Negyedik rész

Sziasztok! Meghoztam a negyedik részt, amiben egy újabb szereplővel bővül fanficem kicsiny tárháza /szereplőket is frissítettem/. Remélem ez a rész is elnyeri a tetszéseteket. Ismét csak köszönni tudom az előző részhez érkező pipákat és kommenteket. Nagyon jó érzés számomra, hogy velem vagytok és támogattok. Valamint köszöntöm az újabb feliratkozókat is, hálás vagyok nektek. Remélem továbbra sem okoz csalódást a történetem. 

Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!

Lea

~o~

Lea

Minden nő ugyanarról álmodik: kalóriamentes csokoládéról, egy kis tiszteletről és elismerésről, valamint egy férfiról, akivel élete terheit megoszthatja. De a férfiak igen kis része veszi a fáradtságot, hogy lángra lobbantson egy rég kihűlt nőt. Bárcsak valaki más lehetnék, nem egy olyan személy, akinek az élet folyton az orrára koppint. Egyszerűen tökéletes életet szeretnék, ennyit kérnék.

Komótosan sétálok a nyári záporral áztatott utcákon. Azt mondják, a májusi eső aranyat ér, de mostanában megállás nélkül szakad, ami az amúgy is nyomott hangulatomra még jobban rányomja a bélyegét. Vizesen esek be Madrid egyik előkelő éttermébe, ahol a pincér készségesen segíti le rólam még esernyőm alatt is szétázott kabátkámat, majd a nevem bemondása után az asztalomhoz kísér.

• Szia Lea! Már nagyon vártunk. – áll fel az asztaltól Marc, hogy segítsen leülni a számomra fenntartott helyre
• Sziasztok! – köszönök illedelmesen, majd a mellettem helyt foglaló szülőmhöz fordulok – Anya, ő meg mit keres itt? – kérdezem kissé ingerült hangnemben, ám a lehető leghalkabban, hogy partnereink ne hallhassák ellenszenvem kifejeződését
• Jaj drágám, azért jött, hogy neked is legyen beszélgetőpartnered. Nézz rá, hát nem fess? Gazdag és ráadásul még mindig egyedül van… – arcátlanul mér végig anyám a férfin, akinek fekete haja kócos hatást keltve tárul elénk. Férfias arcvonásait borostája eszméletlen szexin emeli ki, míg tengerkék szemeit körülölelő szempillái mintha photoshoppal lennének tökéletesítve. Egy Armani öltönyt viselve számomra is valóban dögös pasinak számít.
• Tudod jól, hogy nem akarok férfiakkal ismerkedni, ráadásul nem a pénz és a ruha teszi az embert. – forgatom meg mérgesen szemeimet és az előttem helyt foglaló férfira pillantok
• Ugyan már kincsem, ha így folytatód vénlány maradsz. – mondja ki azt a mondatot, amitől már hónapok óta én magam is rettegésben élek – Ügyvédként dolgozik, szóval legyél nagyon elbűvölő. – húzogatja szemöldökét
• Utállak! – sziszegem ki a fogaim között, miközben felöltöm magamra műmosolyomat
• Marc, belőled egy valódi férfi lett. Igaz kincsem? – kezdi anyám a nyáladzást, amitől legszívesebben egyből felpattannék az asztaltól és kirohannék a még mindig csapkodó viharba is
• Igen! – magamra sem ismerve helyeselek neki, mintha az életem múlna rajta. Kínlódásom látszólag a végéhez közelít, mikor szüleink elhatározzák, az étterem aljában található mini golfpályát választják desszert helyett.
• Te nem tartasz velünk? – fordul felém anyám és vonna maga után
• Nem, nem, köszönöm. Most inkább egy desszertre vágyom. Ne haragudjatok. – intézem kérésemet a társaság felé, akik megértően bólogatnak irányomba
• De Lea, drágám, ne maradj itt egyedül, hogy nézne az ki!? – győzköd tovább anya, mintha fogalma sem lenne róla, hogy pont erre vágyom. Egyedüllétre és nyugalomra. Persze várható volt, hogy Marc felajánlása után, miszerint majd ő velem marad, egyből nem lesz neki olyan fontos, hogy lemenjek és játsszak velük. Anya minden vágya, hogy egy gazdag pasival éljek, hmm… mintha nekem a vagyon kicsit is számítana.
• Van barátod? – kérdezi Marc a szalvétáját matatva
• Miért? – teszem fel bugyuta kérdésemet, mintha nem tudnám, hogy nálam szeretne bepróbálkozni
• Csak úgy. – vonja meg vállait
• Akkor meg mindegy, nem? – térek ki ismét a válasz elől
• Ki akarsz kosarazni? – bök oldalba, amitől cseppet sem lesz jobb a kedvem – A szüleid az évfordulójukhoz közelednek és anyukád azt mondta, hogy nincs senkid. Mit szólnál, ha a mai naptól mégis lenne? – húzódik már-már olyan közelségbe, hogy a leheletét megérzem a nyakamon
• Inkább a desszertemre összpontosítanék. – távolodom tőle és csak reménykedhetek, hogy leesik neki, semmi kedvem ezt a bájcsevejt folytatni. Gondolataimba merülve bámulok a kijárat irányába, fejben vagy százféle menekülési tervet készítettem arra az esetre, ha mégis túlságosan nyomulósra venné a figurát. Hiába szívdöglesztő egy férfi, ha semmi tapintat és tisztelet nincs benne a nők irányába. Marc pont ilyen. Tudja jól, hogy bárkit megkaphatna és ezt arcátlanul ki is használja. A nőket csak játékszernek tekinti, akiket addig használ, amíg kedvét leli bennük, majd elhajítja őket, mint egy darab követ szokás… de engem nem fog, engem nem olyan fából faragtak. Én egy igazi férfira vágyom, egy mesebeli hercegre, aki képes lenne meghódítani befagyott szívemet.
• Minden rendben? – kérdezi Marc látszólag aggódva, hiszen nyílván feltűnt neki, hogy idegességemben mekkorát nyeltem az imént
• Igen, igen, csak hirtelen olyan szomjúság tört rám. – hangsúlyozom ki mondatomat, miközben az egyik itallapért nyúlok, hogy az arcom elé emelhessem
• Lea, biztos minden rendben? – kukucskál be a bőrkötéses árlista fölött
• Már mondtam, hogy igen. – nézek vissza a férfira morcosan, ám szemeiben látom, hogy egy szavamat sem hiszi el
• Szia Lea! Ugye nem előlem bujkálsz? – hallom meg azt a hangot, amit reméltem, hogy soha az életben nem kell már elviselnem
• Chh… Előled? Bujkálni? Én? Hagyjuk már…
• Ez meg ki? – lekezelő mozdulatokkal, gesztikulálva bök partnerem irányába, miközben égető pillantásai szinte perzselik bőröm
• Senki! – válaszolok ugyanolyan stílusban, ahogy a kérdés érkezett irányomba
• Marc! – vágja rá partnerem egy pillanat alatt, majd a kezét nyújtja a férfinak
• Neeee, és milyen tervetek van mára? – kérdezi egyre idegesebben, miközben tekintetét hol rám, hol a férfira emeli
• Nem sok, de az is nélküled. – igyekszem verbálisan jelezni számára, hogy elmehetne végre... Nála még Marc társasága is kellemesebbnek bizonyult.
• Talán majd holnap programozhatunk együtt is. – udvariaskodik Marc továbbra is, mintha az előttünk álló személlyel bármikor is szeretnék közös programot szervezni
• Miért, mi lesz holnap? – húzogatja szemöldökét, látszik, hogy ráharapott a témára
• Lea szüleinek az évfordulója. Hányadik is drágám? – karol át hirtelen, amitől olyan zavarba hoz, hogy majdnem félrenyelem a vizemet
• A harmincadik, drágám. – veszem a lapot és közelebb bújok Marchoz, miközben a tátott szájjal bámuló exemre mosolygok
• Pff, szép pár vagytok. Remélem ti is megéritek ezt az évfordulót. – csap idegesen az asztalra cinikus megjegyzése közben
• Köszönjük. Mondhatnánk, hogy mi is reméljük, de igazából biztosak vagyunk benne. Igaz babám? – homlokom megcsókolása közben ömleng tovább Marc, amit színészi tehetségemnek köszönhetően én is hihetően közvetítek Rafa számára. Elnézve a férfi arcát, hirtelenjében száll el minden keserűségem és őszinte mosolyom veszi át a helyét. Régen éreztem már ezeket az igazi és felszabadult mosolybarázdákat az arcomon.
• Szívesen! – húzza ki magát Marc, miközben az ajtó irányába idegesen haladó Rafaelre mutat.
• Köszönöm, hogy segítettél, de ez nem jelent semmit. Ettől még köztünk nincs és nem is lesz semmi. Világos? – igyekszem bekeményíteni, mielőtt még félreértené abszurd helyzetünket
• Persze parancsnoknő. – neveti el magát, amitől hirtelenjében száll el minden jókedvem
• Kérlek, mond meg a szüleimnek, hogy nem éreztem jól magamat. Biztos valami megfázás lappang bennem, eléggé eláztam ma, így inkább hazamentem. Jó? És Rafaelről egy szót se említs, kérlek. – fordulok felé egy utolsó szívességgel, amit csak remélni tudok, hogy kérésemnek megfelelően ad át
• Bízhatsz bennem! – áll fel, majd egy puszit nyomva az arcomra kikísér az étteremből

Gondolataim fogságában lépkedek a nedves járdákon. Szerencsére az eső már elállt, sőt a felhők alól a nap enyhe sugarai is ki-kikukucskálnak, jelezve felém, hogy minden vihar után egyszer csak világosságba borul az égbolt. Talán egyszer az életemben is bekövetkezhet ez a változás. Felpillantva az ereszekről egy-egy esőcsepp még megtalálja arcomat, amin sírásommal való küszködésem miatt cseppet sem bánkódom. Lépteimet számolva haladok céltalan utamon. Szép lassan nyitom szét táskámat és benne kotorászva lelek rá mobiltelefonomra és a hozzá tartozó fülhallgatóra. Hm, a jó öreg zene csodálatos világa. Áldom a sorsot és azt az embert, aki feltalálta a szórakozás eme remek műfaját, hiszen az ember örömében és bánatában is bátran fordulhat a muzsikák birodalmához. Tracklistámon végigpásztázva sem találom meg a megfelelő számot, ami az éppen aktuális, nyomott, ám mégis bizakodó hangulatomat hűen türközni tudná, így az egyik helyi rádióállomás csatornájára hangolom készülékemet. Egyből mosolyt csal arcomra a hallható muzsika, hiszen a tavalyi év legnagyobb slágerét adja, azt a dalt, amit annak idején megunásig hallgattam. Fülhallgatómat teljes hangerőre állítva szállok be az utca végén sorakozó taxik közül a számomra legszimpatikusabbnak tűnő autóba, majd az első eszembe jutó címet diktálom be ideiglenes sofőrömnek. A hosszú út során nem beszélgetünk egymással, csak akkor szólok hozzá, mikor leparkolunk a hatalmas ház előtt.

• Ez lenne az? – mint egy kisgyermek tapadok rá teljesen az ablaküvegre és pásztázom a szemem elé táruló óriási épületet
• Igen kisasszony. Legalábbis ezt a címet tetszett mondani. – mosolyog rám kedvesen
• Akkor köszönöm szépen. – nyújtom át neki a fuvardíjat, majd az autóból kiszállva, amilyen halkan csak tudok, szép lassan, szinte osonva közelítek a kerítés irányába. Biztos megbolondultam, hogy pont ide hozattam magamat, de már nincs visszaút, hiszen a taxi is itt hagyott, valamint az egyik függöny mozgásából ítélve, valaki már észrevette ittlétemet. Zsebembe csúsztatom telefonkészülékemet, majd mély lélegzetvétel után megnyomom a szürke alapon elém táruló fekete gombok egyikét, amire a főépület címszót jegyezték fel…