Következő rész

Sziasztok drága olvasóim!

Nagyon sajnálom, hogy ilyen hosszú ideje vártok az új részre... Szeretném veletek tudatni, hogy nincs semmi baj, nem vagyok írói válságban, csak egészen egyszerűen, múlt héten, elkezdtem dolgozni. Jelenleg még nagyon fáradtan esek haza, így mire géphez kerülök, már nincs kedvem belekezdeni az új részbe. Igyekszem összeszedni magamat. Remélem, hogy már nem kell sokat várnotok, és jelenetkezem a következő fejezettel (jövő héten). Annyit már biztosan elárulhatok, egy Lea szemszögről van szó. :) 

Köszönöm türelmeteket. 

Puszillak benneteket. 

Nyolcadik rész

Sziasztok drága olvasóim!

Sajnálom, hogy közel két hetet kellett az új részre várnotok, de engem is beszippantott a nyár, valamint annak a tudata, hogy hamarosan újra beköszönt az ősz. Remélem ti is kiélvezitek az utolsó napokat/heteket, amit még ez a nagy meleg adhat nekünk.

Fogadjátok szeretettel a nyolcadik részt, ami remélem, az előzőekhez hasonlóan, szintén elnyeri tetszéseteket.

Köszönöm szépen az előző részhez érkező visszajelzéseket (kommenteket, pipákat). Számomra mindig felemelő érzés, hogy időt szántok rám, hiszen így látom igazán, van értelme annak, amit csinálok.

Az oldal új modullal bővül: Versenyek / Díjak.

Vasárnap az első verseny eredménye ki is derült.

Innen is Köszönöm Bella S.-nak a díjat, aki tizenkilenc jelentkezőből, az előkelő harmadik helyet szavazta meg számomra.

Felemelő érzés, hogy kezdő létemre, egy ilyen szép díjat kaphattam.

Nem is szaporítom tovább a szót.

Jó olvasást kívánok mindenkinek!

Puszi

Lea

~o~

Cristiano

Vannak napok, amikor megkérdezzük magunktól: Mi lett volna köztünk, ha a tegnap sosem történt volna meg? Mi lett volna, ha nem csókoljuk meg a nőt, aki röpke pillanatok alatt varázsolt el minket? Vannak napok, amik mindent megváltoztatnak. Egyszer csak bekattan valami, és rájövünk: léteznek érzéseink, amiket szabadon, szárnyalásra kell engednünk. Az első alakalom mindig nagyon különleges, de mind tudjuk, nem az lesz az utolsó. Már ekkor annyi minden tudatosulhat bennünk: megbízhatsz bennem; szeretlek; egy család vagyunk; vagy simán csak az: nem passzolunk össze.

A felkelő Nap sugarai Lea hálószobájában köszöntenek rám. Lassan, halk mozdulatokkal nyújtóztatom elgémberedett végtagjaimat, miközben tekintetemmel a digitális óra kijelzőjére pillantok. A pontos idő leolvasása után, csendesen bújok vissza a mellettem szundikáló, hiányos öltözékű nő mellé. Gondolataim vulkánként robbannak ki elmémből. Olyan érzés kerít hatalmába, mintha két kötélhúzó csapat között estem volna csapdába, amiben énem két oldala vívja közelharcát egymással. Az egyik úgy gondolja, hogy félek szeretni. Most, hogy itt fekszem a számomra tökéletes nő mellett, biztos lehetek benne, nem merek szeretni senkit sem! Félek, hogy bekövetkezik az önelvesztés és már semmi sem lesz olyan, mint régen. Félek, hogy valójában ő sem szeret, csak kíván engem. Félek, hogy csak a pénz és a hírnév érdekli. Saját magam gátja vagyok. Túl fájdalmas lenne számomra az igazi, szeretetteljes odaadás. Túl veszélyesnek találom. Végeláthatatlan betonkerítésekkel védem magam, sőt a tetejére még szögesdrótot is teszek, hogy senki se tudja megmászni a lelkemet védő falakat. A másik énem viszont azt sugallja számomra, hogy Lea más. Az, hogy ilyen rövid ismertség után végig vele töltöttem az éjszakát, több puszta kalandnál. Nem menekültem el reggelre, sőt, végig a karjaimba zárva őriztem álmát. Úgy óvtam, mint ártatlan kisgyermek a kedvenc plüssfiguráját, aki attól tart, bármikor elvehetik tőle. Én nem hagyhatom, hogy Leát elvegyék tőlem. Tudom jól, hogy vastag a körülöttem található páncélzat, de úgy vélem, a mellettem fekvő lány a részemmé válhat, és bebújhat mögé.

Mikor újra felnyitom a szemeimet, már csak egyedül fekszem a hatalmas franciaágyban. Gyorsan pattanok ki a világosszürke selyemtakaró alól, majd az alsónadrágomat magamra kapva, a szobába beszűrődő hangok irányába indulok. Az ajtó elé érkezve, már éppen lenyomnám a kilincset, mikor bátorságom úgy illan el, mint egy ijedt kismadár, hangos zaj hallatán. Elképzelni sem tudom, hogy Lea mit csinálhat, ezért a lehető leghalkabban nyitok be a helyiségbe, hogy véletlenül se zavarjam meg tevékenységében. Bekukucskálva egyből megpillantom a lányt, akinek a testét egy fehér csipkés body, valamint egy arra felvett, lenge szoknya takarja el. A látvány, ami fogad, pont olyan, mint azokban a táncos műsorokban, amiket Junior édesanyámmal szokott nézni. A szoba egy külön táncteremnek van kialakítva. Bár a lakás többi részén található fehér, szürke és fekete árnyalatok itt is visszaköszönnek, mégis a falakra felszerelt tükrök, vidám külsőbe bújtatva törik meg a modern stílusú teret. Lea mozgásától még a hideg is kiráz. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen érzést tud egy zene, és az arra táncolt koreográfia kiváltani belőlem. Szívem szerint berontanék hozzá, és az ölembe kapva táncolnék vele tovább.

• Jó reggelt! – mosolyog rám Lea tükörből visszaverődő mása, amitől egy pillanatra még a szívem is megszűnik dobogni
• Jó reggelt! – válaszolok megkésve – Bocsánat, nem akartalak megzavarni. – szabadkozom, miközben a lány a ruháját igazgatja
• Nem zavarsz. – lép mellém, miközben lábujjhegyre ágaskodik, és enyhe csókot lehel a számra – Éppen befejeztem. – mosolyog rám – Gyere reggelizni! – jelenti ki határozottan, majd a konyha irányába húz. – Van itthon: tej, joghurt, kefir, szalámi, kolbász, virsli, paprika, paradicsom, uborka, tojás, müzli, pirítós. Összességében minden, ami egy kiadós reggelihez elengedhetetlen. – vonja meg a vállát, majd kérdőn pillant rám
• Bármi megfelel, ha te adod. – adom meg számára a megfelelő választ, majd mögé lépve, hogy közelségét érezhessem, mellkasomhoz vonom. Lea pár pillanat tétovázás után, vállamra hajtja fejét, majd lassú, szinte alig észrevehető mozdulatokkal megáldott táncba kezdünk. – Gyönyörűen táncolsz! – suttogom fülébe, miközben cimpájára apró csókot lehelek – Azt hiszem, életem végéig néznélek, és csak gyönyörködnék benned.
• Bolond! – rázza meg a fejét – Szerinted kilencven évesen is gyönyörködnél bennem? – neveti el magát
• Édes, benned még száz, sőt ezer évesen is. – kacsintok a lányra sejtelmesen
• Persze, hiszen akkor már amúgy sem látnál, igaz? – mondata közben, nőies kezeivel túr bele hajamba, amitől minden ruhadarabját kedvem lenne letépni róla, mégis türtőztetem magamat
• Elképesztő egy nő vagy te. – válaszolom boldogan, majd mély csókunk közben, enyhén megemelve, a konyhapultra ültetem – Ha már a vacsora nem jött össze, majd én készítek neked reggelit.
• Ez csodásan hangzik. Addig én felfrissítem magam. – mosolyog rám kacéran, majd a fürdő irányába lépked.

Az utcák még csendesek, semmi zaj, semmi veszekedés. Néha, egy-egy autó halkan suhanó hangja szűrődik csak be a konyha nyitott ablakán. A lágy, reggeli szellő, átmozgatásra készteti a fák zöld lombjait, és ezzel egy időben friss levegővel tölti meg a lakás minden egyes szegletét. A kellemes csendben, Lea fürdőszobából kiszűrődő, dalolászó hangja muzsikaként tölti meg a helyiségeket. Percekkel később, felfrissülve lép ki a világos fürdőszobából. Fekete, mélyen dekoltált, lezser felsőt, és egy rövid farmernadrágot viselve, még káprázatosabbnak találom, mint valaha. Táncos léptekkel közelít a konyhapulthoz, majd helyet foglalva, látszólag kimerülten hajtja fejét a márványpultra helyezett kézfejére. A tegnap este, kettőnk között uralkodó kellemes csend, ismét a birtokába kerít minket. Reggelink elfogyasztása közben, végig Lea arcát pásztázom. Szerencsére a hajnali bizonytalanság végképp elhagyta elmémet, és helyette csak a boldogság gondolata foglalkoztat. Csak nézem az előttem falatozó nőt, aki zavarát palástolva, inkább a szellő által mozgatott zöld növényekre emeli tekintetét. Idilli hangulatunkat a csengő szakítja félbe.

• Bocsánat, biztos Mona az. Ő a legjobb barátnőm. Elfelejtettem neki szólni, hogy ma később megyek dolgozni. – szabadkozik Lea, miközben a bejárat irányába tart
• Jó reggelt kisasszony! Kérem, itt írja alá – hallom meg az idegen férfi hangját, miközben egy hatalmas dobozt, és egy csokor vörös rózsát nyújt át a lánynak – További szép napot! – zárja a beszélgetést, majd sietősen távozik
• Gondolom, nem ő a barátnőd!? – adok hangot egykedvű érzelmeimnek, melyek hirtelenjében futnak végig elmémben. Ismét a másik énem kerekedik felül. Ez a nő oly könnyen rabul ejtett. Elvarázsolt a nevetésével, ahogy átölelt, ahogy az ajkaival a bőrömön kalandozott, a szájával, ahogy gyengéden, halk szavakat sugdosott. – Nem nézed meg, hogy mit kaptál? – nézek rá szigorúan, ezzel is nyilvánvalóvá téve, nem örülök az ajándékainak
• Cseppet sem érdekel, hogy mi van benne. – vonja meg a vállát – Nézd meg nyugodtan, ha szeretnéd. – mondja elképesztő nyugodtsággal a hangjában, miközben a hatalmas dobozt elém tolja
• Hm, egy vörös mini ruha. Méghozzá testre simuló. Ahogy elnézem, pont a méreted. Látszik, hogy a fickó jól ismeri a testedet. Kártya persze nincsen mellékelve. És nyilván fogalmad sincsen róla, hogy ki küldte. Igaz? – fürkészem a nő tekintetét, amely ismét a fákat vizslatja
• Mondanám, hogy valóban nincsen, de gondolom, nem hinnél nekem. – feleli közömbösen, majd a mosogatóhoz lépve, grimaszolva löki bele bögréjét a mosatlan tányérok közé
• Azt hiszem, jobb, ha megyek. – állok fel a konyhapulttól, majd a hálószobába sietek, hogy magamra kapjam az este szétdobált ruhadarabjaimat
• Tudod mit? Jól van, rendben van. – dúvadként ront be utánam, majd a hatalmas franciaágy közepén, törökülésbe dobja magát – Magyarázkodni fogok. De azért azt megjegyezném, hogy még soha életemben, senkinek sem magyarázkodtam, de most neked megteszem. Oké? Elegem van ebből az egészből. Ebből a gyerekes viselkedésből. Nem fogok erre a szintre süllyedni. Tényleg fogalmam sincsen róla, hogy ki küldte ezeket a vackokat.
• Te magad is láthatod, hogy az ostoba még arra sem volt képes, hogy legalább a nevét odaírja. Egészen egyszerűen nem tudom és nem is érdekel, hogy kitől jött. Rajtad, Mona barátnőmön, és a családomon kívül senki sem tudja, hogy itt élek, így még nehezebb lenne megmondani, hogy ki is küldte az ajándékokat. Jöhetett akár az ostoba szomszédtól, aki azóta le sem veszi rólam a szemét, hogy erre a környékre költöztem. Ami hozzáteszem, két hete történt. Jöhetett az exemtől, attól az embertől, akit mindenkinél jobban utálok. De hát ki ne utálná, hiszen az esküvőnk előtt pár nappal csalt meg. Azóta is próbálkozik nálam, ezért is költöztem ide, hogy ne találjon meg. Aztán jöhetett anyám kedvenc ügyvédkéjétől, akihez szerintem már ma feleségül küldene, ha rajta múlna. De tényleg Cris, bárki küldhette őket. Ne viselkedj már így. Ne duzzogj, mint egy gyerek. – vázolja fel mondandóját, miközben tekintete hol közönyös, hol bizalmatlan, hol pedig türelmesnek hat
• Szóval gyerekes vagyok? – veszem ki mondandójából az egyetlen, rám nézve sértő megjegyzését
• Jelenleg igen. Jó, én sem viselkedtem valami felnőttesen, és ezt sajnálom is. Tényleg semmi közöm ezekhez az ajándékokhoz. – nyomatékosítja újból szavai jelentőségét
• Rendben van, hiszek neked. Viszont most tényleg elmegyek, Junior már biztos vár rám. Majd beszélünk. – kimérten mondom számára, majd a homlokára adott puszi után, sietve távozom tőle. Az autómban ülve még visszapillantok a lányra, aki az ajtófélfának támaszkodva int búcsút nekem. Elmém megint kegyetlen körforgásba kezd. Olyan gyönyörű, kedves, bájos, szeretetre méltó és segítőkész, mégis baljós jeleknek bizonyulnak e tulajdonságai. Ráadásul majdnem férjhez ment. Az is mekkora egy rohadék már, aki egy ilyen nőt megcsal? Vagy Lea lehetett a hibás? Ő is csalhatta? Ezért kapta vissza, amit adott? Annyi kérdésem lenne irányába, mégsem teszem fel őket, legalábbis ma biztos nem. Tudom jól, hogy én is hibás vagyok, hogy sokszor túlreagálok bizonyos dolgokat, mégis ismét a könnyebb utat választom. Az élet újból borsot tört az orrom alá, én pedig nem teszek ellene semmit, csak elmenekülök.
  Gondolataim hazáig fogságban tartanak, és egy percre sem eresztenek el. Lekanyarodok a gyorsforgalmi útról, és pár száz méter megtétele után, a jól ismert mellékutcába hajtok. Elhaladok pár villa mellett, majd a kapunyitó megnyomása után, a saját udvaromban találom magamat. A környék még ébredezik. Csak kutyáim vidám köszöntése töri meg a madárcsicsergéssel tarkított csendet. Lassan lépek be a ház hatalmas ajtaján, majd az emeletre érve, fiam szobájába veszem az irányt. Még korán van, Junior ilyenkor még alszik, van fél órája az ébredésig, így megemelve könnyű kis takaróját, befekszem aprócska ágyába.  Közel húzom magamhoz kicsiny testét, majd finom illatát belélegezve alszom el mellette.