Hetedik rész

Sziasztok drága olvasóim! 

Meghoztam számotokra a hetedik részt. Ismét elnézéseteket kérem, hogy ennyit kellett rá várni, de most itt van és csak a tiétek, fogadjátok szeretettel. 

Köszönöm az előző részhez érkezett pipákat és kommenteket. Mindig nagyon jó érzéssel tölt el, ha küldtök számomra egy kis visszajelzést.
Köszöntöm az újabb feliratkozókat. Hihetetlenül jó érzés, hogy már tizenhárman vagyunk.
Csak köszönni tudom mindenkinek a támogatását és bizalmát. 

Puszillak benneteket.

Lea

~o~

Cristiano

Bár mondhatnám, hogy egyszerű, de az élet néha nehéz döntések elé állít bennünket. Feladhatunk mindent és elátkozhatjuk a világot. Elbújhatunk egy sötét, kilátástalan helyen, vagy reménykedhetünk abban a leheletnyi csodában, amit mindig újra átélünk. Amíg létezik varázslat, addig várható a boldog befejezés is. Persze, nem várhatjuk el, hogy egyik pillanatról a másikra történjen meg, de valamikor bekövetkezik, talán pont akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá. Addig pedig bátornak kell maradni, és nem szabad feladni a reményt. Bátorságunk legfőbb bizonyítékaként, később sem okoljuk magunkat: miért nem voltál vakmerőbb?

• Lea, nem jössz? – fordulok hátra a lány irányába, aki csendben mered maga elé. Látom rajta, hogy nyomasztja valami, még sincs bátorságom rákérdezni az okára. – Lea!? – szólalok meg ismét, mire a lány csak a fejét rázza, nemlegesen
• Hazamegyek! – jelenti ki határozottan
• Tényleg nem maradsz vacsorára? – kérdezem a lányt hitetlenkedve
• Tényleg! – vágja rá válaszát, miközben tekintete olyan fagyos, mint téli évszakban a házakról lelógó jégcsap. Szótlanul tesszük meg következő lépéseinket, mintha magunkban azt találgatnánk, vajon mit akarhat a másik. A néma csend, amibe burkolózunk, szinte már fájdalmas, mégsem teszünk ellene. A távolból csak Junior nevetgélése hallatszik, aki valószínűleg már felért a házunkhoz és éppen Mogyoróval, a Labradorunkkal, és Méhecskével, a kicsi Yorkshire Terrierünkkel játszik. Ők ketten Isten áldásai az életünkben. Boldogságot és biztonságot hoznak számunkra, főleg a nehéz napokon. Emlékszem, hogy pár éve, mikor Madridba költöztem, még Zé hozta át a kutyákat. Nagyszerű ajándék volt. Felélénkült tőlük a ház. Szerencsére jelenleg is sok örömet okoznak. Junior, talán velük a legboldogabb.
• Úgy szeretem, mikor ilyen boldog. – szökik ki számon gondolatom szavakká formálódása
• Mindig ilyennek kellene lennie! – zökkent ki Lea merengéséből, miközben lassú mozdulattal emeli rám tekintetét.
• Éppen a kutyákkal játszik. Nagyon szereti őket. Tudom, hogy sokszor olyanok vagyunk, mint a gyerekek, de jól esik. – nevetem el magamat – Néha elég gonoszak vagyunk velük. Junior Méhecskét, én pedig Mogyorót szoktam bedobni a medencébe. Bár nem is gonoszkodásból, csak annyira édesek, ahogy kiúsznak. – vonom meg a vállaimat – Méhecske mostanában eléggé letört. Két lánykutyával találkozott a minap, és most állandóan ki akar szökni, odafut, ahol ők vannak. Rosszcsont. Lehet, hogy mire felérünk, már megint úgy kell összeszedni a bokrok alól.
• Olyan, mint a gazdája. – emlékeim öröméből a lány, érdesen lekezelő hangja zökkent ki
• Kösz. – válaszom úgy tör utat, ahogy kell, szemrehányásként. Sokkal több van benne, mint ez az egy szó. Csalódásra gondolni pontatlanság lenne, hiszen nem is ismerem a mellettem álló lányt, mégis valami megtörni látszik bennem.
• Nem úgy gondoltam. Nem akartalak megsérteni. – mentegetőzik hirtelen – Az állatok igénylik a törődést. Makacsak, mint a gazdájuk. Legalábbis az állatgyógyászok ezt vallják. – neveti el magát, majd lassan közelít felém és aprócska, ám mégis elképesztően nőies ujjaival, enyhén böki meg hasam oldalát. – Az én macskám személyisége is hasonlít rám. Elképesztően makacs, és öntörvényű. Ugyanakkor, ha akar, akkor nagyon kedves és szeretetreméltó is tud lenni. A kutyusom, na, ő meg kész káosz. Igazi házőrző, ezért is lakik inkább a szüleimnél, neki kertes ház való. Az idegenekkel nem igazán jön ki, nekem viszont bármit megtenne. – mosolyog a lány
• Hm, pont olyanok, mint a gazdájuk. – nevetek most már én is, bár legbelül érzem, hogy Lea nem erre gondolt kezdetleges mondanivalójában. Nem tudom, hogy miért változtatta meg a véleményét, miért finomított rajta, mégis hálás vagyok, hogy meglépte. – Megengeded, hogy hazavigyelek? – fordulok felé kérdőn
• Köszönöm, nem kell. Hívok egy taxit. – mondja, miközben a táskájában kezdi telefonját keresni
• Közel laksz? – nézek sötét, nyugodt szemeibe
• Nos, nem. Nem igazán. – feleli, miközben hosszú, derékig érő haja alá, finoman csúsztatja be kezeit, hogy aztán lágyan megmasszírozhassa nyaka hátsó részét
• Akkor hazaviszlek! – az ellentmondás kicsiny szikráját sem tűrve jelentem ki gondolataimat – Csak szólók Rickynek, hogy vigyázzon Juniorra, és indulhatunk is. – simítok végig bársonyos karján, majd a házba sietek

Lea a haját az arcába simítva, könyökére támaszkodva, a puha bőrülésbe süppedve bámul kifelé autóm ablakán. Arcán, mintha nosztalgikus mosoly terülne szét, amely az üvegből visszatükröződve jelenik meg előttem. Egyáltalán nem szeretném a lányt merengéséből kizökkenteni, ezért mosolyogva az út irányába fordulok. Szép lassan fordítom el az indítókulcsot, hogy autóm motorja a lehető leghalkabb búgással jelezze számunkra, kész az indulásra. Amikor ismét ránézek, egy nyugodt, mosolygós nőt látok magam mellett. És két sötétbarna szemet, amely vidáman tekint vissza rám.

• Köszönöm, hogy hazaviszel. – Töri meg kínosnak egyáltalán nem nevezhető csendünket, majd újra Madrid utcáira mered. Hónapok óta, egyetlen társam a magány, egyik nap olyan, mint a másik, aztán egyszer csak beállít a meglepetés. Nem csinnadrattával, inkább csak észrevétlenül, finoman, csendesen. Csak egy mosoly, egy pillantás, és máris megszűnik a mélységes űr, ami a hosszú napok és éjszakák során kísértette életem minden percét. A lehető leglassabb tempóban haladva veszem az irányt Lea lakása felé. Minél több időt szeretnék a lány társaságában tölteni. Bár nem szólunk egymáshoz, mégis lágy hullámként lebeg a köztünk uralkodó nyugalom. Alig ismerem, mégis, mintha egész életemben itt lett volna. Azt hiszem, ha valamit megtanultam az életben, az az, hogy azok lehetünk, akik csak szeretnénk. De amikor jön a szerelem, az igazi szerelem, a legjobb dolog az, ha önmagunkat adjuk. A Lea által megadott címhez közeledve, a körforgalomból kikanyarodva, alig pár méter megtétele után állok le az út szélén. Az utcák csendesek, alig pár járókelő lézeng a járdákon. A lány hálás mosollyal nyitja ki autóm ajtaját, majd kiszállva tökéletes alakjára igazítja barackvirág színben pompázó ruháját. A kapuhoz érve hátranéz, miközben vélhetően kulcsait keresi vékonyka táskájában. A lemenő Nap fényének a meszelt falakról való visszaverődése, szinte bearanyozza a lány egész testét, s éles, tiszta árnyékot rajzol a földre. Mikor pillantásunk összetalálkozik, a világító fehér falak között, szinte kővé dermedve áll tovább. Ahelyett, hogy kinyitná az ajtót és becsapná maga mögött, leteszi táskáját a földre, a lépcsőre ül, és ismét a táskájában keresgél. Lassan indulok meg irányába. Mellé érve, egy pillanatra még a Napot is kitakarom. Ugyanarra a lépcsőfokra ülök le, mégsem emeli rám tekintetét. Kiengedett haja az arcába hullik, amitől akaratlanul is megindul jobb kezem, hogy kósza fürtjeit, nőies válla mögé tűrjem. – Nem akarsz bejönni? – kérdésével fordul végre irányomba, miközben barna szemei nyugodtan és magabiztosan, ismét mosolyogni kezdenek. Szép lassan áll fel mellőlem, majd az ajtóba helyezi kulcsát. Ő más, állapítom meg. Nem olyan, mint az eddigi nők, akikkel találkoztam. Csendes léptekkel indulok meg utána, mintha félnék, hogy megnyilvánulásommal tönkretehetem az idill meghitt pillanatát. Halkan zárom be magam mögött az ajtót, majd belépek a modern, szürke és fehér bútorokkal berendezett lakásba, amit csak néhány bőrönd színesit meg a bejáratnál. – Mégis miért van az, hogyha valami bánt, azt szeretném, ha te vigasztalnál meg? – olyan visszafogottan teszi fel kérdését, mintha attól félne, hogy meghallom, amint érzelmekről beszél – Miért van az, hogy minden percben téged szeretnélek átölelni? Miért vonzódom hozzád? Hiszen nem is ismerlek… Legalább mondd, hogy te nem érzel ilyet. Vagyis irántam nem. Mondd, hogy az a lány, akiről a tóparton meséltél, fontos számodra. Bár persze, hogy fontos, hiszen miatta változtattál az életmódodon. – vonja meg a vállát, miközben két hatalmas bögrét vesz le a sötétszürke konyhaszekrény egyik felső polcáról – Mondd, hogy egy idióta fruska vagyok. Mondd, hogy csak képzelődöm, és valójában nem is érzek irántad semmit. Mesélj arról a lányról, akibe szerelmes vagy. Mesélj róla, hogy könnyebben kiverjelek a konok fejemből.
• Nem tehetem. Én nem. Nem hazudhatok. Neked nem. Nekem te ennél sokkal többet jelentesz. – válaszom hatására, Lea egy mély sóhaj kíséretében, teával tölti színültig a porcelán bögréket. Látszik rajta, hogy hirtelen elgyengül. Szeretné megérteni, miről is beszélek, mégsem kérdez rá a nyilvánvalóra. Ő más, állapítom meg ismét. Gyengéden csúsztatja elém a kockás bögrét, majd az egyik bárszéket kihúzva foglal helyet velem szemben. Lassan, szinte egyszerre kortyolunk bele a meleg italba, ám tekintetünket egy másodpercre sem szakítjuk el a másikétól. Még szavak nélkül is beszél testünk minden porcikája. A lány a pult végében található távirányító után nyúl, és az egyik gomb megnyomásával, egy kellemes spanyol dallamot indít el. Igen, ő tényleg más, teljes, egész lényében különbözik. Vele nem úgy van, mint az eddigi nőkkel, nincsenek ízesítésnek szánt csúnya szavak, malacságok. Csak a nyugalom és a béke létezik, mely úttörőként repít minket egyre közelebb a másikhoz. Gyengéden érintem meg bársonyos kezét, mely éppen a bögrét helyezi a márványmintás pult hideg burkolatára. Hirtelen megrezzen érintésemtől, ám a másodperc töredéke alatt viszonozza érintésemet. Lágy simogatásokkal kerülünk egyre közelebb egymáshoz, mígnem leheletünk már egymás szájában pihen. Ölembe vonva a lányt, csókolom fülének apró cimpáját, majd lassan, hogy a mámor ne illanjon el, indulok meg vele a hálószoba irányába. Még mindig nem szólunk egymáshoz, nem érezzük szükségét, a tetteink beszélnek helyettünk. Végig hallgatunk, lassan, komolyan, megfontoltan mozgunk. Figyelmesen. Barna tekintetünket, amely még ekkor is nyugodt, nem vesszük le a másikról, egy pillanatra sem. Nem nézünk félre, nem hunyjuk le a szemünket. És amikor a fény utat tőr magának a redőny egyik kínálkozó résén, megcsillanva Lea bőrén, az apró verejtékcseppeken, a barna íriszek mintha kitisztulnának. Olyan nyugodtak, mint egész teste, az a vékony, nőies, mégis erős test, melyre nem rontok rá türelmetlenül, hanem magabiztosan, határozottan hatolok belé. Lágyan, ahogy a konyhából beszűrődő zene üteme diktálja a tempót. Sietség nélkül. A lány minden érzésére és rezzenésére figyelve, melyek arcának és teste minden porcikájának borzongásában nyilvánulnak meg. A végsőkig viszem minden csókunkat, simogatásunkat és mozdulatunkat. Nedves, mezítelen, egymáshoz feszült testünk illata ambróziaként hat lelkemre. Gyengédség. Béke. Szerelem. Az alattam fekvő lányra tekintve, pontosan jól tudom, egyikünk sem akarja, hogy ez a pillanat valaha is véget érjen. Néha, amikor Lea halkan súg valamit, amit lehetetlen kivenni, arcát a nyakamba temeti. Csendes megszólalásai alkalmával, ajka mozgásának segítségével, nyakam bőrét csiklandozza. Ujjaim lágy, szájához emelésével, kedvesen, mosolyogva, és suttogva figyelmeztetem: várj, nyugalom, semmi sietség, semmi kapkodás. Szaggatottan zihálva, tágra nyílt szemekkel pillant rám, majd még erőteljesebben szorít magához. Karjával, lábával, és szájával is fogságban tartja egész szárnyaló lényem. A Nap, redőnyön keresztül is vakító fénye, tőrként szurkálja testünk, visszafogott nyögéseink, ismerősként köszönti testünk. Bonyolult mozdulataink körforgásában, testünk borzongása állandóvá válik, ahogy a rá következő érzések lágy hullámzása is. Szaggatott lélegzésünk lecsillapodása után, egymás karjába bújva pilledünk el.