna. Egyszerre tölt el melegséggel és borzongással egyaránt.  – Magam miatt nem tudtam haladni. Én voltam szemét veled, szóval csak és kizárólag magamnak köszönhetem, hogy nem volt erőm ilyen lelkiismeret furdalással dolgozni. – neveti el magát zavarában – Egy idióta vagyok, igaz? – forgatja meg gyönyörű szemeit
• Valamilyen szintig minden ember az. – bólogatok helyeslőn, bár legbelül nem értek egyet kijelentésével. Hosszú idő óta Lea az első nő, akit nem tartok idiótának, főleg azóta, hogy belátta tévedését.
• Köszi. – nyújtja ki rám nyelvét, szerencsére érti a poént, így együtt nevetünk tovább – Neked miért van rossz napod? – komolyodik el a hangja és teszi fel azt a kérdést, amire magam sem tudom, hogy szeretnék-e választ adni – ha nem akarsz róla beszélni, én azt is teljesen megértem, hiszen alig pár perce ismerjük egymást – kortyol bele zöldteájába, miközben a csészéből kipislogva tekintetemet fürkészi… hát persze, hogy észrevette a téma kényességét
• Nem-nem, én… Pff, Irina miatt. – bukik ki belőlem fájdalmam legfőbb forrása
• Hm, sejthettem volna. – jelenti ki, miközben aprócska ujjaival az asztalterítőt kezdi piszkálgatni – Junior is sokszor elszontyolodik miatta. Gondolhattam volna, hogy ez neked sem egyszerű, hiszen egy szakítás sosem könnyű. – húzza el szája szélét és szegi le tekintetét, amely gesztusaiból egyből érzem, hogy valaki őt is nagyon megbánthatta
• Nem is tudtam, hogy Junior szomorú Irina miatt. – jutnak el tudatomig Lea korábbi szavai – Ez borzalmas. – sóhajtok egy mélyet, majd az óvoda irányába tekintek – Sosem mondta, hogy hiányozna neki, mindig olyan erősnek és vidámnak mutatja magát. Miért teszi ezt Lea, miért? – nézek a lány szemeibe, aki a kezem után nyúl és a hüvelykujjam és mutatóujjam közötti részt kezdi finoman masszírozni
• Bár sokat tanultam pszichológiát, hogy jó nevelő legyek, mégsem vagyok igazi pszichológus, ettől függetlenül úgy vélem, hogy miattad. Nézd Cris, a kicsi biztos látja rajtad, hogy fáj, ezért nem akar még jobban leterhelni. Ebben a korban hajlamosak a gyermekek azt hinni, hogy minden miattuk van, hogy kisajátított téged és ezért szakítottatok, hogy az iránta érzett nagyobb szereteted miatt hagytad el Irinat. Örülök is, hogy tudunk erről kicsit beszélgetni, mert ezeket az érzéseket csak te tudod a kicsi lelkében helyreállítani. Cristianinho nagyon jó gyermek, nagyon édes és szeretetreméltó. Okos és lelkes kisfiú, aki megérdemli, hogy az életben csak jó dolgok történjenek vele. Tudom, hogy nincs anyukája, Irinat pedig a születése óta ismerte, így könnyen tekinthette az anyukájának. Gondolj csak bele, ez neki felér most egy szülő elvesztésével, egy válással. Gondolom, bár száz százalékosan persze én sem tudhatom, hiszen Junior hajlamos nekem is azt mutatni, hogy minden rendben van. Szerintem beszéljétek meg, ahogy férfi a férfival tudja csak megvitatni ezeket a kérdéseket, hiszen ő már egy igazi kisfickó. – mosolyodik el, amitől az én lelkemből is feltör egy nagy sóhajtás
• Köszönöm Lea. Köszönöm, hogy ilyen rendes vagy és azt is, hogy kibékültünk. – veszem rövidre hálálkodásom, hiszen érzem, hogy könnyeim gejzírként szeretnének kitörni belőlem – Ha megbocsájtasz, most elköszönnék tőled. Gondolkodnom kell. Ne haragudj, én…
• Semmi baj, ne butáskodj. Nagyon szívesen, ha tudok, bármikor segítek, főleg akkor, ha az egyik kicsikémről van szó. – mosolyog rám édesen – Viszont, Cris, mi nem békültünk ki! – jelenti ki fejét csóválva, színtiszta komolysággal a hangjában, ami hidegzuhanyként ér – Mi most ismerkedtünk csak meg! – neveti el magát, amitől az agyam eldobom, hiszen igaza van, az elejétől kezdtük az ismerkedést – Jaj Cris, bár láttad volna az arcodat, hát ez mindent megért. – csipkelődik tovább grimaszolgatás közben
• Elképesztő egy nő vagy! – jelentem ki az egyértelműt, majd nevetve indulunk a kijárat felé – Gondolod, hogy a mai napra kikérhetném Juniort a foglalkozásokról?
• Szerintem semmi akadálya. Mindjárt elintézem neked. – mosolyog rám, majd az óvodába belépve eltűnik szemeim elől én pedig az autómnak dőlve végre tengernyi gondolatomba feledkezhetek… 

Második rész

Sziasztok!

Megérkeztem a második résszel. Remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket. :) 

Köszönöm szépen az előző részhez érkező pipákat, nagyon jó érzés volt erre hazaérni a nyaralásból. 

Ettől a résztől szerepet kap a másik főhősünk, Cristiano is. (Bár már az előző részben is volt burkoltan két sor róla, innentől kezdve teljes mértékben belép a részekbe és Lea életébe). 

Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!

Lea

~o~

Lea

Reggel késve kelek ki az ágyamból. Hát persze, a drága ébresztőórám ma sincs a helyzet magaslatán. Meredten nézek ki a fejemből az ágyam szélén ülve, miközben a gondolataim egyre csak cikáznak. Az ember néha azon kapja magát, hogy mennyivel jobb valaki mellett felébredni, méghozzá egy olyan ember mellett, aki csókjaival végighinti testét, aki szerelemre lobbantja kicsiny szívét, de vannak emberek, akik kénytelenek ezt az időszakot átvészelni és reménykedni, hogy jön majd egy fordulat és akkor bekattan valami. Az ember érzi, hogy változás következik be és többé már semmi sem lesz a régi, soha. Csak úgy lenni és sodródni az árral, próbálni szeretni, élni és hangosan nevetni. Hiába telt el közel két hónap, Rafa galádsága továbbra is fájdalmas pont az életemben. Olyan sokszor felteszem magamnak azokat a kérdéseket, hogy Mikor lesz végre egy igazi lelki társam, aki felnyitja a szemem és megérinti a lelkem? Tudom, hogy sose lesz, amíg én magam félek megtenni az első lépést…

Az elmúlt hetek során sokat változtam, nem biztos, hogy pozitív irányba, de igenis változtam. Korábban sokszor hagytam, hogy más emberek ujjal mutogassanak rám és azt mondják, nem vagy elég jó. És amikor a dolgok rosszra fordultak, kerestem valamit, amit lehetett hibáztatni, egy nagy árnyat. Persze, a világ ma sem csupa napsütés és szivárvány, de megtanultam erősnek és kitartónak lenni. Érezem és tudom, hogy jogom van hallgatni magamra, az érzéseimre és arra, hogy azt tehessem, amit akarok.

A munkatársakkal kapcsolatos félelmeim szerencsére nem igazolódtak be. Mindenki kedvesen fogadott, barátokat szereztem, sőt a gyermekek is nagyon megszerettek, ahogyan én is őket. A munka nagyon izgalmas, sok színes programot találok ki a fiataloknak, akik mind-mind készségesen állják az általam felállított szabályokat. Néhány gyerkőcöt úgy megszerettem, mintha csak a sajátom lenne, a szüleik pedig bizalommal fordulnak hozzám.

• Jó reggelt! – hallom meg Monica barátnőm hangját – Hahó! Lea, merre vagy?
• Szia! A konyhában. Éppen reggelit készítek, mert kissé elaludtam – mondom, miközben mellém lép, hogy két puszival köszönthessük egymást
• Mikor pakolod már el a bőröndöket az ajtóból? Állandóan belerúgok, mikor bejövök – csóválja a fejét
• Jaj Mon, tudod, hogy pénteken indulunk nyaralni. – vonom meg vállaimat nem törődve kérésével
• Igen, igen, de még csak hétfő van, szóval addig van még pár nap. – neveti el magát, amitől nekem is jobb kedvem lesz – Aztán remélem, hogy találsz valami jóképű pasast, ne legyél már magányos farkas. – teszi ölbe kezeit
• Igyekezni fogok, de tudod, inkább nem ígérek semmit, mert túlságosan számon kérnél. – lököm oldalba, amin mindketten nevetni kezdünk – Felőlem indulhatunk…

• Istenem, micsoda egy lajhár. – bosszankodik Mona vezetés közben, majd dudál kettőt és az előzés megkezdése végett erőteljesen a gázra lép
• Ne olyan gyorsan, sminkelni akarok! – mondom halkan, mintha szégyellném a dolgok, pedig csak egy enyhe sminket készítek, ami pont annyit takar, hogy a kialvatlan táskáim ne látszódjanak
• Jó-jó, de tudod, hogy nem bírom a tökölést. – durcáskodik, majd egy nagy fékezéssel megáll a következő piros lámpánál. Az előbb elkerült autós mellénk ér, majd ablaka lehúzásával jelezi, hogy mondandója van számunkra
• Csak megjegyzem, ez egy harmincas övezet! – játssza az eszét a napszemüveget és baseball sapkát viselő, izmos férfi, miközben az anyósülésen helyet foglaló kisfiú heves integetésbe kezd irányomba
• Kösz az infót. – mosolygók a sofőrre flegmán, majd kedvesen visszaintegetek a kisfiúnak. Mona ismét önmagát adja, amikor bemutat nekik és a zöldnél egyből a gázra lép – hát igen, ő már csak ilyen
• Köszönöm, hogy elhoztál. Azért így mégis kényelmesebb, mint biciklivel. – hálálkodom barátnőmnek, aki a feje bólogatásával helyesel előbbi kijelentésemhez, elköszön, majd nagy gázt adva továbbhajt

• Szia Lea! – hallok meg egy ismerős hangot, majd rákapva a tekintetemet látom, hogy éppen felém szalad
• Szia Junior! Hogy vagy kincsem? Hogy telt az elmúlt hét Portugáliában? – fürkészem tekintetét, miközben lehajolva hozzá kicsiny kezeit a nyakam köré fonja
• Nagyon jól, csak hiányoztál! – szomorodik el a hangja, majd kis fejét az arcomhoz simítja
• Te is hiányoztál nagyfiú! Jössz az órára? Segítsek átöltözni?
• Ühüm – mondja bólogatva – De előbb szeretnélek bemutatni valakinek. – mutat az egyik autó irányába ahol még Cris morgolódva támaszkodik a kinyitott ajtónak. Csodás, pont erre vágyom, pont egy ilyen napon, pont most, mintha ezen a napon üldözne engem. Erőt véve magamon, a kicsit felkapva az ölembe, indulok el az említett focista irányába.
• Szia! Cristiano Ronaldo dos Santos Aveiro vagyok! – mutatkozik be illedelmesen, miközben a kezét nyújtja felém. – Azért szólhatnál a barátnődnek, hogy illedelmesebb is lehetne. Nem valami jó sofőr, nagyon türelmetlen. – vakarja meg a kupáját, amitől kuncogni támad kedvem
• Lea Gomez Santos. – viszonzom kedvességét – Megmondom neki, bár aligha fogja érdekelni – vonom meg vállaimat, amin most neki támad jobb kedve – Bejössz, vagy sietned kell az edzésre? – mutatok az óvoda épületére
• Junior már annyi szépet mesélt rólad, hogy gondoltam, muszáj megismernem a kedves óvónőjét. – mondja, miközben elindul a bejárat irányába – Meg kell vallanom, nem füllentett a törpe, jó ízlése van, látszik, hogy az én fiam, hiszen te tényleg csodaszép és kedves vagy. – mér végig perzselő tekintetével, én pedig csak haladok tovább a kicsivel, mint aki nem hisz a fülének és szemének
• Ugyan már! Tudom jól, hogy te nem az ilyen fajta lányokhoz vagy hozzászokva. – mérek végig magamon – Azért köszönöm. – eresztek meg egy mosolyt irányába, amitől a kicsinek is vigyorra áll a szája
• Egy igazi nő pont olyan, mint te. Gyerekszerető és barátságos. – mosolygok rám, amitől érezem, hogy tetőtől-talpig libabőrös leszek, talán kicsit még bele is pirulok. Vajon tényleg nem olyan bunkó, mint gondoltam? Persze biztos nagyon jó apa, mert Junior mindig olyan lelkesen mesél róla, de az a sok szenny, amit az újságok írnak róla, amilyen kép átjön róla a médián keresztül, az nagyon nem az én világom, én nagyon nem tudok az ilyen emberekhez viszonyulni és az ilyen helyzetekkel mit kezdeni. Na meg az első találkozásunk sem sikerült a legjobban, ahogy nekilökött az ajtónak és rám kaffantott, az egyáltalán nem tette szimpatikusabbá, sőt… Cikáznak a gondolataim, ám a szememet egy percig sem tudom elszakítani a tekintetétől. Vallom, hogy a szem a lélek tükre, és bizony én az ő szemében egy csepp beképzeltséget sem látok, sőt, szinte csodálattal csillognak, ami még inkább arra az útra tereli a gondolataim tengerét, hogy jó emberrel állok szemben.
• Na, te kis csibész, miket meséltél apának? – kérdezem Cristianinhotól, miközben éppen a cipőcskéje lehúzásával bíbelődöm, hogy a szandálkáját ráadhassam
• Az titok! Ugye apa? – fordul Cris felé egyetértés végett
• Bizony, ez a mi közös titkunk és még csokiért sem mondjuk el, tudod!? – csikizi meg a kicsi oldalát, amitől nekem is nevetni támadt kedvem
• Tudom apa, még csokiért sem. – mondja Junior kacarászva
• Khm – kaparom meg a torkomat, jelezvén, hogy szóhoz szeretnék jutni – Sajnálom, hogy megzavarom a férfiak beszélgetését, de foglalkozásra kellene menned – fordulok Junior felé, aki csak hevesen bólogat, majd ad egy puszit az édesapja szájára és már el is tűnik a terem felé
• Jól látom, hogy fenntartásaid vannak irányomba? – kapja el Cris hirtelen a kezemet, ám ez  az érintés cseppet sem fájdalmas, sőt, nagyon kellemes a bőrömnek
• Ne haragudj, nem fogok neked hazudni. – kezdek bele a magyarázkodásomba, miközbe a kezeimet lassan kicsúsztatom az övéi küzül – Igazat megvallva, igen. Persze tudom, hogy nem ismerlek, nem tudhatom, hogy milyen ember vagy, de ahogy múltkor is nekem jöttél az ajtóban, hát nem voltál valami kedves… Látom, hogy barátkozni próbálsz és ez valahol helyes is, hiszen az egyik kicsikém apukája vagy, de én nem ilyen körökben keresek barátokat. – válaszolok magamhoz kimért stílusban, amitől pár perc csend áll be közénk.
• Luka is ilyen körökbe mozog. – töri meg hirtelen némaságunkat – Szóval találj ki valami meggyőzőbb érvet, mert Junior elmondta, hogy vele minden nap órákat beszélgetsz! – mondja duzzogva, majd az ajtót becsapva távozik az öltözőből én pedig ott maradok és egyszerűen nem ismerek magamra. Én nem ilyen vagyok, nem szoktam olyan emberekkel flegmán viselkedni, akiket nem is ismerek és nem is bántottak, főleg úgy nem, hogy a szemük is kedvességet sugároz… Ejj Lea, változol és egyáltalán nem biztos, hogy jó irányba…
• Ne haragudj! Nem úgy értettem… mármint – rohanok Cris után, hogy bocsánatot kérjek, ám megértésre és meghallgatásra nem számíthatok, hiszen hirtelenjében tűnik el a felnőtt csapat edzőkomplexumának bejáratánál...

Cristiano

• Szóval, várod már a mai napot? – teszem fel kérdésemet fiamnak, miközben kicsiny kezét a kezembe véve sétálunk a garázsok irányába
• Nagyon! – ugrik egyet örömében – Már hiányzik Lea. – szontyolodik el kissé
• Ennyire szereted őt? – teszem fel buta kérdésemet, amire úgyis tudom az egyértelmű választ, hiszen az elmúlt két hónapban nem telt el úgy nap, hogy ne kelljen egész végig a szépséges és okos óvónőről történeteket hallanom
• Igen! – tapsikol örömében, majd rutinosan beül az anyósülésre és az ott beszerelt gyermekkormányt kezdi forgatni – Látod apa, én is vezetek veled! – mondja lelkesen, amitől szinte könnybe lábad a szemem. Elképesztő, hogy mennyire szeretem őt. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen kicsiny lélek ekkora érzelmeket tud kiváltani belőlem. Boldog vagyok, hogy én lehetek az apukája. A szokásos tempóba indulunk Valdebebas irányába. Nagy szerencsém van, hogy a klubnak van külön a gyermekek részére fenntartott nappali intézménye, így Juniorral minden reggel és délután közösen autózhatunk. Beszélgetés közben egy autós dudálására leszek figyelmes.
• Hogy ez milyen türelmetlen. Látod? Így nem szabad vezetni! – teszek megjegyzést a türelmetlen sofőrre, miközben fiam a lámpák irányába mutat – Hát igen, a pirosnál is alig tudott megállni. Ez bizony nagyon veszélyes volt. Apa most szól nekik, jó? – Junior csak helyeslőn bólogat – Csak megjegyzem, ez egy harmincas övezet! – mondom kimérten, amire úgy tűnik, hogy csak süket füleket találok. Bár az egyik lány megköszöni, a sofőr közel sem kedves, még be is mutat. – Miért integettetek egymásnak? – fordulok fiam felé, hiszen láttam, hogy az anyósülésen helyt foglaló, kedvesebbik lánnyal köszöntötték egymást
• Ő Lea! – vonja meg fiam a vállát
• Ő? Hát nem valami kedves. – fonom magam elé kezeimet
• De apa, ő a legjobb az egész világon!
• Persze, persze. Tavaly még Nora volt a kedvenced. – cukkolom Juniort
• Nora most is kedves, de Lea más. Lea gyönyörű és okos és kedves és minden. És vedd tudomásul apa, hogy Nora meg Lea anyukája! – könyököl sértődötten a térdére, miközben szúrós pillantásokat vet irányomba én pedig valami miatt csak mosolygósan vezetek tovább. Megérkezvén Valdebebasba fiam őrült módjára ugrik ki a kocsiból és villámgyorsan Lea irányába rohan. Nevetve rázom meg fejem, kezembe veszem fiam táskáját, majd az ajtónak támaszkodva nézem Lea és Junior boldog kettősét. Hihetetlen, hogy mennyire szereti ezt a lányt… 

Első rész

Sziasztok!

Meghoztam az első részt. Remélem ez is elnyeri a tetszéseteket. :) Jövő héten nem leszek itthon, így ez a rész előrehozottnak számít. 

Nagyon szépen Köszönöm az előző részhez érkező véleményeket és pipákat. Valamint Köszöntöm a 6 feliratkozót is. Remélem a történet további része is elnyeri a tetszéseteket. :) 

Mint látjátok az oldal kinézete átalakult, amiért nagyon hálás vagyok, hiszen én magam sosem tudtam volna ilyen szépséget kreálni. 

Kellemes hetet mindenkinek! 

Lea

~o~

Lea

Kislánykoromban mindig normális családról álmodtam, amilyen a reklámokban van, de anya mindent utált, ami normálisnak számított. Kezdetben például azt szerette volna, hogy politikussá váljak… Hát igen, néhány nevelési kísérlete nagyon csődöt mondott, bár ahogy teltek az évek, rájött, hogy jobban hasonlítok rá, mint képzelte.

Időközben huszonhét éves lettem, család és karrier nélkül. Bár, még mindig előttem áll az élet, jelenleg mégis úgy érzem, nem állok készen semmire.

• Jó érzés ezt a levegőt szívni, igaz kincsem? – kérdezi anyám, miközben nagyokat szippant az épületbe beérve
• Igen, nagyon jó! – vágom rá boldogan, miközben az öltözők felé indulunk
• Vedd ezt fel – nyújtja felém az egyik köpenyt
• Én, ezt? Hiszen még az sem biztos, hogy itt dolgozhatok. – kérdezem csodálkozva. Bár igen, anyát ismerve addig fogja rágni a tulaj fülét, míg az úgyis felvesz, mégis luxus lenne egyből köpenyben elé állni.
• Lányom, már mondtam, hogy ne félj, amíg engem látsz. – na igen, pont ettől a mondatától tartottam, ő és az okoskodása… Kell ez nekem? Nem, nem hiszem. Még mindig leléphetsz Lea, még mindig leléphetsz. Mondogatom magamban, miközben már a legfelső szint irányába tartotunk, ahol az irodák vannak. Nem, már nem mehetsz, konstatáltam, mikor anya pár halk kopogás után lenyomta az egyik ajtó kilincsét.
• Rendben van, köszönök mindent. – Hallok meg egy férfihangot, aki annyira siet, hogy teljes erejével belém rohan, én pedig egész egyszerűen az ajtófélfának csapódok.  – Mi van, nem látsz? – förmed rám a magas, barna szemű férfi, mintha én lennék a hibás… hogy ez mekkora egy bunkó konstatálom magamban
• Te jöttél belém, de tényleg ne zavartasd magad – kaffantok vissza éppen olyan stílusban, amilyenben ő torkolt le, bár valószínűleg süket fülekre találtam, hiszen olyan tempóban futott tovább, hogy aligha hallotta meg, de nem is baj. Kinek is lenne kedve egy ilyen napon veszekedni, pont a tulaj füle hallatára.

Boldogan, mosolygósan, ám legbelül mégis szorongással telve lépkedek a lift irányába. Valahol örülök, hogy megkaptam az állást, valahol viszont félek, hiszen tudom jól, hogy milyenek az emberek. Igenis lesznek olyanok, akik elítélnek majd és nem csak a gyermekek iránti feltétel nélküli szeretetemet nézik, hanem csak és kizárólag a negatívat fogják keresni, csak azt fogják látni, hogy anya segítségével jutottam hozzá a munkához. Alapjáraton egy erős nőnek tartom magamat, de tegnap óta mintha elszállni látszana a magabiztosságom, bár valljuk be, melyik nő lenne magabiztos, ha az esküvője előtt pár nappal rajtakapja a vőlegényét annak asszisztensével, vagy akármelyik másik nővel… senki… Mély gondolataimból egy ismerős hang zökkentett ki.

• Törpilla. – szól aranyos hangja – Mit keresel te itt? A madarak azt csiripelték, hogy boldog vagy és férjhez fogsz menni Rafaelhez.
• Lukita! – ugrok a nyakába örömömben – Ne haragudj, de észre sem vettem, hogy más is van a folyosón. Olyan régen nem láttalak. – vonom ölelő karjaimban és egészen addig el sem eresztem, amíg ki nem nyílik a lift ajtaja. Lukat már gyerekkorom óta ismerem, mivel a szüleimmel szinte minden nyarat Horvátországban töltöttünk, ekkor barátkozott össze a két család.
• Láttam, hogy nagyon elmerengtél, szóval igazán mesélhetnél, hogy min jár az a gyönyörű kis fejed. – simít végig hajamon – Mit szólnál, ha leülnénk egy kávéra? – mutat a büfé irányába, amint a földszintnél kinyílt az ajtó
• Az nagyon jó lenne. – erősítem meg az elképzelésében – El se hiszem, hogy végre találkozunk, pedig emlékszem, hogy örültem, amikor megtudtam, hogy a Realhoz igazolsz és közelebb leszünk egymáshoz, aztán nem úgy alakult az élet, hogy összefussunk. – szomorodik el kissé a hangom, amit Luka egyből észrevesz és felvidít
• Na de te, mi járatban itt? Csak nem lemaradtam az első gyermeked születéséről? Hiszen megígérted, hogy én leszek a keresztapja – húzza ki magát, amitől ismét mosolyogni támad kedvem – Ugye nem csaptál be? Vagy csak ennyire előre és komolyan terveztek Rafaellel?
• Nem, dehogyis – rázom a fejem, hogy még inkább nyomatékosítsam benne, hogy most bizony mellélőtt – A mai naptól itt dolgozom. Rafaval pedig, nos, annak már vége. – szegem le a tekintetemet
• Vége? Mármint minek? Nem lesz esküvő, vagy mi? – érdeklődik, amit most cseppet sem bánok, mert érzem, hogy ki kell magamból ventilálni az érzéseimet és ki más is lehetne erre alkalmasabb fogadópartner, mint az én „bátyuskám”.
• Megcsalt. – csuklik el ismét a hangom
• A rohadék! – csattan fel, amitől a többi ember ránk szegezi a tekintetét, ő pedig csak a kezét felemelve kér bocsánatot az okozott kellemetlenségért. – Mekkora egy aljas féreg – halkul el a hangja, ám a feszültség így is kiérződik belőle – Hányszor mondtam neked pilla, hogy jobbat érdemelsz, látod-látod!? De nem baj, majd Ema és Ivano vigyáznak rád, ők is idejárnak ám. Biztos találkozol majd velük és akkor nagyon fognak neked örülni, mindig emlegetnek, kérdezgetik, hogy merre jársz. – simogatja biztatásképpen a kezemet
• Köszönöm Lukita, de most menj, kérlek, nem szeretném, hogy miattam elkéss az edzésről.
• Igenis! Tisztelgem Ön előtt Pilla! – nevet rám, miközben valóban a tisztelgés jelét mutatja
• Maga sem Óriás, ne felejtse el! – viccelődöm vissza, majd szó szerint kitolom az ajtón, mert tudom jól, ha rajta múlik sosem megye el, én pedig nem szeretnék már első nap munkanélküli lenni. A tulaj kerek-perec a tudtomra adta, az én dolgom az, hogy a gyermekek boldog és kiegyensúlyozott életet éljenek az óvodai közösségben, így a szüleik ugyanezt a lelki színvonalat tudják nyújtani a pályán, legyen szó akár focista, kézilabdás, vagy éppen a kosárcsapat bármely játékosáról. Kevesebb stressz, jobb játék. Szóval menjen csak és játsszon, a szezonból amúgy sincs sok hátra.

Éppen sötétedni kezd, amikor hazaindulok. Fárasztó, de nagyon aranyos nap áll mögöttem. Minden csoportba eltöltöttem egy kis időt, hogy a gyermekekkel megismerhessük egymást. Üresedés hiányában nem tudtak csoportvezetőnek felvenni, de anya meggyőzőerejének és az óvodapedagógia melletti táncpedagógiai végezettségemnek is köszönhetően, az összes csoportban foglalkozásokat fogok tartani, valamint a nyaralási, kirándulási teendők is rám várnak. Igazából cseppet sem bánkódom, sőt úgy érzem, hogy ez a feladat sokkal testhezállóbb lesz számomra, valamint a jelenleg még bennem lappangó negatív energia sem lesz annyira érezhető a gyermekek számára. Előveszem a kulcsomat, kilépek a cipőmből, körül se nézek, csak lehuppanok a kanapéra. Húzós időszak áll előttem, most kezdődnek a kirándulások, nyaraltatások, de nem baj, legalább nem lesz időm a múlton rágódni. Gondolataimból egy ismerős zene zökkent ki, a közös dalunk, a Rafaval közös dalunk. Nem érzem jól magam, cseppet sem. Zavartan, könnyeimmel küszködve nyitom fel lassan szemeimet, majd körülnézve vagy száz gyertyán akad meg a szemem, ami a parkettára van szívecske alakban kirakva, Rafa pedig ott térdel a gyertyák között, kezében egy szál rózsával.

• Úgy sajnálom, amit tettem.
• Lefeküdtél mással. – kiáltok rá idegesen
• Igen, de nem volt semmi. Lea, mi lesz az álmainkkal? A három gyermekkel, a kis házzal? A fenébe Lea, közel negyven éves vagyok, drágám, én csak egy kevéske megerősítésre vágytam. Adj még egy esélyt, jó? – jön egyre közelebb, amitől egyre nehezebben tudom a levegőt venni.
• Megcsaltál engem! – ugrok fel a kanapéról – Tönkretetted az egész életemet és ne akarj most meggyőzni, hogy mi lenne nekem a legjobb, hogy ne építsek karriert, hogy megbocsájtsak neked! Én nem akarok ötven évesen ott állni három gyerekkel egy tökéletes házban és azt mondogatni magamnak, hogy helyesen tettem, amikor elfecséreltem az életem. Nagyon sajnálom – ülök vissza a kanapéra kicsit nyugodtabban, jól esik kimondani az érzéseimet, azokat az érzéseket, amiket hosszú idő óta magamban tartok és csak belülről mérgezik a lelkem – Rafa, tűnj el innen, jó!? – válaszát meg sem várva rohanok fel az emeletre és úgy zárkózom be a szobámba, mint egy sértődött kislány, aki senkivel sem akar beszélni.

• Drágám, indulnunk kell! – leszek figyelmes anya ébresztgetésére
• Máris? Hány óra van? – nyújtózkodom egy nagyot, miközben fél szemmel az órára pillantok
• Már nyolc és legkésőbb fél kilencre oda kell érnünk. – simogat meg, amitől olyan érzésem támad, mintha nem munkába mennék, hanem én magam lennék az ovis
• Rendben van. Pár perc és lent is leszek. – a nyári nagy meleg közeledtével Madrid is egyre forróbbá vált, így egy egyszerű kis ruhácskát kapok magamra, laza sminket dobok fel és már indulhatunk is az első igazi munkanapomra.