Harmadik rész

Sziasztok! 

Meghoztam a harmadik részt. Remélem ez is elnyeri a tetszéseteket. Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkező pipákat is... Ha időtök engedi és kedvetek is lenne hozzá, akkor hozzászólásokat is szívesen fogadnék, akár a fejezetek végén, akár chat-ben. 

Tegnap frissítettem a szereplőket Monica személyével (én így képzelem el őt). 

Kellemes olvasást kívánok mindenkinek! 

Lea

~o~

Cristiano

Egyetlen perc gondolkodás nélkül, sietve lépkedek az edzőközpont irányába. Bár hallom, hogy Lea kiabál utánam, valahogy mégis körülményesnek érezném megfordulni, vagy bevárni a lányt. Furcsa, megmagyarázhatatlan és megfoghatatlan érzések kavarognak bennem. Egyre közeledvén lépéseim nehézkesebbnek és lassabbnak tűnnek, mint egy rémálomban, amikor az embert üldözőbe veszik, és minél gyorsabban szeretne menekülni, annál rettegettebb és félelmetesebb érzések kavarognak benne. Mintha csak a jövőm eldöntéséről lenne szó, amit utoljára a Madridba történő átigazolásomnál érzetem. Belépve az ajtón Lea hangja úgy elnémul, mint egy vízzel teli kád csapjának hírtelen elzárása után keletkező csend. Félve belegondolván, komótosan lépkedek az öltözők irányába. Tudom jól, hogy társaim egyből kiszúrják, valami nem stimmel velem.

• Szeva Cris! – hallom meg barátom hangját, aki éppen a zuhanyzóból lépett elő – Ojj, de gyűrött a fejed hallod. Jó volt az éjszaka, mi? – érinti meg jobb vállamat egy határozott mozdulattal, miközben a szemöldökét húzogatja
• Hello Fabio! Hát, ami az éjszakát illeti, nem panaszkodhatok. – füllentek és nevetem el magamat, leplezve ezzel negatív érzéseimet
• Szedd össze magad, mert két perc múlva edzés. – közli, miközben kirohan a pálya irányába.
• Úgy lesz! – kiáltok utána, majd belépek a mosdóba és mélyen belenézek az első elém tárulkozó tükörbe. Bizony Cristiano Ronaldo, szedd össze magad, vagy az újságírók is kiszagolják, hogy valami nem stimmel veled és hiénaként csapnak le rád és az életedre. Ha nem akarsz ismét a címlapokon díszelegni egy Irinaval kettészakított képen, akkor húzd ki magad és legyél magabiztos. Ezt a Lea nevű nőszemélyt pedig felejtsd el, verd ki a fejedből, ugyanis az nem létezik, hogy félsz, te nem félhetsz és nem szimpatizálhatsz egy ilyen nővel! Le kell zárnod magadban az elmúlt időszakot, azokat az eseményeket, melyek használhatatlanok számodra, hiszen ezek mind csak hátráltatnak téged. Nézz szembe magaddal, az érzéseiddel és az egész világgal. Mondogatom tükörképemnek, ám látszólag mit sem használva, komótos léptekkel indulok meg a gyepszőnyeg irányába

• Ki lehet az a gyönyörű lány? – áll meg mellettem a nemrég hozzánk igazolt Lucas Silva a lelátó irányába mutatva
• Ne mutogass már! – rémülten ütök rá kezére – Az hiányzik, hogy kiszúrja, hogy észrevettük őt. – mondom ingerülten majd a kapu irányába sietnék
• Már késő, észrevette. – röhög rám Marcelo barátom, ami számomra cseppet sem mulatságos – Amúgy Cris, Lea végig téged bámul. – jelenti ki mérhetetlen természetességgel a hangjában – Biztos Juniorról akar beszélni veled. Tegnap mi is bent voltunk nála Clarrel és tisztáztuk a kirándulás részleteit.
• Igen, igen. A kirándulás, biztos ez lesz az. – helyeslőn bólogatok kijelentésére, majd a pálya ellenkező szélére futok, hogy minél távolabb kerüljek a Lea által elfoglalt lelátótól.

• Szóval Lea. Ti honnan ismeritek ezt a szépséget? – lép mellém ismét Lucas és teszi fel idegőrlő kérdését, miközben vízért szaladunk ki az oldalvonalhoz
• A Real óvodájában dolgozik. – vágja rá Luka, amit cseppet sem bánok, hiszen semmi kedvem nem lett volna a lányról regélni – Nagyon kedves és segítőkész személyiség. 
• És gyönyörű. – jelenti ki Lucas szemrebbenés nélkül, miközben a tekintetét fél másodpercre sem veszi le az említett nőszemélyről.
• Na persze. – duzzogok a kelleténél hangosabban, amitől a fél keret engem kezd el vizslatni, de mit sem törődve a dolgokkal visszatérek a pályára, hogy kidolgozhassam magamból a feszültséget. Minek jött ide? Azért, hogy engem bosszantson? Hiszen a méltóságos úrnő nem akar ilyen körökben mozogni, most mégis idejött, de minek? Nem is beszélve arról, hogy engem sem kellene, hogy akár egy percig is foglalkoztasson ez a dolog, hiszen ő csak egy kellék a fiam életében, nekem pedig semmi közöm hozzá…

Az edzés még soha ilyen hosszúnak és kimerítőnek nem tűnt, legalábbis számomra biztos, hogy nem. A többiek egytől-egyig észrevették és előszeretettel szóvá is tették, hogy valami nincs rendben velem, hogy a gondolataim teljesen más irányokba eveztek, de nekem egészen egyszerűen senkinek sem volt kedvem magyarázkodni. Sóhajtva, ám mégis szótlanul ülök le az öltözőszekrényem előtti padra, nem figyelek senkire és semmire, csak arra vágyom, hogy otthon legyek a fiammal és elfelejthessem ezt az átkozott napot.

• Cris – hallok meg egy számomra ismeretlen női hangot, amely a recepciónál található kanapék irányából szólít meg
• Á, Lea, igaz? – teszem az ostobát, mintha nem tudnám nevét, azt a nevet, amit naponta több ezerszer hallhatok Junior édes hangján megszólalva – Mond gyorsan, mert sietek. – vetem oda flegma mondatomat, hátha kedvét szegem és inkább hozzám sem szól
• Nem tudom, hogy miért vagy ekkora paraszt, de…
• Én vagyok a paraszt? – szakítom félbe mondatát – Te nem akarsz a köreinkben mozogni, ma mégis végignézted az edzésünket. És még én vagyok a szemét, igaz? – nevetek cinikusan, amitől megnyugvásra vagy egy kiadós pofonra számítok a lánytól
• Csak bocsánatot szerettem volna kérni. Nem volt szép, ahogy viselkedtem, de be kell látnom, hogy kár volt idejönnöm. – jön megható kijelentése, amitől szó szerint gombóc kerül a torkomba. Idejön, hogy bocsánatot kérjen és erre most én viselkedtem vele úgy, ahogy reggel ő tette azt velem. Egészen egyszerűen nem bírom elviselni, ahogy rám néz, azok a barna cicaszemek mintha szomorúsággal telítődnének.
• Kérlek Lea, te se haragudj rám, csak nincs valami jó napom. – sütöm le tekintetemet és vallom be őszintén az érzéseimet a nap, sőt talán a hónap, vagyis inkább ez évben először. – Kezdhetnénk újra, teljesen az elejétől? – teszem fel kérdésemet, amire ő csak egy apró biccentéssel jelzi felém, hogy benne van – Cristiano Ronaldo dos Santos Aveiro vagyok, nagyon örülök, hogy megismerhetlek – mutatkozom be illedelmesen, amit ő is mosolyogva viszonoz – Meghívhatnálak valamire? Kávé, tea,…?
• Rendben van, legyen egy tea. – mondja ki azt a mondatot, amire azt hiszem, hogy titkon vágytam is.
• Ma nincsenek foglalkozásaid? – dobok fel egy témát, hogy megtörjem a kezdeti némaságot, ami hirtelenjében telepedett ránk
• De vannak, csak délután. A kirándulás szervezése miatt jöttem be délelőttre, de mint látod, nem igazán jött össze. – mutat végig magán, amitől egyből tudom, hogy a velem való reggeli koccanásunkra célozgat
• Sajnálom, hogy miattam csúszol a szervezéssel. – sütöm le tekintetemet, mert valóban elszégyelltem magamat
• Nem miattad. – simít végig hirtelenjében kezemen, amely érintés úgy hat rám, mintha egy konnektorba nyúltam volna. Egyszerre tölt el melegséggel és borzongással egyaránt.  – Magam miatt nem tudtam haladni. Én voltam szemét veled, szóval csak és kizárólag magamnak köszönhetem, hogy nem volt erőm ilyen lelkiismeret furdalással dolgozni. – neveti el magát zavarában – Egy idióta vagyok, igaz? – forgatja meg gyönyörű szemeit
• Valamilyen szintig minden ember az. – bólogatok helyeslőn, bár legbelül nem értek egyet kijelentésével. Hosszú idő óta Lea az első nő, akit nem tartok idiótának, főleg azóta, hogy belátta tévedését.
• Köszi. – nyújtja ki rám nyelvét, szerencsére érti a poént, így együtt nevetünk tovább – Neked miért van rossz napod? – komolyodik el a hangja és teszi fel azt a kérdést, amire magam sem tudom, hogy szeretnék-e választ adni – ha nem akarsz róla beszélni, én azt is teljesen megértem, hiszen alig pár perce ismerjük egymást – kortyol bele zöldteájába, miközben a csészéből kipislogva tekintetemet fürkészi… hát persze, hogy észrevette a téma kényességét
• Nem-nem, én… Pff, Irina miatt. – bukik ki belőlem fájdalmam legfőbb forrása
• Hm, sejthettem volna. – jelenti ki, miközben aprócska ujjaival az asztalterítőt kezdi piszkálgatni – Junior is sokszor elszontyolodik miatta. Gondolhattam volna, hogy ez neked sem egyszerű, hiszen egy szakítás sosem könnyű. – húzza el szája szélét és szegi le tekintetét, amely gesztusaiból egyből érzem, hogy valaki őt is nagyon megbánthatta
• Nem is tudtam, hogy Junior szomorú Irina miatt. – jutnak el tudatomig Lea korábbi szavai – Ez borzalmas. – sóhajtok egy mélyet, majd az óvoda irányába tekintek – Sosem mondta, hogy hiányozna neki, mindig olyan erősnek és vidámnak mutatja magát. Miért teszi ezt Lea, miért? – nézek a lány szemeibe, aki a kezem után nyúl és a hüvelykujjam és mutatóujjam közötti részt kezdi finoman masszírozni
• Bár sokat tanultam pszichológiát, hogy jó nevelő legyek, mégsem vagyok igazi pszichológus, ettől függetlenül úgy vélem, hogy miattad. Nézd Cris, a kicsi biztos látja rajtad, hogy fáj, ezért nem akar még jobban leterhelni. Ebben a korban hajlamosak a gyermekek azt hinni, hogy minden miattuk van, hogy kisajátított téged és ezért szakítottatok, hogy az iránta érzett nagyobb szereteted miatt hagytad el Irinat. Örülök is, hogy tudunk erről kicsit beszélgetni, mert ezeket az érzéseket csak te tudod a kicsi lelkében helyreállítani. Cristianinho nagyon jó gyermek, nagyon édes és szeretetreméltó. Okos és lelkes kisfiú, aki megérdemli, hogy az életben csak jó dolgok történjenek vele. Tudom, hogy nincs anyukája, Irinat pedig a születése óta ismerte, így könnyen tekinthette az anyukájának. Gondolj csak bele, ez neki felér most egy szülő elvesztésével, egy válással. Gondolom, bár száz százalékosan persze én sem tudhatom, hiszen Junior hajlamos nekem is azt mutatni, hogy minden rendben van. Szerintem beszéljétek meg, ahogy férfi a férfival tudja csak megvitatni ezeket a kérdéseket, hiszen ő már egy igazi kisfickó. – mosolyodik el, amitől az én lelkemből is feltör egy nagy sóhajtás
• Köszönöm Lea. Köszönöm, hogy ilyen rendes vagy és azt is, hogy kibékültünk. – veszem rövidre hálálkodásom, hiszen érzem, hogy könnyeim gejzírként szeretnének kitörni belőlem – Ha megbocsájtasz, most elköszönnék tőled. Gondolkodnom kell. Ne haragudj, én…
• Semmi baj, ne butáskodj. Nagyon szívesen, ha tudok, bármikor segítek, főleg akkor, ha az egyik kicsikémről van szó. – mosolyog rám édesen – Viszont, Cris, mi nem békültünk ki! – jelenti ki fejét csóválva, színtiszta komolysággal a hangjában, ami hidegzuhanyként ér – Mi most ismerkedtünk csak meg! – neveti el magát, amitől az agyam eldobom, hiszen igaza van, az elejétől kezdtük az ismerkedést – Jaj Cris, bár láttad volna az arcodat, hát ez mindent megért. – csipkelődik tovább grimaszolgatás közben
• Elképesztő egy nő vagy! – jelentem ki az egyértelműt, majd nevetve indulunk a kijárat felé – Gondolod, hogy a mai napra kikérhetném Juniort a foglalkozásokról?
• Szerintem semmi akadálya. Mindjárt elintézem neked. – mosolyog rám, majd az óvodába belépve eltűnik szemeim elől én pedig az autómnak dőlve végre tengernyi gondolatomba feledkezhetek…