Ötödik rész

Sziasztok drága olvasóim! Meghoztam az ötödik részt. :) Fogadjátok szeretettel!

Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!

Lea

~o~

Cris

Edzés után a Leaval történő beszélgetés hihetetlenül jót tett a lelkemnek. Ennek a lánynak egészen egyszerűen, különös tehetsége van a megnyugtatáshoz. Még ismeretlenül is olyan kedvesen bánt velem, mint még édesanyámon kívül talán soha senki. Szerencsére Juniort egész napra kikérte nekem az óvodából, így esélyem teremtődött rá, hogy jobban megismerjem, mi is játszódik le a kicsiny lelkében az Irinaval történtek óta. Kezdetben fogalmam sem volt, hogy is kezdjek bele kérdéseimbe, bár úgy véltem, egy McDonald's-ban kapható Happy Meal menü mellett könnyebb dolgom lesz, így a hazafele tartó gyorsforgalmi útról az első lehetőségem alkalmával, sebtében kanyarodtam le. Fiam értetlenül nézett rám kiskormánya mögül, mikor megálltunk a játszótérrel rendelkező épület előtt.

• Apa, mit keresünk itt? – adott hangot meglepődöttségének – Csak nem ilyen egészségtelen kaját akarsz enni? – tette fel azt a kérdést, ami általában tőlem szokott irányába elhangozni
• Néha kell ilyen is. De ne szokj hozzá! Jó? – nevettem el magamat, miközben fiam csak dülledt szemekkel meredt rám, hiszen tényleg minden áldott nap az egészséges életmódra nevelem, erre tessék, a lehető legegészségtelenebb helyre érkeztem meg vele.
• Jó-jó. Szeretlek apuci. – bújt hozzám már az autóból kiszállva, amitől sokkal magabiztosabbnak éreztem magamat

Mivel az eső még csendesen csepergett, a menünk kikérése után bent kerestünk magunknak egy nyugodtabb kis zugot. Szerencsére nem voltak túl sokan az épületben, így pár aláírás és fénykép elkészülte után, nyugalomban tudtuk ételeinket elfogyasztani és hosszas beszélgetésünket elkezdeni. Gondolataim végig azon cikáztak, hogyan is indíthatnám a beszélgetést. Nem akartam se túl komolynak és rámenősnek tűnni, se túl lazának, így végül a lehető legjobbnak azt tartottam, ha egyből a közepébe vágok, és kerek perec megkérdeztem Juniortól, milyennek találja az életet Irina nélkül… Fiam kezdetben nem akart róla beszélgetni, ám amikor eszembe jutottak Lea szavai, miszerint miattam színlel boldogságot, mert nem akarja, hogy lássam, neki is fáj, egyből nyugtatni kezdtem kicsiny lelkét. Meglepődve tapasztaltam, hogy Leanak szinte igaza lett. Junior valóban miattam mutatta erősnek magát, bár nem Irina miatt szomorkodik. Csakis az fáj neki, hogy míg a csoporttársaiért az anyukák is elmennek az óvodába, neki ebben sosincs része. Soha nincs egy olyan nő mellettem, aki megfelelő anyukája lehetne a kicsinek, aki annyira szeretné őt, hogy hajlandó lenne sajátjaként nevelni. Fáj neki a tudat, hogy közel öt év alatt Irina sose ment el érte, még akkor sem, ha éppen ráért volna. Tudta, érezte, hogy sosem szerette igazán a nő, így ő sem tudott felé őszinte szeretettel nyitni. Egészen egyszerűen fáj neki, hogy csonka családban kell nevelkednie és nem tapasztalhatja meg mindazt, amit a kis barátai a magukénak tudhatnak. Hosszas beszélgetés után az autónk irányába tartva fogadalmat tettem fiamnak, hogy igenis lesz anyukája, méghozzá egy olyan nő személyében, akit teljes szívéből tud szeretni...

Lea

Az óriási szürke fémkerítés lassan tárul szét előttem, beengedést biztosítva ezzel a hatalmas villa udvarára. Belépve a kertbe a szemeim felváltva pásztázzák a fákat, bokrokat és a zöld gyepet. Helyenként felbukkan egy-egy Buddha szobor vagy egy kisebb gyerekjáték, jelezve ezzel, hogy valószínűleg jó helyre hozattam magamat ideiglenes sofőrömmel. Egyre közeledvén a ház ajtajához már minden kétségem elszáll, hiszen a hatalmas fekete monstrumon egy szürke fémre a CR7 felirat gondosan felvésett betűi biztosítják igazamat. Gondolataim egyből Ronaldora terelődnek, hiszen a beszélgetésünk során annyira egyszerűnek és jószívűnek tűnt, ám elnézve a bejáratát inkább egy hiú, önimádó embernek mondanám. Éppen kopogtatásra emelném kezeimet, amikor az ajtó hirtelenjében nyílik ki előttem, ám a sztárfocista helyett, egy számomra ismeretlen férfi áll a küszöb másik oldalán.

• Szia! Gyere beljebb! Menj egyenesen, majd fel a lépcsőn és jobbra haladva a második ajtó mögött találod a mosdót, ott át tudsz öltözni. – sorolja hirtelenjében az információkat, amiket gyorsaságuk miatt alig bírok felfogni
• Miért is kellene átöltöznöm? – bukik ki belőlem gondolataim szavakká formálása, hiszen teljesen értetlenül állok az események hatása előtt
• Gondolom, nem ebben akarsz táncikálni, édes. – gúnyolódik tovább a férfi, amin akkor borul el végképp az agyam, mikor barackvirág színű, ejtett vállú maxiruhámat egy laza mozdulattal felhúzva, érdes kezeivel a combom hátsó részét kezdi simogatni és halad egyre feljebb a gömbölyded fenekem irányába
• Te valakivel nagyon összekeversz, édes! – lököm el magamtól a férfit, majd a ruháimat kezdem normális állapotúra rendezgetni – Én nem vagyok olyan nő! – hangsúlyozom ki nemtetszésemet, miközben azon gondolkodom, hogy talán mégis rossz ajtón léptem be
• Ugyan már kicsikém, mind ezt mondjátok. De már az, hogy pénzért idejöttél, sokat elárul rólad. Túl sok eurót kaptál ahhoz, hogy szemérmeskedj, cicám. – nyalja körbe szemérmetlenül a vágytól duzzadt ajkait, majd durva kezét a csípőmre szorítva von arcához közel
• Bunkó! – vöröslőn terül szét a férfi arcán a teljes erőmből és kezemből kifejtett, hatalmas tenyeres pofon. Magam sem tudom, hogy nekem, vagy neki fáj-e jobban, de csak remélni tudom, hogy utóbbi igazolódik be.
• Szeretem a kis vadócokat! – húz ismét magához, miközben számba sziszegi perverz kijelentését, hogy aztán könyörtelenül lecsaphasson ajkaimra. Levegőt kapkodva tolom el magamtól és adok neki egy újabb pofont, ám látszólag a férfinek ez sem szegi kedvét. Újból, szinte dózerként ront neki testemnek és mocskos leheletével és csókjaival pásztázza végig nyakam hajlatát. Minden erőmet összeszedve tolom el magamtól a borostás férfit, majd a kanapé mögé futva felkapom az első utamba kerülő tárgyat, hogy szükség esetén a fejéhez vágjam azt.
• Cristianot keresem! – üvöltök rá a férfire, miközben a kezem ügyébe kerülő háromágú gyertyatartót, mintha csak egy kés lenne, irányába szegezem
• Jó, hát később ő is beszállhat a buliba. Nincs ellenemre. De először mindenképpen én foglak könyörtelenül megdugni. Addig duglak, amíg csak mozogni bírsz. – lassítja be mondatát, miközben megindul irányomba, hogy elkezdődjön egy végtelennek látszó macska-egér játék
• Csakhogy itt semmiféle buli nem lesz, legalábbis velem biztos nem! Cristianot keresem és Juniort. És ne mondd azt, hogy Junior is beszállhat a játékodba, mert feljelentelek kiskorú megrontásáért, te idióta. Megértetted? – üvöltök rá legalább olyan agresszív stílusban, ahogy ő nyilvánult meg irányomba, mit sem törődve forrongó vágyával és lappangó dühével, remélve, hogy nem fogom még jobban felszítani a benne szunnyadó vadállatot – Szóval, hol vannak?
• Lementek a tópartra. – biccent fejével a hátsó kijárat felé, jelezve ezzel számomra az irányt, hogy merre találom a keresett személyeket
• Köszönöm. Remélem ez nem egy újabb csel, mert esküszöm, hogy megbánod. – továbbra is magabiztosságot színlelve fenyítem be a férfit, pedig, ha tudná, hogy legbelül mennyire rettegek, biztos, hogy nem úsznám meg ennyivel. – Látod, tudsz te értelmes is lenni. – mosolygok rá gúnyosan, majd lépteimet meggyorsítva indulok el, hiszen egyáltalán nem szeretném, hogy a férfi utolérjen, és újra erőszakoskodni próbáljon velem. Oldalazott lépések segítségével haladok célom felé, miközben fél szememet állandó jelleggel a férfin tartom. Végigszelem a ház összes helyiségét, majd a konyha mellett található hátsó ajtón kilépek a kertbe. Szemeim elé most egy cseresznyebarna színű, fával kirakott óriási medence tárul, mellette egy hasonló színben pompázó, fehér baldachinnal körülölelt kis kerti kiülővel, ám a látványban nem gyönyörködhetek, hiszen meghallom a férfi közeledését, így ismét sietősebbre kell vennem lépéseimet. Gyorsan haladok a szürke kerítésig, ahol a kilincs lenyomása után már egy parkos részen találom magamat, méghozzá rengeteg bokor és virág ölelésében. A macskakövekkel kirakott járdán lefele haladva már pár méter után meghallom Junior ismerősen csengő kacaját, majd ismét pár lépés után meg is látom a domb aljánál lévő tónál játszadozó Ronaldokat. Ebben a látványban azt hiszem, hogy életem végégig tudnék gyönyörködni. Virágok, fák, zöld színek, a tó… szóval minden, amit a csodálatos természet nyújthat az ember számára, az megtalálható ezen a pár méteren… és ott lent két férfi önfeledt játszadozása és kacaja sarkallja a lelkemet arra, hogy újra vágyjak egy igazi és saját családra. Bár minden egyes megtett léptem után csak jobban vágyom közelségükre, mégis leülök a domb közepénél egy kis tisztásra, hogy onnan figyeljem boldog kettősüket.
• Így kell apa? Jól csinálom? – hallom meg Junior édes hangját, miközben egy számomra is tisztán látható, hatalmas nagy kővel próbálna kacsázni
• Nem, az nem lesz jó kicsim, túl nagy az a kő. Nézd csak, ilyen pici és lapos kővel lehet igazán jól kacsázni. – hajol le a focista és rövid keresgélés után felveszi kezébe a megfelelő példányt – Ilyent keress, akkor biztos, hogy sokat ugrik majd a vízen, látod? – mutatja be tudását fiának – Még hatot is ugrott. – konstatálja büszkén, amiből egyértelműen látszik, hogy még ilyenkor is ő akar lenni a legjobb, egy igazi maximalista
• És ez, ez jó lesz apuci? – kérdezi Junior már a következő kavicsot a kezében tartva
• Bizony, ez jó lesz. Most pedig megmutatom, hogyan is csinálják az igazi profik. Így kell, látod?! Állj egy kis terpeszbe, a lábaidat enyhén rogyaszd be, majd ezzel a három ujjaddal fogd meg a követ, hajlítsd be enyhén a kezedet és csuklóból próbáld a víz felszínére dobni. Látod? – mutatja be tudását olyan lelkesen, mintha csak a futball rejtelmeire tanítaná kisfiát
• Sikerült! – ugrál Junior örömében, mire Crisnek sem kell több, felkapja a kicsit és a nyakába emelve futkározni kezd vele az aprócskának egyáltalán nem mondható tó partján. Játszadozásuk közben lovakat megszégyenítő nyerítéssel és ugrándozással bohóckodnak egymással.
• Még szép, hogy sikerült… Te vagy a legügyesebb kisfiú a világon! – teszi le a földre fiát, majd enyhén rá fekve, hogy a súlya ne nyomja össze, csiklandozni kezdi aprócska, ám annál izmosabb hasát
• Apa, az ott nem Lea? – hallom meg a kicsi kacarászó kérdését, miközben irányomba mutat
• De, azt hiszem ő lesz az. – áll fel a sztár és a ruháját leporolva indul el irányomba. – Jössz? – kérdezi fiától, aki helyeslőn bólogatva, apja elé belépve szalad irányomba. Amint hozzám érkezik, úgy ugrik a nyakamba, mint egy szerelmes film végén az egymásra találó párok szoktak, én pedig a lendülettől egészen egyszerűen, mint egy kivágott fa dőlök hanyatt a dombokra
• Szia drága Junior és szia Cris. – biccentek a mellénk érkező focistának is. – Ne haragudjatok, hogy megzavartalak benneteket, nem állt szándékomban. – szabadkozom, bár mélyen legbelül cseppet sem bánom, hogy ott, akkor az utcán sétálva, hirtelen ötlettől vezérelve ültem be egy taxiba és idehozattam magamat.
• Te sosem zavarsz. Igaz apa? – nyom egy puszit Juni az arcomra, majd pislogva emeli tekintetét apjára. Cris csak helyeslőn bólogat a kicsinek, amitől belőlem az általuk okozott boldogság hatására egy hatalmas mosolyhullám tőr ki. – Lea, te tudsz kacsázni? – néz a szemembe a kicsi, miközben aprócska, bársonyos kis kezecskéit az arcom köré fonja
• Hát, régen tudtam, de már idejét sem tudom megmondani, hogy mikor próbáltam utoljára. – vonom meg vállaimat – De láttam, hogy te nagyon ügyes vagy benne. – dicsérem meg, amitől kihúzza magát, lassan feláll mellőlem, majd a két kezemnél fogva húz maga után
• Gyere, megmutatom, hogyan kell! – jelenti ki már a tó irányába tartva, majd hirtelen az apjára kapja tekintetét – Apa, te nem is jössz? – kérdezi rémült hangján, hiszen Cris továbbra sem mozdul irányunkba, csak meredten áll és néz ki a fejéből…