tag:blogger.com,1999:blog-42674579275069072682024-03-22T02:35:10.636+01:00Madridi Álom Piensa, cree, suena y atrévete.
Yo creo en milagros, en ángeles y en hadas..
Creo en ese sueńo de un mundo distinto que llegue el mañana.Leahttp://www.blogger.com/profile/05756618073721097232noreply@blogger.comBlogger11125tag:blogger.com,1999:blog-4267457927506907268.post-26380158814461130882015-08-30T18:05:00.001+02:002015-08-30T18:05:03.171+02:00Következő rész<br />
<div style="text-align: center;">
Sziasztok drága olvasóim!</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
Nagyon sajnálom, hogy ilyen hosszú ideje vártok az új részre... Szeretném veletek tudatni, hogy nincs semmi baj, nem vagyok írói válságban, csak egészen egyszerűen, múlt héten, elkezdtem dolgozni. Jelenleg még nagyon fáradtan esek haza, így mire géphez kerülök, már nincs kedvem belekezdeni az új részbe. Igyekszem összeszedni magamat. Remélem, hogy már nem kell sokat várnotok, és jelenetkezem a következő fejezettel (jövő héten). Annyit már biztosan elárulhatok, egy Lea szemszögről van szó. :) </div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
Köszönöm türelmeteket. </div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
Puszillak benneteket. </div>
Leahttp://www.blogger.com/profile/05756618073721097232noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-4267457927506907268.post-17864295412076777282015-08-11T14:17:00.001+02:002015-08-11T14:21:56.890+02:00Nyolcadik rész<div style="text-align: center;">
<i>Sziasztok drága olvasóim!</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Sajnálom, hogy közel két hetet kellett az új részre várnotok, de engem is beszippantott a nyár, valamint annak a tudata, hogy hamarosan újra beköszönt az ősz. Remélem ti is kiélvezitek az utolsó napokat/heteket, amit még ez a nagy meleg adhat nekünk.</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Fogadjátok szeretettel a nyolcadik részt, ami remélem, az előzőekhez hasonlóan, szintén elnyeri tetszéseteket.</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Köszönöm szépen az előző részhez érkező visszajelzéseket (kommenteket, pipákat). Számomra mindig felemelő érzés, hogy időt szántok rám, hiszen így látom igazán, van értelme annak, amit csinálok.</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Az oldal új modullal bővül: <u><a href="http://madridialom.blogspot.hu/p/versenyek-dijak.html" target="_blank">Versenyek / Díjak</a></u>.</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Vasárnap az első verseny eredménye ki is derült.</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Innen is Köszönöm Bella S.-nak a díjat, aki tizenkilenc jelentkezőből, az előkelő harmadik helyet szavazta meg számomra.</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Felemelő érzés, hogy kezdő létemre, egy ilyen szép díjat kaphattam.</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Nem is szaporítom tovább a szót.</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Jó olvasást kívánok mindenkinek!</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Puszi</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Lea</i></div>
<br />
<div style="text-align: center;">
<i>~o~</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="line-height: 18pt; margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: justify; vertical-align: baseline;">
<div style="text-align: center;">
<b>Cristiano</b></div>
</div>
<div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: justify; vertical-align: baseline;">
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
</div>
<div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: justify; vertical-align: baseline;">
Vannak
napok, amikor megkérdezzük magunktól: Mi lett volna köztünk, ha a tegnap sosem
történt volna meg? Mi lett volna, ha nem csókoljuk meg a nőt, aki röpke
pillanatok alatt varázsolt el minket? Vannak napok, amik mindent
megváltoztatnak. Egyszer csak bekattan valami, és rájövünk: léteznek érzéseink,
amiket szabadon, szárnyalásra kell engednünk. Az első alakalom mindig nagyon
különleges, de mind tudjuk, nem az lesz az utolsó. Már ekkor annyi minden
tudatosulhat bennünk: megbízhatsz bennem; szeretlek; egy család vagyunk; vagy
simán csak az: nem passzolunk össze.</div>
<div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: justify; vertical-align: baseline;">
<br /></div>
<div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: justify; vertical-align: baseline;">
A felkelő Nap
sugarai Lea hálószobájában köszöntenek rám. Lassan, halk mozdulatokkal
nyújtóztatom elgémberedett végtagjaimat, miközben tekintetemmel a digitális óra
kijelzőjére pillantok. A pontos idő leolvasása után, csendesen bújok vissza a
mellettem szundikáló, hiányos öltözékű nő mellé. Gondolataim vulkánként
robbannak ki elmémből. Olyan érzés kerít hatalmába, mintha két kötélhúzó csapat
között estem volna csapdába, amiben énem két oldala vívja közelharcát egymással.
Az egyik úgy gondolja, hogy félek szeretni. Most, hogy itt fekszem a számomra
tökéletes nő mellett, biztos lehetek benne, nem merek szeretni senkit sem!
Félek, hogy bekövetkezik az önelvesztés és már semmi sem lesz olyan, mint
régen. Félek, hogy valójában ő sem szeret, csak kíván engem. Félek, hogy csak a
pénz és a hírnév érdekli. Saját magam gátja vagyok. Túl fájdalmas lenne
számomra az igazi, szeretetteljes odaadás. Túl veszélyesnek találom.
Végeláthatatlan betonkerítésekkel védem magam, sőt a tetejére még szögesdrótot
is teszek, hogy senki se tudja megmászni a lelkemet védő falakat. A másik énem
viszont azt sugallja számomra, hogy Lea más. Az, hogy ilyen rövid ismertség
után végig vele töltöttem az éjszakát, több puszta kalandnál. Nem menekültem el
reggelre, sőt, végig a karjaimba zárva őriztem álmát. Úgy óvtam, mint ártatlan
kisgyermek a kedvenc plüssfiguráját, aki attól tart, bármikor elvehetik tőle.
Én nem hagyhatom, hogy Leát elvegyék tőlem. Tudom jól, hogy vastag a körülöttem
található páncélzat, de úgy vélem, a mellettem fekvő lány a részemmé válhat, és
bebújhat mögé. <br />
<br /></div>
<div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: justify; vertical-align: baseline;">
Mikor újra
felnyitom a szemeimet, már csak egyedül fekszem a hatalmas franciaágyban.
Gyorsan pattanok ki a világosszürke selyemtakaró alól, majd az alsónadrágomat
magamra kapva, a szobába beszűrődő hangok irányába indulok. Az ajtó elé
érkezve, már éppen lenyomnám a kilincset, mikor bátorságom úgy illan el, mint
egy ijedt kismadár, hangos zaj hallatán. Elképzelni sem tudom, hogy Lea mit
csinálhat, ezért a lehető leghalkabban nyitok be a helyiségbe, hogy véletlenül
se zavarjam meg tevékenységében. Bekukucskálva egyből megpillantom a lányt,
akinek a testét egy fehér csipkés body, valamint egy arra felvett, lenge
szoknya takarja el. A látvány, ami fogad, pont olyan, mint azokban a táncos
műsorokban, amiket Junior édesanyámmal szokott nézni. A szoba egy külön
táncteremnek van kialakítva. Bár a lakás többi részén található fehér, szürke
és fekete árnyalatok itt is visszaköszönnek, mégis a falakra felszerelt tükrök,
vidám külsőbe bújtatva törik meg a modern stílusú teret. Lea mozgásától még a
hideg is kiráz. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen érzést tud egy zene,
és az arra táncolt koreográfia kiváltani belőlem. Szívem szerint berontanék
hozzá, és az ölembe kapva táncolnék vele tovább.</div>
<div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: justify; vertical-align: baseline;">
</div>
<ul>
<li style="text-align: justify;">Jó reggelt!
– mosolyog rám Lea tükörből visszaverődő mása, amitől egy pillanatra még a szívem
is megszűnik dobogni</li>
<li style="text-align: justify;">Jó reggelt!
– válaszolok megkésve – Bocsánat, nem akartalak megzavarni. – szabadkozom,
miközben a lány a ruháját igazgatja</li>
<li style="text-align: justify;">Nem
zavarsz. – lép mellém, miközben lábujjhegyre ágaskodik, és enyhe csókot lehel a
számra – Éppen befejeztem. – mosolyog rám – Gyere reggelizni! – jelenti ki
határozottan, majd a konyha irányába húz. – Van itthon: tej, joghurt, kefir,
szalámi, kolbász, virsli, paprika, paradicsom, uborka, tojás, müzli, pirítós.
Összességében minden, ami egy kiadós reggelihez elengedhetetlen. – vonja meg a
vállát, majd kérdőn pillant rám</li>
<li style="text-align: justify;">Bármi
megfelel, ha te adod. – adom meg számára a megfelelő választ, majd mögé lépve,
hogy közelségét érezhessem, mellkasomhoz vonom. Lea pár pillanat tétovázás
után, vállamra hajtja fejét, majd lassú, szinte alig észrevehető mozdulatokkal
megáldott táncba kezdünk. – Gyönyörűen táncolsz! – suttogom fülébe, miközben
cimpájára apró csókot lehelek – Azt hiszem, életem végéig néznélek, és csak
gyönyörködnék benned.</li>
<li style="text-align: justify;">Bolond! –
rázza meg a fejét – Szerinted kilencven évesen is gyönyörködnél bennem? –
neveti el magát</li>
<li style="text-align: justify;">Édes,
benned még száz, sőt ezer évesen is. – kacsintok a lányra sejtelmesen</li>
<li style="text-align: justify;">Persze, hiszen
akkor már amúgy sem látnál, igaz? – mondata közben, nőies kezeivel túr bele
hajamba, amitől minden ruhadarabját kedvem lenne letépni róla, mégis
türtőztetem magamat</li>
<li style="text-align: justify;">Elképesztő
egy nő vagy te. – válaszolom boldogan, majd mély csókunk közben, enyhén
megemelve, a konyhapultra ültetem – Ha már a vacsora nem jött össze, majd én
készítek neked reggelit.</li>
<li style="text-align: justify;">Ez csodásan
hangzik. Addig én felfrissítem magam. – mosolyog rám kacéran, majd a fürdő
irányába lépked.</li>
</ul>
<div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: justify; vertical-align: baseline;">
Az utcák
még csendesek, semmi zaj, semmi veszekedés. Néha, egy-egy autó halkan suhanó
hangja szűrődik csak be a konyha nyitott ablakán. A lágy, reggeli szellő,
átmozgatásra készteti a fák zöld lombjait, és ezzel egy időben friss levegővel
tölti meg a lakás minden egyes szegletét. A kellemes csendben, Lea
fürdőszobából kiszűrődő, dalolászó hangja muzsikaként tölti meg a helyiségeket.
Percekkel később, felfrissülve lép ki a világos fürdőszobából. Fekete, mélyen
dekoltált, lezser felsőt, és egy rövid farmernadrágot viselve, még
káprázatosabbnak találom, mint valaha. Táncos léptekkel közelít a
konyhapulthoz, majd helyet foglalva, látszólag kimerülten hajtja fejét a
márványpultra helyezett kézfejére. A tegnap este, kettőnk között uralkodó kellemes
csend, ismét a birtokába kerít minket. Reggelink elfogyasztása közben, végig
Lea arcát pásztázom. Szerencsére a hajnali bizonytalanság végképp elhagyta
elmémet, és helyette csak a boldogság gondolata foglalkoztat. Csak nézem az
előttem falatozó nőt, aki zavarát palástolva, inkább a szellő által mozgatott
zöld növényekre emeli tekintetét. Idilli hangulatunkat a csengő szakítja félbe.</div>
<div style="margin: 0cm 0cm 0.0001pt; text-align: justify; vertical-align: baseline;">
</div>
<ul>
<li style="text-align: justify;">Bocsánat,
biztos Mona az. Ő a legjobb barátnőm. Elfelejtettem neki szólni, hogy ma később
megyek dolgozni. – szabadkozik Lea, miközben a bejárat irányába tart</li>
<li style="text-align: justify;">Jó reggelt
kisasszony! Kérem, itt írja alá – hallom meg az idegen férfi hangját, miközben
egy hatalmas dobozt, és egy csokor vörös rózsát nyújt át a lánynak – További
szép napot! – zárja a beszélgetést, majd sietősen távozik</li>
<li style="text-align: justify;">Gondolom,
nem ő a barátnőd!? – adok hangot egykedvű érzelmeimnek, melyek hirtelenjében
futnak végig elmémben. Ismét a másik énem kerekedik felül. Ez a nő oly könnyen
rabul ejtett. Elvarázsolt a nevetésével, ahogy átölelt, ahogy az ajkaival a
bőrömön kalandozott, a szájával, ahogy gyengéden, halk szavakat sugdosott. –
Nem nézed meg, hogy mit kaptál? – nézek rá szigorúan, ezzel is nyilvánvalóvá
téve, nem örülök az ajándékainak</li>
<li style="text-align: justify;">Cseppet sem
érdekel, hogy mi van benne. – vonja meg a vállát – Nézd meg nyugodtan, ha
szeretnéd. – mondja elképesztő nyugodtsággal a hangjában, miközben a hatalmas
dobozt elém tolja</li>
<li style="text-align: justify;">Hm, egy
vörös mini ruha. Méghozzá testre simuló. Ahogy elnézem, pont a méreted.
Látszik, hogy a fickó jól ismeri a testedet. Kártya persze nincsen mellékelve. És
nyilván fogalmad sincsen róla, hogy ki küldte. Igaz? – fürkészem a nő tekintetét,
amely ismét a fákat vizslatja</li>
<li style="text-align: justify;">Mondanám,
hogy valóban nincsen, de gondolom, nem hinnél nekem. – feleli közömbösen, majd
a mosogatóhoz lépve, grimaszolva löki bele bögréjét a mosatlan tányérok közé</li>
<li style="text-align: justify;">Azt hiszem,
jobb, ha megyek. – állok fel a konyhapulttól, majd a hálószobába sietek, hogy
magamra kapjam az este szétdobált ruhadarabjaimat</li>
<li style="text-align: justify;">Tudod mit?
Jól van, rendben van. – dúvadként ront be utánam, majd a hatalmas franciaágy
közepén, törökülésbe dobja magát – Magyarázkodni fogok. De azért azt
megjegyezném, hogy még soha életemben, senkinek sem magyarázkodtam, de most
neked megteszem. Oké? Elegem van ebből az egészből. Ebből a gyerekes
viselkedésből. Nem fogok erre a szintre süllyedni. Tényleg fogalmam sincsen
róla, hogy ki küldte ezeket a vackokat.</li>
<li style="text-align: justify;">Te magad is
láthatod, hogy az ostoba még arra sem volt képes, hogy legalább a nevét
odaírja. Egészen egyszerűen nem tudom és nem is érdekel, hogy kitől jött. Rajtad,
Mona barátnőmön, és a családomon kívül senki sem tudja, hogy itt élek, így még
nehezebb lenne megmondani, hogy ki is küldte az ajándékokat. Jöhetett akár az
ostoba szomszédtól, aki azóta le sem veszi rólam a szemét, hogy erre a
környékre költöztem. Ami hozzáteszem, két hete történt. Jöhetett az exemtől,
attól az embertől, akit mindenkinél jobban utálok. De hát ki ne utálná, hiszen
az esküvőnk előtt pár nappal csalt meg. Azóta is próbálkozik nálam, ezért is
költöztem ide, hogy ne találjon meg. Aztán jöhetett anyám kedvenc
ügyvédkéjétől, akihez szerintem már ma feleségül küldene, ha rajta múlna. De
tényleg Cris, bárki küldhette őket. Ne viselkedj már így. Ne duzzogj, mint egy
gyerek. – vázolja fel mondandóját, miközben tekintete hol közönyös, hol
bizalmatlan, hol pedig türelmesnek hat</li>
<li style="text-align: justify;">Szóval
gyerekes vagyok? – veszem ki mondandójából az egyetlen, rám nézve sértő
megjegyzését</li>
<li style="text-align: justify;">Jelenleg
igen. Jó, én sem viselkedtem valami felnőttesen, és ezt sajnálom is. Tényleg
semmi közöm ezekhez az ajándékokhoz. – nyomatékosítja újból szavai jelentőségét</li>
<li style="text-align: justify;">Rendben
van, hiszek neked. Viszont most tényleg elmegyek, Junior már biztos vár rám.
Majd beszélünk. – kimérten mondom számára, majd a homlokára adott puszi után,
sietve távozom tőle. Az autómban ülve még visszapillantok a lányra, aki az
ajtófélfának támaszkodva int búcsút nekem. Elmém megint kegyetlen körforgásba
kezd. Olyan gyönyörű, kedves, bájos, szeretetre méltó és segítőkész, mégis
baljós jeleknek bizonyulnak e tulajdonságai. Ráadásul majdnem férjhez ment. Az
is mekkora egy rohadék már, aki egy ilyen nőt megcsal? Vagy Lea lehetett a
hibás? Ő is csalhatta? Ezért kapta vissza, amit adott? Annyi kérdésem lenne
irányába, mégsem teszem fel őket, legalábbis ma biztos nem. Tudom jól, hogy én
is hibás vagyok, hogy sokszor túlreagálok bizonyos dolgokat, mégis ismét a könnyebb
utat választom. Az élet újból borsot tört az orrom alá, én pedig nem teszek
ellene semmit, csak elmenekülök.<br /><span style="text-align: justify;">Gondolataim
hazáig fogságban tartanak, és egy percre sem eresztenek el. Lekanyarodok a
gyorsforgalmi útról, és pár száz méter megtétele után, a jól ismert
mellékutcába hajtok. Elhaladok pár villa mellett, majd a kapunyitó megnyomása
után, a saját udvaromban találom magamat. A környék még ébredezik. Csak kutyáim
vidám köszöntése töri meg a madárcsicsergéssel tarkított csendet. Lassan lépek
be a ház hatalmas ajtaján, majd az emeletre érve, fiam szobájába veszem az
irányt. Még korán van, Junior ilyenkor még alszik, van fél órája az ébredésig,
így megemelve könnyű kis takaróját, befekszem aprócska ágyába. Közel húzom magamhoz kicsiny testét, majd
finom illatát belélegezve alszom el mellette. </span></li>
</ul>
Leahttp://www.blogger.com/profile/05756618073721097232noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-4267457927506907268.post-56774719499664600222015-07-29T20:44:00.000+02:002015-07-29T21:16:29.714+02:00Hetedik rész<br />
<div style="text-align: center;">
<i>Sziasztok drága olvasóim! </i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Meghoztam számotokra a hetedik részt. Ismét elnézéseteket kérem, hogy ennyit kellett rá várni, de most itt van és csak a tiétek, fogadjátok szeretettel. </i><br />
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Köszönöm az előző részhez érkezett pipákat és kommenteket. Mindig nagyon jó érzéssel tölt el, ha küldtök számomra egy kis visszajelzést. <br />Köszöntöm az újabb feliratkozókat. Hihetetlenül jó érzés, hogy már tizenhárman vagyunk. <br />Csak köszönni tudom mindenkinek a támogatását és bizalmát. </i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i>
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Puszillak benneteket.</i></div>
<br />
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Lea</i></div>
<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
<i>~o~</i></div>
<br />
<br />
<div class="MsoNormal" style="text-align: center;">
<b>Cristiano </b></div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<div class="MsoNormal">
Bár mondhatnám, hogy egyszerű, de az élet néha nehéz
döntések elé állít bennünket. Feladhatunk mindent és elátkozhatjuk a világot.
Elbújhatunk egy sötét, kilátástalan helyen, vagy reménykedhetünk abban a
leheletnyi csodában, amit mindig újra átélünk. Amíg létezik varázslat, addig
várható a boldog befejezés is. Persze, nem várhatjuk el, hogy egyik pillanatról
a másikra történjen meg, de valamikor bekövetkezik, talán pont akkor, amikor a
legkevésbé számítunk rá. Addig pedig bátornak kell maradni, és nem szabad
feladni a reményt. Bátorságunk legfőbb bizonyítékaként, később sem okoljuk
magunkat: miért nem voltál vakmerőbb?</div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
</div>
<ul>
<li>Lea, nem jössz? – fordulok hátra a lány irányába, aki
csendben mered maga elé. Látom rajta, hogy nyomasztja valami, még sincs
bátorságom rákérdezni az okára. – Lea!? – szólalok meg ismét, mire a lány csak
a fejét rázza, nemlegesen</li>
<li>Hazamegyek! – jelenti ki határozottan</li>
<li>Tényleg nem maradsz vacsorára? – kérdezem a lányt
hitetlenkedve</li>
<li>Tényleg! – vágja rá válaszát, miközben tekintete olyan
fagyos, mint téli évszakban a házakról lelógó jégcsap. Szótlanul tesszük meg
következő lépéseinket, mintha magunkban azt találgatnánk, vajon mit akarhat a
másik. A néma csend, amibe burkolózunk, szinte már fájdalmas, mégsem teszünk
ellene. A távolból csak Junior nevetgélése hallatszik, aki valószínűleg már
felért a házunkhoz és éppen Mogyoróval, a Labradorunkkal, és Méhecskével, a
kicsi Yorkshire Terrierünkkel játszik. Ők ketten Isten áldásai az életünkben.
Boldogságot és biztonságot hoznak számunkra, főleg a nehéz napokon. Emlékszem,
hogy pár éve, mikor Madridba költöztem, még Zé hozta át a kutyákat. Nagyszerű
ajándék volt. Felélénkült tőlük a ház. Szerencsére jelenleg is sok örömet
okoznak. Junior, talán velük a legboldogabb.</li>
<li>Úgy szeretem, mikor ilyen boldog. – szökik ki számon
gondolatom szavakká formálódása</li>
<li>Mindig ilyennek kellene lennie! – zökkent ki Lea
merengéséből, miközben lassú mozdulattal emeli rám tekintetét.</li>
<li>Éppen a kutyákkal játszik. Nagyon szereti őket. Tudom, hogy
sokszor olyanok vagyunk, mint a gyerekek, de jól esik. – nevetem el magamat –
Néha elég gonoszak vagyunk velük. Junior Méhecskét, én pedig Mogyorót szoktam
bedobni a medencébe. Bár nem is gonoszkodásból, csak annyira édesek, ahogy
kiúsznak. – vonom meg a vállaimat – Méhecske mostanában eléggé letört. Két
lánykutyával találkozott a minap, és most állandóan ki akar szökni, odafut,
ahol ők vannak. Rosszcsont. Lehet, hogy mire felérünk, már megint úgy kell
összeszedni a bokrok alól.</li>
<li>Olyan, mint a gazdája. – emlékeim öröméből a lány, érdesen
lekezelő hangja zökkent ki</li>
<li>Kösz. – válaszom úgy tör utat, ahogy kell, szemrehányásként.
Sokkal több van benne, mint ez az egy szó. Csalódásra gondolni pontatlanság
lenne, hiszen nem is ismerem a mellettem álló lányt, mégis valami megtörni
látszik bennem.</li>
<li>Nem úgy gondoltam. Nem akartalak megsérteni. – mentegetőzik
hirtelen – Az állatok igénylik a törődést. Makacsak, mint a gazdájuk.
Legalábbis az állatgyógyászok ezt vallják. – neveti el magát, majd lassan
közelít felém és aprócska, ám mégis elképesztően nőies ujjaival, enyhén böki
meg hasam oldalát. – Az én macskám személyisége is hasonlít rám. Elképesztően
makacs, és öntörvényű. Ugyanakkor, ha akar, akkor nagyon kedves és
szeretetreméltó is tud lenni. A kutyusom, na, ő meg kész káosz. Igazi házőrző,
ezért is lakik inkább a szüleimnél, neki kertes ház való. Az idegenekkel nem
igazán jön ki, nekem viszont bármit megtenne. – mosolyog a lány</li>
<li>Hm, pont olyanok, mint a gazdájuk. – nevetek most már én is,
bár legbelül érzem, hogy Lea nem erre gondolt kezdetleges mondanivalójában. Nem
tudom, hogy miért változtatta meg a véleményét, miért finomított rajta, mégis
hálás vagyok, hogy meglépte. – Megengeded, hogy hazavigyelek? – fordulok felé
kérdőn</li>
<li>Köszönöm, nem kell. Hívok egy taxit. – mondja, miközben a
táskájában kezdi telefonját keresni</li>
<li>Közel laksz? – nézek sötét, nyugodt szemeibe</li>
<li>Nos, nem. Nem igazán. – feleli, miközben hosszú, derékig érő
haja alá, finoman csúsztatja be kezeit, hogy aztán lágyan megmasszírozhassa
nyaka hátsó részét</li>
<li>Akkor hazaviszlek! – az ellentmondás kicsiny szikráját sem
tűrve jelentem ki gondolataimat – Csak szólók Rickynek, hogy vigyázzon
Juniorra, és indulhatunk is. – simítok végig bársonyos karján, majd a házba
sietek</li>
</ul>
<br />
<div class="MsoNormal">
Lea a haját az arcába simítva, könyökére támaszkodva, a puha
bőrülésbe süppedve bámul kifelé autóm ablakán. Arcán, mintha nosztalgikus
mosoly terülne szét, amely az üvegből visszatükröződve jelenik meg előttem.
Egyáltalán nem szeretném a lányt merengéséből kizökkenteni, ezért mosolyogva az
út irányába fordulok. Szép lassan fordítom el az indítókulcsot, hogy autóm
motorja a lehető leghalkabb búgással jelezze számunkra, kész az indulásra.
Amikor ismét ránézek, egy nyugodt, mosolygós nőt látok magam mellett. És két
sötétbarna szemet, amely vidáman tekint vissza rám.<br />
<br />
<ul>
<li>Köszönöm, hogy hazaviszel.
– Töri meg kínosnak egyáltalán nem nevezhető csendünket, majd újra Madrid
utcáira mered. Hónapok óta, egyetlen társam a magány, egyik nap olyan, mint a
másik, aztán egyszer csak beállít a meglepetés. Nem csinnadrattával, inkább
csak észrevétlenül, finoman, csendesen. Csak egy mosoly, egy pillantás, és
máris megszűnik a mélységes űr, ami a hosszú napok és éjszakák során kísértette
életem minden percét. A lehető leglassabb tempóban haladva veszem az irányt Lea
lakása felé. Minél több időt szeretnék a lány társaságában tölteni. Bár nem
szólunk egymáshoz, mégis lágy hullámként lebeg a köztünk uralkodó nyugalom.
Alig ismerem, mégis, mintha egész életemben itt lett volna. Azt hiszem, ha
valamit megtanultam az életben, az az, hogy azok lehetünk, akik csak
szeretnénk. De amikor jön a szerelem, az igazi szerelem, a legjobb dolog az, ha
önmagunkat adjuk. A Lea által megadott címhez közeledve, a körforgalomból
kikanyarodva, alig pár méter megtétele után állok le az út szélén. Az utcák
csendesek, alig pár járókelő lézeng a járdákon. A lány hálás mosollyal nyitja
ki autóm ajtaját, majd kiszállva tökéletes alakjára igazítja barackvirág
színben pompázó ruháját. A kapuhoz érve hátranéz, miközben vélhetően kulcsait
keresi vékonyka táskájában. A lemenő Nap fényének a meszelt falakról való
visszaverődése, szinte bearanyozza a lány egész testét, s éles, tiszta árnyékot
rajzol a földre. Mikor pillantásunk összetalálkozik, a világító fehér falak
között, szinte kővé dermedve áll tovább. Ahelyett, hogy kinyitná az ajtót és becsapná
maga mögött, leteszi táskáját a földre, a lépcsőre ül, és ismét a táskájában
keresgél. Lassan indulok meg irányába. Mellé érve, egy pillanatra még a Napot
is kitakarom. Ugyanarra a lépcsőfokra ülök le, mégsem emeli rám tekintetét.
Kiengedett haja az arcába hullik, amitől akaratlanul is megindul jobb kezem,
hogy kósza fürtjeit, nőies válla mögé tűrjem. – Nem akarsz bejönni? – kérdésével fordul végre irányomba,
miközben barna szemei nyugodtan és magabiztosan, ismét mosolyogni kezdenek. Szép
lassan áll fel mellőlem, majd az ajtóba helyezi kulcsát. Ő más, állapítom meg.
Nem olyan, mint az eddigi nők, akikkel találkoztam. Csendes léptekkel indulok
meg utána, mintha félnék, hogy megnyilvánulásommal tönkretehetem az idill
meghitt pillanatát. Halkan zárom be magam mögött az ajtót, majd belépek a
modern, szürke és fehér bútorokkal berendezett lakásba, amit csak néhány bőrönd
színesit meg a bejáratnál. – Mégis miért van az, hogyha valami bánt, azt
szeretném, ha te vigasztalnál meg? – olyan visszafogottan teszi fel kérdését,
mintha attól félne, hogy meghallom, amint érzelmekről beszél – Miért van az,
hogy minden percben téged szeretnélek átölelni? Miért vonzódom hozzád? Hiszen
nem is ismerlek… Legalább mondd, hogy te nem érzel ilyet. Vagyis irántam nem.
Mondd, hogy az a lány, akiről a tóparton meséltél, fontos számodra. Bár persze,
hogy fontos, hiszen miatta változtattál az életmódodon. – vonja meg a vállát,
miközben két hatalmas bögrét vesz le a sötétszürke konyhaszekrény egyik felső
polcáról – Mondd, hogy egy idióta fruska vagyok. Mondd, hogy csak képzelődöm,
és valójában nem is érzek irántad semmit. Mesélj arról a lányról, akibe
szerelmes vagy. Mesélj róla, hogy könnyebben kiverjelek a konok fejemből.</li>
<li>Nem tehetem. Én nem. Nem hazudhatok. Neked nem. Nekem te
ennél sokkal többet jelentesz. – válaszom hatására, Lea egy mély sóhaj
kíséretében, teával tölti színültig a porcelán bögréket. Látszik rajta, hogy
hirtelen elgyengül. Szeretné megérteni, miről is beszélek, mégsem kérdez rá a
nyilvánvalóra. Ő más, állapítom meg ismét. Gyengéden csúsztatja elém a kockás
bögrét, majd az egyik bárszéket kihúzva foglal helyet velem szemben. Lassan,
szinte egyszerre kortyolunk bele a meleg italba, ám tekintetünket egy
másodpercre sem szakítjuk el a másikétól. Még szavak nélkül is beszél testünk
minden porcikája. A lány a pult végében található távirányító után nyúl, és az
egyik gomb megnyomásával, egy kellemes spanyol dallamot indít el. Igen, ő
tényleg más, teljes, egész lényében különbözik. Vele nem úgy van, mint az
eddigi nőkkel, nincsenek ízesítésnek szánt csúnya szavak, malacságok. Csak a
nyugalom és a béke létezik, mely úttörőként repít minket egyre közelebb a
másikhoz. Gyengéden érintem meg bársonyos kezét, mely éppen a bögrét helyezi a
márványmintás pult hideg burkolatára. Hirtelen megrezzen érintésemtől, ám a
másodperc töredéke alatt viszonozza érintésemet. Lágy simogatásokkal kerülünk
egyre közelebb egymáshoz, mígnem leheletünk már egymás szájában pihen. Ölembe
vonva a lányt, csókolom fülének apró cimpáját, majd lassan, hogy a mámor ne
illanjon el, indulok meg vele a hálószoba irányába. Még mindig nem szólunk
egymáshoz, nem érezzük szükségét, a tetteink beszélnek helyettünk. Végig
hallgatunk, lassan, komolyan, megfontoltan mozgunk. Figyelmesen. Barna
tekintetünket, amely még ekkor is nyugodt, nem vesszük le a másikról, egy
pillanatra sem. Nem nézünk félre, nem hunyjuk le a szemünket. És amikor a fény
utat tőr magának a redőny egyik kínálkozó résén, megcsillanva Lea bőrén, az
apró verejtékcseppeken, a barna íriszek mintha kitisztulnának. Olyan nyugodtak,
mint egész teste, az a vékony, nőies, mégis erős test, melyre nem rontok rá
türelmetlenül, hanem magabiztosan, határozottan hatolok belé. Lágyan, ahogy a
konyhából beszűrődő zene üteme diktálja a tempót. Sietség nélkül. A lány minden
érzésére és rezzenésére figyelve, melyek arcának és teste minden porcikájának
borzongásában nyilvánulnak meg. A végsőkig viszem minden csókunkat,
simogatásunkat és mozdulatunkat. Nedves, mezítelen, egymáshoz feszült testünk
illata ambróziaként hat lelkemre. Gyengédség. Béke. Szerelem. Az alattam fekvő
lányra tekintve, pontosan jól tudom, egyikünk sem akarja, hogy ez a pillanat
valaha is véget érjen. Néha, amikor Lea halkan súg valamit, amit lehetetlen
kivenni, arcát a nyakamba temeti. Csendes megszólalásai alkalmával, ajka
mozgásának segítségével, nyakam bőrét csiklandozza. Ujjaim lágy, szájához
emelésével, kedvesen, mosolyogva, és suttogva figyelmeztetem: várj, nyugalom,
semmi sietség, semmi kapkodás. Szaggatottan zihálva, tágra nyílt szemekkel
pillant rám, majd még erőteljesebben szorít magához. Karjával, lábával, és
szájával is fogságban tartja egész szárnyaló lényem. A Nap, redőnyön keresztül
is vakító fénye, tőrként szurkálja testünk, visszafogott nyögéseink,
ismerősként köszönti testünk. Bonyolult mozdulataink körforgásában, testünk
borzongása állandóvá válik, ahogy a rá következő érzések lágy hullámzása is.
Szaggatott lélegzésünk lecsillapodása után, egymás karjába bújva pilledünk el.</li>
</ul>
</div>
</div>
Leahttp://www.blogger.com/profile/05756618073721097232noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-4267457927506907268.post-20499366901170802012015-07-19T12:17:00.001+02:002015-08-18T15:13:31.000+02:00Hatodik rész<div style="text-align: center;">
<i>Sziasztok drága olvasóim!</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Meghoztam számotokra a hatodik részt. Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem vele. Igazából mostanában tényleg sok a teendőm – gálára készülés mellett – volt egy kisebb ihlettelenségem. Megkérdőjeleződött bennem, hogy szükségem van-e az írásra, nem elég-e nekem az olvasás. Kértem egy kritikát, ami segített helyére tenni a gondolataimat. Rájöttem, hogy szeretek írni, adni az olvasók számára, és talán tehetségem is van hozzá. Persze tudom, hogy még sokat kell fejlődnöm, de minden kezdet nehéz… </i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett pipákat és kommenteket, valamint köszöntöm az újabb feliratkozókat is. </i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Még pár óra erejéig lehet szavazni a versenyen, amin elindultam. Ha még nem szavaztatok és úgy érzitek, megérdemelném, akkor <a href="http://fantasyfactorygirls.blogspot.hu/" target="_blank">ITT</a> leadhatjátok a voksaitokat. </i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Nem is szaporítanám tovább a szót. </i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Remélem a hatodik rész is elnyeri tetszéseteket. </i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Puszi</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Lea</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>~o~</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i>
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<div class="MsoNormal">
<div style="text-align: center;">
<b><i>Lea</i></b></div>
</div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
<div style="text-align: justify;">
Mindenkinek van egy kialakult belső képe magáról, ami akár
szempillantás alatt meginoghat. Talán sok ember egyetért azon kijelentésemmel,
hogy az életben nem minden sebünk látható. A lélek sebei gyakran évekig
véreznek, és belülről marcangolják érzelmeinket. Magabiztosnak és egyedinek
érezzük magunkat, ám eljöhet az a pillanat, amikor valaki rávilágít arra, hogy
igenis lecserélhetőek vagyunk. Innentől az önképünk mit sem ér, hiszen csak az
fog számítani, hogy mások milyennek látnak bennünket. Ettől a pillanattól
kezdve nem magunknak akarunk megfelelni, csak a külvilág önös érdekét helyezzük
előtérbe. Ám néha mégis akad egy olyan személy, aki látnok módjára, vagy csakis
ránk figyelve, megérzi ezt, és a segítségünkre siet. Ilyenkor hajlamosak
vagyunk, hogy inkább ellökjük magunktól, minthogy be kelljen ismernünk, igen,
valami fáj, valami, ami egyszer régen történt. Valami, ami már hosszú ideje
visszatart minket attól, hogy boldogok legyünk és a saját életünket éljük, azt
az életet, amire mindig is vágytunk, és amiért küzdeni is fogunk. </div>
</div>
<div class="MsoNormal">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div class="MsoNormal">
</div>
<ul>
<li style="text-align: justify;">Menj csak drágám, mindjárt mi is utánad indulunk, jó?! –
simogatom meg Junior kicsiny fejét, ezzel jelezve számára, hogy egyedül is
lemehet a tópartra</li>
<li style="text-align: justify;">Rendben van! – kiáltja, miközben már vidáman szalad a lejtőkön</li>
<li style="text-align: justify;">Minden rendben? – lépek Cris mellé és összezavarodott
tekintetét kezdem vizslatni</li>
<li style="text-align: justify;">Ne haragudj! – kér tőlem bocsánatot, de továbbra is csak
szótlanul állunk egymás mellett</li>
<li style="text-align: justify;">Mi a baj? – szólalok meg, és nemleges választ el sem fogadva
fordítom szembe magammal a focistát</li>
<li style="text-align: justify;">Semmi! – mit sem törődve rántja meg vállát, majd a fia után
indul</li>
<li style="text-align: justify;">Aha, csak kár, hogy én ezt nem veszem be. – dünnyögök, ám
csak éppen olyan hangerőn, amit a férfi még hallhat</li>
<li style="text-align: justify;">Mit keresel itt, ilyenkor? – hangjának furcsa lejtésével
teszi fel azt a kérdést, amire én magam sem tudom az őszinte választ. Bárcsak
megmagyarázhatnám, hogy mi ez a különös érzés, ami hozzájuk köt, ami miatt most
itt vagyok. De nem megy, képtelen vagyok rá. Tudom, hogy Cristianinho egy
imádnivaló kisember, de Crisről mit sem tudok, mégis a kibékülésünk óta különös
érzések kavarognak bennem.</li>
<li style="text-align: justify;">A nyaraltatás részleteiről kell beszélnünk. – adom meg
számára a legkézenfekvőbb választ – Nem szokásom senkihez családlátogatásra
járni, de pénteken indulnánk és Junior engedélyei még nincsenek rendben. –
folytatom tovább hazugságaim hálóját szövögetve</li>
<li style="text-align: justify;">Hm. Bárcsak hihetnék neked. – sóhajt fel a focista – Tudod,
én azt hittem, hogy te egy őszinte nő vagy, de be kell látnom, semmivel sem
vagy jobb, mint a többi. Te is egy hazug kis fruska vagy. – nemtörődömséget
színlelve, látszólag mégis egyre ingerültebben köti az ebet a karóhoz</li>
<li style="text-align: justify;">Rendben. Igazad van. – adom a gyors választ, majd elpirulva
hajtom le a fejemet, és a ruhám szélét kezdem babrálni – Azért azt
megjegyezném, hogy nem hazudtam, csak eltitkoltam az igazságot. – mosolygok
zavaromban</li>
<li style="text-align: justify;">Tényleg? Ami mi is? – fürkészi még mindig lefele szegett
tekintetemet</li>
<li style="text-align: justify;">Nem tudom. Tényleg fogalmam sincs. – rázom meg fejemet,
miközben mélyen a szemeibe nézek – Talán tudni akartam, hogy sikerült-e
megbeszélnetek az Irina dolgot. Talán hiányzott Junior. Talán csak hosszú idő
óta a veled folytatott beszélgetésem volt a legértelmesebb, ami történt velem. Talán
tényleg nem tudom neked megmagyarázni, ezért kerestem egy hihetőbb indokot,
amire rájöttél, hogy hazugság. Talán, talán, talán… – zavart tanácstalanságomra
már Cris is elmosolyodik</li>
<li style="text-align: justify;">Mindent megbeszéltünk Juniorral. – sóhajt fel a focista, de
öröme is egyértelműen kivehető. Beszélgetésünk során bevallja, boldog, hogy
elmondhatja valakinek gondjait, tapasztalatait. Idejét sem tudja már, hogy
mikor hallgatták meg figyelmesen, minden ítélkezés nélkül, és vették komolyan
mondandóját. Bár édesanyjával és testvéreivel, a digitális világ fejlődésének
köszönhetően napi szinten tartja a kapcsolatot, mégis az ilyen alkalmak során
igyekszik elhallgatni problémáit, és csak a jóra fókuszál. Hosszas
beszélgetésünk alatt, egy-egy mondat kimondása mellett, csak hallgatagon
bólintok, ezzel is jelezve felé, figyelek rá és megértem problémáját. Nem érzem
szükségét, hogy feleslegesnek bizonyuló kérdéseimmel bombázzam. Amit akar, azt
úgyis elmondja elvet választva, végig a csendes megfigyelő szerepében maradok. Magam
sem tudom, hogy mennyi ideje ülhettünk vissza a kis tisztásra, csak azt veszem
észre, hogy Junior már nagyon unatkozik. Legnagyobb sajnálatomra szakítom félbe
a focistát, majd a kisfiú irányába terelem. – Köszönöm Lea, tényleg, mindent. –
simít végig karomon, majd hirtelenjében ölel magához, amitől az egész testem
libabőrösre vált. Pilláim ólomsúlyként csukódnak le, miközben arcomat izmos
vállába temetem. Férfias illatának kellemes érzése nem csak orromba kúszik,
hanem lelkem összes zugát átjárja. Szívünk közös ütemre dobbanását ő is
érzékeli, amely másodpercek töredéke alatt sarkallja arra, hogy még
erőteljesebben vonjon magához. Csendes, ám kettőnk számára mégis sokat sejtető
pillanatainkból Junior aprócska kacagása zökkent ki. Mikor újra kinyitjuk
szemeinket, mindketten tudjuk, fellángolt a parázs. Egy apró szikra elég volt
hozzá, hogy felébressze vágyainkat. Ölelésünkből való kibontakozás közben,
zavartan mosolygok rá a focistára, aki egy halvány, férfias féloldalas mosollyal
biccent, jelezve, ő is érzi, amit én. – Legközelebb te mesélsz magadról! – kacsint
rám</li>
<li style="text-align: justify;">Hát jó, bár bennem nincs semmi érdekes. – vonom meg
vállaimat. Persze tudom, hogy ez nem igaz, mégis jó érzés kicsit cukkolni.</li>
<li style="text-align: justify;">Ejj, Lea, nem tudsz jól hazudni! – neveti el magát, miközben
hátramenetben szalad Junior irányába</li>
<li style="text-align: justify;">Csak el ne ess, jó?! – csóválom fejemet, ám legbelül
pontosan jól tudom, igenis komolyan gondolom, amit mondok</li>
<li style="text-align: justify;">Látod, most ismét őszinte voltál. – bólogat hevesen</li>
<li style="text-align: justify;">Igen, igen. Legalább tudod, ami a szívemen, az a számon. –
csipkelődöm tovább a férfival, amit Cristianinho hatalmas tapssal és kacagással
nyugtáz.</li>
<li style="text-align: justify;">Nálunk vacsoráznál? Én főzök! – fordul irányomba a focista,
miközben Junior már a nyakában ül</li>
<li style="text-align: justify;">Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – csóválom fejemet, miközben a
kicsi, a lelkesedéséből adódva, majdnem leesik apja nyakából</li>
<li style="text-align: justify;">A vacsora, vagy az, hogy én főzök? – nevet tovább a sztár, majd
szép lassú mozdulattal engedi le a fiát a földre</li>
<li style="text-align: justify;">Van egy fickó a házatokban. – kezdek bele magyarázkodásomba,
hogy miért is nem maradhatok vacsorára, holott tudom jól, ez a valóság csupán
egy aprócska részét képzi. Amitől leginkább tartok, azok az érzéseim, melyek
most mázsás súlyként nehezednek rám. – Nem voltam neki szimpatikus. Tudod, ő
egy olyan lánynak nézett. – mutatom irányába a macskaköröm jelét,
nyomatékosítva, hogy megértse miről is beszélek</li>
<li style="text-align: justify;">Ó, igen. Ő Ricardo. Ezek szerint találkoztál vele. – harapja
be alsó ajkát, amitől egyből sejtem, valami van a levegőben – Nagyon rendes, és
jó ember, de néha vannak furcsaságai. – vakarja meg a kupáját</li>
<li style="text-align: justify;">Akkor ma furcsaságai vannak. – forgatom meg szemeimet</li>
<li style="text-align: justify;">Igazából rendelt magának egy olyan lányt. – kacsint
irányomba, melyből egyből értem, hogy mire céloz</li>
<li style="text-align: justify;">A te házadba? És Junior? Mi van, ha látja őket? Ő még kicsi
ehhez. Pláne egy ilyen nővel. Basszus. Ráadásul az a barom azt hitte, hogy én
vagyok a rendelt nője. Ezért mászott rám. – tör ki belőlem a felelősségteljes
óvónő, amelynek nem csak hangom, de túlgesztikulált mozdulataim is segítségül
szegődnek</li>
<li style="text-align: justify;">Nyugi Lea! – érinti meg Cris a kezemet – Nézd, hogy néz rád
a kicsi.</li>
<li style="text-align: justify;">Fogalma sincs róla, hogy mi a baj. Szegény. De akkor is.
Cris, ez nagyon gáz. – hajolok a futballistához, hogy minél halkabban
engedhessem ki magamból felháborodásom forrását</li>
<li style="text-align: justify;">Én sem értek ezzel egyet. – sóhajt mélyet, miközben a
szemembe néz – Azt hitte, hogy csak este érünk haza, ezért mert beszervezni
magának egy nőt. Persze, tudom, hogy nincs így rendben, magam is megmondtam
neki, de ő is itt él, férfiból van, vannak szükségletei. Azt mondta, hogy két
órát kér. Közel három eltelt, mióta lejöttünk a tópartra. – vizslatja arab
számokkal ellátott aranyóráját – Mióta Barbara elhagyta, teljesen más életet
él. Tudod, Barbie azt hitte, hogy Ricky csalja, ezért most úgy érzi,
elpocsékolta az elmúlt éveit, ami alatt a figyelmét csak a nőre fordította. – mondandója
végén hallatott mély sóhajából ítélve, ő is hasonló időszakon van túl</li>
<li style="text-align: justify;">Te is ezt érzed Irinaval kapcsolatban? – pirulok bele
kérdésembe</li>
<li style="text-align: justify;">Éreztem. – válaszolja halkan, miközben tekintetével fiát kezdi
keresni. Látszik rajta, nem akarja, hogy a kicsi hallja, miken is ment
keresztül hősnek vélt apja. – Az elmúlt hónapok nekem is így teltek. Úgy
viselkedtem, mint egy kertész. Az egyik melegágyból mentem a másikba. Fékezhetetlen
étvágyamat igyekeztem idegen nőkkel csillapítani, de mindvégig hasztalan volt,
csak az időmet és az energiáimat pocsékoltam el. Az edzéseken és a mérkőzéseken
ittam meg a levét. – vonja meg vállát, miközben tekintetével ismét szemeimet
keresi – Tudod Lea, nekem a foci és a fiam a mindenem. Annyira fájt, mikor úgy
mentem el itthonról egy-egy mérkőzésre, hogy nem leltem benne örömömet. Fájt,
hogy nem tudtam segíteni a társaknak, mert egészen egyszerűen nem is akartam,
nem érdekelt.</li>
<li style="text-align: justify;">És mi változott, vagy mi változtatott meg? – szólalok meg
halkan, szinte sajnálkozva, hiszen már magam sem tudom, hogy a nap folyamán
hányadik alkalommal szakítom félbe monológját</li>
<li style="text-align: justify;">Hm, egy csodálatos nő, akit bár személyesen nem régóta
ismerek, mégis érzem, hogy összeköt vele egy kis szál, egy alig látható,
pókháló szerű fonák, ami az egész lényemet behálózza. Tudod, Junior nagyon
szereti őt, állandóan róla mesél… Lehet, ezért szerettem meg én is. Úgy
éreztem, hogy ahhoz, hogy ilyen nőt találjak magam mellé, fel kell adnom
züllött életem. – mosolyog rám, majd a telefonját elővéve rövid sortja zsebéből,
megindul Junior irányába. Gondolataim szinte gejzírként robbannak ki
szunnyadónak vélt elmémből. Szóval szerelmes. Én buta, ostoba nő. Hogy lehetsz
ilyen naiv Lea, hogyan? Hogyan fordulhatott meg akár egy másodpercig is csökevényes
kis agyadban, hogy közted és a híres Ronaldo között lehet bármi is? Hogyan? Ez
az ember csak hálás neked. Hálát érez, hogy rávilágítottad Junior problémájára.
Hálás, mert szinte kislány módjára csüngtél minden szaván. Úgy hallgattad, mint
mikor pici korodban, drága, megboldogult nagymamád mesélt neked, hogy könnyebb
legyen álomra hajtanod fáradt fejed. Mikor kérve kérlelted nagyszüleidet, had
aludj közöttük. Jó leszel, nem fogsz rugdosni, nem csikorgatod a fogaidat, csak
aludni fogsz. Bebújtál a meleg dunyha alá, miközben jéghideg talpaidat
nagyszülőd combjára helyezted, ezzel is remélve, hamarabb átmelegszel. A
boldog, gondtalan élet, amit piciként éreztél, ha csak egy rövid időre is, de
újra feltűnt az életedben, csakis ez téveszthetett meg az előbb. Nem több és
nem is kevesebb…</li>
</ul>
</div>
Leahttp://www.blogger.com/profile/05756618073721097232noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-4267457927506907268.post-87829019371404596652015-07-07T19:00:00.001+02:002015-07-07T19:00:46.071+02:00Ötödik rész<div class="MsoNormal">
</div>
<div style="text-align: center;">
<i>Sziasztok drága olvasóim! Meghoztam az ötödik részt. :) Fogadjátok szeretettel!</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Lea</i></div>
<br />
<div class="MsoNormal" style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: center;">
<i>~o~</i></div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: center;">
<b><i>Cris<br /></i></b></div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
Edzés után a Leaval történő beszélgetés hihetetlenül jót tett
a lelkemnek. Ennek a lánynak egészen egyszerűen, különös tehetsége van a
megnyugtatáshoz. Még ismeretlenül is olyan kedvesen bánt velem, mint még
édesanyámon kívül talán soha senki. Szerencsére Juniort egész napra kikérte
nekem az óvodából, így esélyem teremtődött rá, hogy jobban megismerjem, mi is
játszódik le a kicsiny lelkében az Irinaval történtek óta. Kezdetben fogalmam
sem volt, hogy is kezdjek bele kérdéseimbe, bár úgy véltem, egy McDonald's-ban
kapható Happy Meal menü mellett könnyebb dolgom lesz, így a hazafele tartó
gyorsforgalmi útról az első lehetőségem alkalmával, sebtében kanyarodtam le. Fiam
értetlenül nézett rám kiskormánya mögül, mikor megálltunk a játszótérrel
rendelkező épület előtt. </div>
<div class="MsoNormal">
</div>
<ul>
<li style="text-align: justify;">Apa, mit keresünk itt? – adott hangot meglepődöttségének –
Csak nem ilyen egészségtelen kaját akarsz enni? – tette fel azt a kérdést, ami
általában tőlem szokott irányába elhangozni</li>
<li style="text-align: justify;">Néha kell ilyen is. De ne szokj hozzá! Jó? – nevettem el
magamat, miközben fiam csak dülledt szemekkel meredt rám, hiszen tényleg minden
áldott nap az egészséges életmódra nevelem, erre tessék, a lehető
legegészségtelenebb helyre érkeztem meg vele.</li>
<li style="text-align: justify;">Jó-jó. Szeretlek apuci. – bújt hozzám már az autóból
kiszállva, amitől sokkal magabiztosabbnak éreztem magamat</li>
</ul>
<br />
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
Mivel az eső még csendesen csepergett, a menünk kikérése
után bent kerestünk magunknak egy nyugodtabb kis zugot. Szerencsére nem voltak
túl sokan az épületben, így pár aláírás és fénykép elkészülte után, nyugalomban
tudtuk ételeinket elfogyasztani és hosszas beszélgetésünket elkezdeni.
Gondolataim végig azon cikáztak, hogyan is indíthatnám a beszélgetést. Nem
akartam se túl komolynak és rámenősnek tűnni, se túl lazának, így végül a
lehető legjobbnak azt tartottam, ha egyből a közepébe vágok, és kerek perec
megkérdeztem Juniortól, milyennek találja az életet Irina nélkül… Fiam
kezdetben nem akart róla beszélgetni, ám amikor eszembe jutottak Lea szavai,
miszerint miattam színlel boldogságot, mert nem akarja, hogy lássam, neki is
fáj, egyből nyugtatni kezdtem kicsiny lelkét. Meglepődve tapasztaltam, hogy
Leanak szinte igaza lett. Junior valóban miattam mutatta erősnek magát, bár nem
Irina miatt szomorkodik. Csakis az fáj neki, hogy míg a csoporttársaiért az
anyukák is elmennek az óvodába, neki ebben sosincs része. Soha nincs egy olyan
nő mellettem, aki megfelelő anyukája lehetne a kicsinek, aki annyira szeretné
őt, hogy hajlandó lenne sajátjaként nevelni. Fáj neki a tudat, hogy közel öt év
alatt Irina sose ment el érte, még akkor sem, ha éppen ráért volna. Tudta,
érezte, hogy sosem szerette igazán a nő, így ő sem tudott felé őszinte
szeretettel nyitni. Egészen egyszerűen fáj neki, hogy csonka családban kell
nevelkednie és nem tapasztalhatja meg mindazt, amit a kis barátai a magukénak
tudhatnak. Hosszas beszélgetés után az autónk irányába tartva fogadalmat tettem
fiamnak, hogy igenis lesz anyukája, méghozzá egy olyan nő személyében, akit
teljes szívéből tud szeretni... </div>
<br />
<div class="MsoNormal">
<o:p><br /></o:p></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: center;">
<b><i>Lea</i></b></div>
<div class="MsoNormal">
<o:p><br /></o:p></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
Az óriási szürke fémkerítés lassan tárul szét előttem,
beengedést biztosítva ezzel a hatalmas villa udvarára. Belépve a kertbe a
szemeim felváltva pásztázzák a fákat, bokrokat és a zöld gyepet. Helyenként
felbukkan egy-egy Buddha szobor vagy egy kisebb gyerekjáték, jelezve ezzel,
hogy valószínűleg jó helyre hozattam magamat ideiglenes sofőrömmel. Egyre
közeledvén a ház ajtajához már minden kétségem elszáll, hiszen a hatalmas
fekete monstrumon egy szürke fémre a CR7 felirat gondosan felvésett betűi biztosítják
igazamat. Gondolataim egyből Ronaldora terelődnek, hiszen a beszélgetésünk
során annyira egyszerűnek és jószívűnek tűnt, ám elnézve a bejáratát inkább egy
hiú, önimádó embernek mondanám. Éppen kopogtatásra emelném kezeimet, amikor az ajtó
hirtelenjében nyílik ki előttem, ám a sztárfocista helyett, egy számomra
ismeretlen férfi áll a küszöb másik oldalán. </div>
<div class="MsoNormal">
</div>
<ul>
<li style="text-align: justify;">Szia! Gyere beljebb! Menj egyenesen, majd fel a lépcsőn és jobbra
haladva a második ajtó mögött találod a mosdót, ott át tudsz öltözni. – sorolja
hirtelenjében az információkat, amiket gyorsaságuk miatt alig bírok felfogni</li>
<li style="text-align: justify;">Miért is kellene átöltöznöm? – bukik ki belőlem gondolataim
szavakká formálása, hiszen teljesen értetlenül állok az események hatása előtt</li>
<li style="text-align: justify;">Gondolom, nem ebben akarsz táncikálni, édes. – gúnyolódik
tovább a férfi, amin akkor borul el végképp az agyam, mikor barackvirág színű,
ejtett vállú maxiruhámat egy laza mozdulattal felhúzva, érdes kezeivel a combom
hátsó részét kezdi simogatni és halad egyre feljebb a gömbölyded fenekem irányába</li>
<li style="text-align: justify;">Te valakivel nagyon összekeversz, édes! – lököm el magamtól
a férfit, majd a ruháimat kezdem normális állapotúra rendezgetni – Én nem
vagyok olyan nő! – hangsúlyozom ki nemtetszésemet, miközben azon gondolkodom,
hogy talán mégis rossz ajtón léptem be</li>
<li style="text-align: justify;">Ugyan már kicsikém, mind ezt mondjátok. De már az, hogy
pénzért idejöttél, sokat elárul rólad. Túl sok eurót kaptál ahhoz, hogy
szemérmeskedj, cicám. – nyalja körbe szemérmetlenül a vágytól duzzadt ajkait,
majd durva kezét a csípőmre szorítva von arcához közel</li>
<li style="text-align: justify;">Bunkó! – vöröslőn terül szét a férfi arcán a teljes erőmből
és kezemből kifejtett, hatalmas tenyeres pofon. Magam sem tudom, hogy nekem,
vagy neki fáj-e jobban, de csak remélni tudom, hogy utóbbi igazolódik be.</li>
<li style="text-align: justify;">Szeretem a kis vadócokat! – húz ismét magához, miközben
számba sziszegi perverz kijelentését, hogy aztán könyörtelenül lecsaphasson
ajkaimra. Levegőt kapkodva tolom el magamtól és adok neki egy újabb pofont, ám
látszólag a férfinek ez sem szegi kedvét. Újból, szinte dózerként ront neki
testemnek és mocskos leheletével és csókjaival pásztázza végig nyakam hajlatát.
Minden erőmet összeszedve tolom el magamtól a borostás férfit, majd a kanapé
mögé futva felkapom az első utamba kerülő tárgyat, hogy szükség esetén a
fejéhez vágjam azt.</li>
<li style="text-align: justify;">Cristianot keresem! – üvöltök rá a férfire, miközben a kezem
ügyébe kerülő háromágú gyertyatartót, mintha csak egy kés lenne, irányába
szegezem</li>
<li style="text-align: justify;">Jó, hát később ő is beszállhat a buliba. Nincs ellenemre. De
először mindenképpen én foglak könyörtelenül megdugni. Addig duglak, amíg csak
mozogni bírsz. – lassítja be mondatát, miközben megindul irányomba, hogy
elkezdődjön egy végtelennek látszó macska-egér játék</li>
<li style="text-align: justify;">Csakhogy itt semmiféle buli nem lesz, legalábbis velem
biztos nem! Cristianot keresem és Juniort. És ne mondd azt, hogy Junior is
beszállhat a játékodba, mert feljelentelek kiskorú megrontásáért, te idióta. Megértetted?
– üvöltök rá legalább olyan agresszív stílusban, ahogy ő nyilvánult meg
irányomba, mit sem törődve forrongó vágyával és lappangó dühével, remélve, hogy
nem fogom még jobban felszítani a benne szunnyadó vadállatot – Szóval, hol
vannak?</li>
<li style="text-align: justify;">Lementek a tópartra. – biccent fejével a hátsó kijárat felé,
jelezve ezzel számomra az irányt, hogy merre találom a keresett személyeket</li>
<li style="text-align: justify;">Köszönöm. Remélem ez nem egy újabb csel, mert esküszöm, hogy
megbánod. – továbbra is magabiztosságot színlelve fenyítem be a férfit, pedig,
ha tudná, hogy legbelül mennyire rettegek, biztos, hogy nem úsznám meg
ennyivel. – Látod, tudsz te értelmes is lenni. – mosolygok rá gúnyosan, majd lépteimet
meggyorsítva indulok el, hiszen egyáltalán nem szeretném, hogy a férfi utolérjen,
és újra erőszakoskodni próbáljon velem. Oldalazott lépések segítségével haladok
célom felé, miközben fél szememet állandó jelleggel a férfin tartom.
Végigszelem a ház összes helyiségét, majd a konyha mellett található hátsó
ajtón kilépek a kertbe. Szemeim elé most egy cseresznyebarna színű, fával
kirakott óriási medence tárul, mellette egy hasonló színben pompázó, fehér
baldachinnal körülölelt kis kerti kiülővel, ám a látványban nem gyönyörködhetek,
hiszen meghallom a férfi közeledését, így ismét sietősebbre kell vennem
lépéseimet. Gyorsan haladok a szürke kerítésig, ahol a kilincs lenyomása után
már egy parkos részen találom magamat, méghozzá rengeteg bokor és virág ölelésében.
A macskakövekkel kirakott járdán lefele haladva már pár méter után meghallom
Junior ismerősen csengő kacaját, majd ismét pár lépés után meg is látom a domb
aljánál lévő tónál játszadozó Ronaldokat. Ebben a látványban azt hiszem, hogy
életem végégig tudnék gyönyörködni. Virágok, fák, zöld színek, a tó… szóval
minden, amit a csodálatos természet nyújthat az ember számára, az megtalálható
ezen a pár méteren… és ott lent két férfi önfeledt játszadozása és kacaja
sarkallja a lelkemet arra, hogy újra vágyjak egy igazi és saját családra. Bár
minden egyes megtett léptem után csak jobban vágyom közelségükre, mégis leülök
a domb közepénél egy kis tisztásra, hogy onnan figyeljem boldog kettősüket.</li>
<li style="text-align: justify;">Így kell apa? Jól csinálom? – hallom meg Junior édes
hangját, miközben egy számomra is tisztán látható, hatalmas nagy kővel próbálna
kacsázni</li>
<li style="text-align: justify;">Nem, az nem lesz jó kicsim, túl nagy az a kő. Nézd csak,
ilyen pici és lapos kővel lehet igazán jól kacsázni. – hajol le a focista és rövid
keresgélés után felveszi kezébe a megfelelő példányt – Ilyent keress, akkor
biztos, hogy sokat ugrik majd a vízen, látod? – mutatja be tudását fiának – Még
hatot is ugrott. – konstatálja büszkén, amiből egyértelműen látszik, hogy még
ilyenkor is ő akar lenni a legjobb, egy igazi maximalista</li>
<li style="text-align: justify;">És ez, ez jó lesz apuci? – kérdezi Junior már a következő
kavicsot a kezében tartva</li>
<li style="text-align: justify;">Bizony, ez jó lesz. Most pedig megmutatom, hogyan is
csinálják az igazi profik. Így kell, látod?! Állj egy kis terpeszbe, a lábaidat
enyhén rogyaszd be, majd ezzel a három ujjaddal fogd meg a követ, hajlítsd be
enyhén a kezedet és csuklóból próbáld a víz felszínére dobni. Látod? – mutatja be
tudását olyan lelkesen, mintha csak a futball rejtelmeire tanítaná kisfiát</li>
<li style="text-align: justify;">Sikerült! – ugrál Junior örömében, mire Crisnek sem kell
több, felkapja a kicsit és a nyakába emelve futkározni kezd vele az aprócskának
egyáltalán nem mondható tó partján. Játszadozásuk közben lovakat megszégyenítő
nyerítéssel és ugrándozással bohóckodnak egymással.</li>
<li style="text-align: justify;">Még szép, hogy sikerült… Te vagy a legügyesebb kisfiú a
világon! – teszi le a földre fiát, majd enyhén rá fekve, hogy a súlya ne nyomja
össze, csiklandozni kezdi aprócska, ám annál izmosabb hasát</li>
<li style="text-align: justify;">Apa, az ott nem Lea? – hallom meg a kicsi kacarászó kérdését,
miközben irányomba mutat</li>
<li style="text-align: justify;">De, azt hiszem ő lesz az. – áll fel a sztár és a ruháját
leporolva indul el irányomba. – Jössz? – kérdezi fiától, aki helyeslőn
bólogatva, apja elé belépve szalad irányomba. Amint hozzám érkezik, úgy ugrik a
nyakamba, mint egy szerelmes film végén az egymásra találó párok szoktak, én
pedig a lendülettől egészen egyszerűen, mint egy kivágott fa dőlök hanyatt a
dombokra</li>
<li style="text-align: justify;">Szia drága Junior és szia Cris. – biccentek a mellénk érkező
focistának is. – Ne haragudjatok, hogy megzavartalak benneteket, nem állt
szándékomban. – szabadkozom, bár mélyen legbelül cseppet sem bánom, hogy ott,
akkor az utcán sétálva, hirtelen ötlettől vezérelve ültem be egy taxiba és
idehozattam magamat.</li>
<li style="text-align: justify;">Te sosem zavarsz. Igaz apa? – nyom egy puszit Juni az
arcomra, majd pislogva emeli tekintetét apjára. Cris csak helyeslőn bólogat a
kicsinek, amitől belőlem az általuk okozott boldogság hatására egy hatalmas mosolyhullám
tőr ki. – Lea, te tudsz kacsázni? – néz a szemembe a kicsi, miközben aprócska,
bársonyos kis kezecskéit az arcom köré fonja</li>
<li style="text-align: justify;">Hát, régen tudtam, de már idejét sem tudom megmondani, hogy
mikor próbáltam utoljára. – vonom meg vállaimat – De láttam, hogy te nagyon
ügyes vagy benne. – dicsérem meg, amitől kihúzza magát, lassan feláll mellőlem,
majd a két kezemnél fogva húz maga után</li>
<li style="text-align: justify;">Gyere, megmutatom, hogyan kell! – jelenti ki már a tó irányába
tartva, majd hirtelen az apjára kapja tekintetét – Apa, te nem is jössz? –
kérdezi rémült hangján, hiszen Cris továbbra sem mozdul irányunkba, csak
meredten áll és néz ki a fejéből…</li>
</ul>
<br />
<div class="MsoNormal">
<o:p>
</o:p></div>
Leahttp://www.blogger.com/profile/05756618073721097232noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-4267457927506907268.post-20165823303915128572015-07-04T20:31:00.000+02:002015-08-18T15:12:18.298+02:00Negyedik rész<div style="text-align: center;">
<i>Sziasztok! Meghoztam a negyedik részt, amiben egy újabb szereplővel bővül fanficem kicsiny tárháza /szereplőket is frissítettem/. Remélem ez a rész is elnyeri a tetszéseteket. Ismét csak köszönni tudom az előző részhez érkező pipákat és kommenteket. Nagyon jó érzés számomra, hogy velem vagytok és támogattok. Valamint köszöntöm az újabb feliratkozókat is, hálás vagyok nektek. Remélem továbbra sem okoz csalódást a történetem. </i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Lea</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>~o~</i></div>
<br />
<br />
<div class="MsoNormal" style="text-align: center;">
<b><i>Lea</i></b></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<br />
Minden nő ugyanarról álmodik: kalóriamentes
csokoládéról, egy kis tiszteletről és elismerésről, valamint egy férfiról,
akivel élete terheit megoszthatja. De a férfiak igen kis része veszi a
fáradtságot, hogy lángra lobbantson egy rég kihűlt nőt. Bárcsak valaki más
lehetnék, nem egy olyan személy, akinek az élet folyton az orrára koppint. Egyszerűen
tökéletes életet szeretnék, ennyit kérnék. </div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
Komótosan sétálok a nyári záporral áztatott utcákon. Azt
mondják, a májusi eső aranyat ér, de mostanában megállás nélkül szakad, ami az
amúgy is nyomott hangulatomra még jobban rányomja a bélyegét. Vizesen esek be
Madrid egyik előkelő éttermébe, ahol a pincér készségesen segíti le rólam még
esernyőm alatt is szétázott kabátkámat, majd a nevem bemondása után az
asztalomhoz kísér. </div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
</div>
<ul>
<li style="text-align: justify;">Szia Lea! Már nagyon vártunk. – áll fel az asztaltól Marc,
hogy segítsen leülni a számomra fenntartott helyre</li>
<li style="text-align: justify;">Sziasztok! – köszönök illedelmesen, majd a mellettem helyt
foglaló szülőmhöz fordulok – Anya, ő meg mit keres itt? – kérdezem kissé
ingerült hangnemben, ám a lehető leghalkabban, hogy partnereink ne hallhassák
ellenszenvem kifejeződését</li>
<li style="text-align: justify;">Jaj drágám, azért jött, hogy neked is legyen
beszélgetőpartnered. Nézz rá, hát nem fess? Gazdag és ráadásul még mindig
egyedül van… – arcátlanul mér végig anyám a férfin, akinek fekete haja kócos
hatást keltve tárul elénk. Férfias arcvonásait borostája eszméletlen szexin
emeli ki, míg tengerkék szemeit körülölelő szempillái mintha photoshoppal
lennének tökéletesítve. Egy Armani öltönyt viselve számomra is valóban dögös
pasinak számít.</li>
<li style="text-align: justify;">Tudod jól, hogy nem akarok férfiakkal ismerkedni, ráadásul
nem a pénz és a ruha teszi az embert. – forgatom meg mérgesen szemeimet és az
előttem helyt foglaló férfira pillantok</li>
<li style="text-align: justify;">Ugyan már kincsem, ha így folytatód vénlány maradsz. –
mondja ki azt a mondatot, amitől már hónapok óta én magam is rettegésben élek –
Ügyvédként dolgozik, szóval legyél nagyon elbűvölő. – húzogatja szemöldökét</li>
<li style="text-align: justify;">Utállak! – sziszegem ki a fogaim között, miközben felöltöm
magamra műmosolyomat</li>
<li style="text-align: justify;">Marc, belőled egy valódi férfi lett. Igaz kincsem? – kezdi
anyám a nyáladzást, amitől legszívesebben egyből felpattannék az asztaltól és
kirohannék a még mindig csapkodó viharba is</li>
<li style="text-align: justify;">Igen! – magamra sem ismerve helyeselek neki, mintha az
életem múlna rajta. Kínlódásom látszólag a végéhez közelít, mikor szüleink
elhatározzák, az étterem aljában található mini golfpályát választják desszert
helyett.</li>
<li style="text-align: justify;">Te nem tartasz velünk? – fordul felém anyám és vonna maga
után</li>
<li style="text-align: justify;">Nem, nem, köszönöm. Most inkább egy desszertre vágyom. Ne
haragudjatok. – intézem kérésemet a társaság felé, akik megértően bólogatnak
irányomba</li>
<li style="text-align: justify;">De Lea, drágám, ne maradj itt egyedül, hogy nézne az ki!? –
győzköd tovább anya, mintha fogalma sem lenne róla, hogy pont erre vágyom. Egyedüllétre
és nyugalomra. Persze várható volt, hogy Marc felajánlása után, miszerint majd
ő velem marad, egyből nem lesz neki olyan fontos, hogy lemenjek és játsszak
velük. Anya minden vágya, hogy egy gazdag pasival éljek, hmm… mintha nekem a
vagyon kicsit is számítana.</li>
<li style="text-align: justify;">Van barátod? – kérdezi Marc a szalvétáját matatva</li>
<li style="text-align: justify;">Miért? – teszem fel bugyuta kérdésemet, mintha nem tudnám,
hogy nálam szeretne bepróbálkozni</li>
<li style="text-align: justify;">Csak úgy. – vonja meg vállait</li>
<li style="text-align: justify;">Akkor meg mindegy, nem? – térek ki ismét a válasz elől</li>
<li style="text-align: justify;">Ki akarsz kosarazni? – bök oldalba, amitől cseppet sem lesz
jobb a kedvem – A szüleid az évfordulójukhoz közelednek és anyukád azt mondta,
hogy nincs senkid. Mit szólnál, ha a mai naptól mégis lenne? – húzódik már-már
olyan közelségbe, hogy a leheletét megérzem a nyakamon</li>
<li style="text-align: justify;">Inkább a desszertemre összpontosítanék. – távolodom tőle és
csak reménykedhetek, hogy leesik neki, semmi kedvem ezt a bájcsevejt folytatni.
Gondolataimba merülve bámulok a kijárat irányába, fejben vagy százféle
menekülési tervet készítettem arra az esetre, ha mégis túlságosan nyomulósra
venné a figurát. Hiába szívdöglesztő egy férfi, ha semmi tapintat és tisztelet
nincs benne a nők irányába. Marc pont ilyen. Tudja jól, hogy bárkit megkaphatna
és ezt arcátlanul ki is használja. A nőket csak játékszernek tekinti, akiket
addig használ, amíg kedvét leli bennük, majd elhajítja őket, mint egy darab követ
szokás… de engem nem fog, engem nem olyan fából faragtak. Én egy igazi férfira
vágyom, egy mesebeli hercegre, aki képes lenne meghódítani befagyott szívemet.</li>
<li style="text-align: justify;">Minden rendben? – kérdezi Marc látszólag aggódva, hiszen
nyílván feltűnt neki, hogy idegességemben mekkorát nyeltem az imént</li>
<li style="text-align: justify;">Igen, igen, csak hirtelen olyan szomjúság tört rám. – hangsúlyozom
ki mondatomat, miközben az egyik itallapért nyúlok, hogy az arcom elé
emelhessem</li>
<li style="text-align: justify;">Lea, biztos minden rendben? – kukucskál be a bőrkötéses
árlista fölött</li>
<li style="text-align: justify;">Már mondtam, hogy igen. – nézek vissza a férfira morcosan,
ám szemeiben látom, hogy egy szavamat sem hiszi el</li>
<li style="text-align: justify;">Szia Lea! Ugye nem előlem bujkálsz? – hallom meg azt a
hangot, amit reméltem, hogy soha az életben nem kell már elviselnem</li>
<li style="text-align: justify;">Chh… Előled? Bujkálni? Én? Hagyjuk már…</li>
<li style="text-align: justify;">Ez meg ki? – lekezelő mozdulatokkal, gesztikulálva bök
partnerem irányába, miközben égető pillantásai szinte perzselik bőröm</li>
<li style="text-align: justify;">Senki! – válaszolok ugyanolyan stílusban, ahogy a kérdés
érkezett irányomba</li>
<li style="text-align: justify;">Marc! – vágja rá partnerem egy pillanat alatt, majd a kezét
nyújtja a férfinak</li>
<li style="text-align: justify;">Neeee, és milyen tervetek van mára? – kérdezi egyre
idegesebben, miközben tekintetét hol rám, hol a férfira emeli</li>
<li style="text-align: justify;">Nem sok, de az is nélküled. – igyekszem verbálisan jelezni
számára, hogy elmehetne végre... Nála még Marc társasága is kellemesebbnek
bizonyult.</li>
<li style="text-align: justify;">Talán majd holnap programozhatunk együtt is. – udvariaskodik
Marc továbbra is, mintha az előttünk álló személlyel bármikor is szeretnék
közös programot szervezni</li>
<li style="text-align: justify;">Miért, mi lesz holnap? – húzogatja szemöldökét, látszik,
hogy ráharapott a témára</li>
<li style="text-align: justify;">Lea szüleinek az évfordulója. Hányadik is drágám? – karol át
hirtelen, amitől olyan zavarba hoz, hogy majdnem félrenyelem a vizemet</li>
<li style="text-align: justify;">A harmincadik, drágám. – veszem a lapot és közelebb bújok
Marchoz, miközben a tátott szájjal bámuló exemre mosolygok</li>
<li style="text-align: justify;">Pff, szép pár vagytok. Remélem ti is megéritek ezt az
évfordulót. – csap idegesen az asztalra cinikus megjegyzése közben</li>
<li style="text-align: justify;">Köszönjük. Mondhatnánk, hogy mi is reméljük, de igazából
biztosak vagyunk benne. Igaz babám? – homlokom megcsókolása közben ömleng
tovább Marc, amit színészi tehetségemnek köszönhetően én is hihetően közvetítek
Rafa számára. Elnézve a férfi arcát, hirtelenjében száll el minden keserűségem
és őszinte mosolyom veszi át a helyét. Régen éreztem már ezeket az igazi és
felszabadult mosolybarázdákat az arcomon.</li>
<li style="text-align: justify;">Szívesen! – húzza ki magát Marc, miközben az ajtó irányába
idegesen haladó Rafaelre mutat.</li>
<li style="text-align: justify;">Köszönöm, hogy segítettél, de ez nem jelent semmit. Ettől
még köztünk nincs és nem is lesz semmi. Világos? – igyekszem bekeményíteni,
mielőtt még félreértené abszurd helyzetünket</li>
<li style="text-align: justify;">Persze parancsnoknő. – neveti el magát, amitől hirtelenjében
száll el minden jókedvem</li>
<li style="text-align: justify;">Kérlek, mond meg a szüleimnek, hogy nem éreztem jól magamat.
Biztos valami megfázás lappang bennem, eléggé eláztam ma, így inkább
hazamentem. Jó? És Rafaelről egy szót se említs, kérlek. – fordulok felé egy
utolsó szívességgel, amit csak remélni tudok, hogy kérésemnek megfelelően ad át</li>
<li style="text-align: justify;">Bízhatsz bennem! – áll fel, majd egy puszit nyomva az arcomra
kikísér az étteremből</li>
</ul>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
Gondolataim fogságában lépkedek a nedves járdákon.
Szerencsére az eső már elállt, sőt a felhők alól a nap enyhe sugarai is
ki-kikukucskálnak, jelezve felém, hogy minden vihar után egyszer csak
világosságba borul az égbolt. Talán egyszer az életemben is bekövetkezhet ez a
változás. Felpillantva az ereszekről egy-egy esőcsepp még megtalálja arcomat,
amin sírásommal való küszködésem miatt cseppet sem bánkódom. Lépteimet számolva
haladok céltalan utamon. Szép lassan nyitom szét táskámat és benne kotorászva
lelek rá mobiltelefonomra és a hozzá tartozó fülhallgatóra. Hm, a jó öreg zene
csodálatos világa. Áldom a sorsot és azt az embert, aki feltalálta a szórakozás
eme remek műfaját, hiszen az ember örömében és bánatában is bátran fordulhat a
muzsikák birodalmához. Tracklistámon végigpásztázva sem találom meg a megfelelő
számot, ami az éppen aktuális, nyomott, ám mégis bizakodó hangulatomat hűen
türközni tudná, így az egyik helyi rádióállomás csatornájára hangolom
készülékemet. Egyből mosolyt csal arcomra a hallható muzsika, hiszen a tavalyi
év legnagyobb slágerét adja, azt a dalt, amit annak idején megunásig
hallgattam. Fülhallgatómat teljes hangerőre állítva szállok be az utca végén
sorakozó taxik közül a számomra legszimpatikusabbnak tűnő autóba, majd az első
eszembe jutó címet diktálom be ideiglenes sofőrömnek. A hosszú út során nem
beszélgetünk egymással, csak akkor szólok hozzá, mikor leparkolunk a hatalmas
ház előtt. </div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
</div>
<ul>
<li style="text-align: justify;">Ez lenne az? – mint egy kisgyermek tapadok rá teljesen az
ablaküvegre és pásztázom a szemem elé táruló óriási épületet</li>
<li style="text-align: justify;">Igen kisasszony. Legalábbis ezt a címet tetszett mondani. –
mosolyog rám kedvesen</li>
<li style="text-align: justify;">Akkor köszönöm szépen. – nyújtom át neki a fuvardíjat, majd
az autóból kiszállva, amilyen halkan csak tudok, szép lassan, szinte osonva
közelítek a kerítés irányába. Biztos megbolondultam, hogy pont ide hozattam
magamat, de már nincs visszaút, hiszen a taxi is itt hagyott, valamint az egyik
függöny mozgásából ítélve, valaki már észrevette ittlétemet. Zsebembe
csúsztatom telefonkészülékemet, majd mély lélegzetvétel után megnyomom a szürke
alapon elém táruló fekete gombok egyikét, amire a főépület címszót jegyezték
fel… </li>
</ul>
Leahttp://www.blogger.com/profile/05756618073721097232noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4267457927506907268.post-53866325215468801692015-06-28T12:15:00.001+02:002015-07-15T10:17:52.163+02:00Harmadik rész<div class="MsoNormal" style="text-align: center;">
<i>Sziasztok! </i></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: center;">
<i>Meghoztam a harmadik részt. Remélem ez is elnyeri a tetszéseteket. Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkező pipákat is... Ha időtök engedi és kedvetek is lenne hozzá, akkor hozzászólásokat is szívesen fogadnék, akár a fejezetek végén, akár chat-ben. </i></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
</div>
<div style="text-align: center;">
<i>Tegnap frissítettem a szereplőket Monica személyével (én így képzelem el őt). </i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Kellemes olvasást kívánok mindenkinek! </i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Lea</i><br />
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
~o~</div>
<br />
<div class="MsoNormal" style="text-align: center;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
<i><b>Cristiano</b></i></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
Egyetlen perc gondolkodás nélkül, sietve lépkedek az
edzőközpont irányába. Bár hallom, hogy Lea kiabál utánam, valahogy mégis
körülményesnek érezném megfordulni, vagy bevárni a lányt. Furcsa,
megmagyarázhatatlan és megfoghatatlan érzések kavarognak bennem. Egyre
közeledvén lépéseim nehézkesebbnek és lassabbnak tűnnek, mint egy rémálomban,
amikor az embert üldözőbe veszik, és minél gyorsabban szeretne menekülni, annál
rettegettebb és félelmetesebb érzések kavarognak benne. Mintha csak a jövőm eldöntéséről
lenne szó, amit utoljára a Madridba történő átigazolásomnál érzetem. Belépve az
ajtón Lea hangja úgy elnémul, mint egy vízzel teli kád csapjának hírtelen
elzárása után keletkező csend. Félve belegondolván, komótosan lépkedek az
öltözők irányába. Tudom jól, hogy társaim egyből kiszúrják, valami nem stimmel
velem. </div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
</div>
<ul>
<li style="text-align: justify;">Szeva Cris! – hallom meg barátom hangját, aki éppen a
zuhanyzóból lépett elő – Ojj, de gyűrött a fejed hallod. Jó volt az éjszaka,
mi? – érinti meg jobb vállamat egy határozott mozdulattal, miközben a
szemöldökét húzogatja</li>
<li style="text-align: justify;">Hello Fabio! Hát, ami az éjszakát illeti, nem
panaszkodhatok. – füllentek és nevetem el magamat, leplezve ezzel negatív érzéseimet</li>
<li style="text-align: justify;">Szedd össze magad, mert két perc múlva edzés. – közli,
miközben kirohan a pálya irányába.</li>
<li style="text-align: justify;">Úgy lesz! – kiáltok utána, majd belépek a mosdóba és mélyen
belenézek az első elém tárulkozó tükörbe. <i>Bizony Cristiano Ronaldo, szedd össze
magad, vagy az újságírók is kiszagolják, hogy valami nem stimmel veled és
hiénaként csapnak le rád és az életedre. Ha nem akarsz ismét a címlapokon
díszelegni egy Irinaval kettészakított képen, akkor húzd ki magad és legyél
magabiztos. Ezt a Lea nevű nőszemélyt pedig felejtsd el, verd ki a fejedből,
ugyanis az nem létezik, hogy félsz, te nem félhetsz és nem szimpatizálhatsz egy
ilyen nővel! Le kell zárnod magadban az elmúlt időszakot, azokat az
eseményeket, melyek használhatatlanok számodra, hiszen ezek mind csak
hátráltatnak téged. Nézz szembe magaddal, az érzéseiddel és az egész világgal. </i>Mondogatom tükörképemnek, ám látszólag mit sem használva,
komótos léptekkel indulok meg a gyepszőnyeg irányába</li>
</ul>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
</div>
<ul>
<li style="text-align: justify;">Ki lehet az a gyönyörű lány? – áll meg mellettem a nemrég
hozzánk igazolt Lucas Silva a lelátó irányába mutatva</li>
<li style="text-align: justify;">Ne mutogass már! – rémülten ütök rá kezére – Az hiányzik,
hogy kiszúrja, hogy észrevettük őt. – mondom ingerülten majd a kapu irányába
sietnék</li>
<li style="text-align: justify;">Már késő, észrevette. – röhög rám Marcelo barátom, ami
számomra cseppet sem mulatságos – Amúgy Cris, Lea végig téged bámul. – jelenti
ki mérhetetlen természetességgel a hangjában – Biztos Juniorról akar beszélni
veled. Tegnap mi is bent voltunk nála Clarrel és tisztáztuk a kirándulás
részleteit.</li>
<li style="text-align: justify;">Igen, igen. A kirándulás, biztos ez lesz az. – helyeslőn
bólogatok kijelentésére, majd a pálya ellenkező szélére futok, hogy minél
távolabb kerüljek a Lea által elfoglalt lelátótól.</li>
</ul>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
</div>
<ul>
<li style="text-align: justify;">Szóval Lea. Ti honnan ismeritek ezt a szépséget? – lép
mellém ismét Lucas és teszi fel idegőrlő kérdését, miközben vízért szaladunk ki
az oldalvonalhoz</li>
<li style="text-align: justify;">A Real óvodájában dolgozik. – vágja rá Luka, amit cseppet
sem bánok, hiszen semmi kedvem nem lett volna a lányról regélni – Nagyon kedves
és segítőkész személyiség. </li>
<li style="text-align: justify;">És gyönyörű. – jelenti ki Lucas szemrebbenés nélkül,
miközben a tekintetét fél másodpercre sem veszi le az említett nőszemélyről.</li>
<li style="text-align: justify;">Na persze. – duzzogok a kelleténél hangosabban, amitől a fél
keret engem kezd el vizslatni, de mit sem törődve a dolgokkal visszatérek a
pályára, hogy kidolgozhassam magamból a feszültséget. Minek jött ide? Azért,
hogy engem bosszantson? Hiszen a méltóságos úrnő nem akar ilyen körökben
mozogni, most mégis idejött, de minek? Nem is beszélve arról, hogy engem sem
kellene, hogy akár egy percig is foglalkoztasson ez a dolog, hiszen ő csak egy
kellék a fiam életében, nekem pedig semmi közöm hozzá…</li>
</ul>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
Az edzés még soha ilyen hosszúnak és kimerítőnek nem tűnt,
legalábbis számomra biztos, hogy nem. A többiek egytől-egyig észrevették és
előszeretettel szóvá is tették, hogy valami nincs rendben velem, hogy a
gondolataim teljesen más irányokba eveztek, de nekem egészen egyszerűen
senkinek sem volt kedvem magyarázkodni. Sóhajtva, ám mégis szótlanul ülök le
az öltözőszekrényem előtti padra, nem figyelek senkire és semmire, csak arra
vágyom, hogy otthon legyek a fiammal és elfelejthessem ezt az átkozott napot. </div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
</div>
<ul>
<li style="text-align: justify;">Cris – hallok meg egy számomra ismeretlen női hangot, amely
a recepciónál található kanapék irányából szólít meg</li>
<li style="text-align: justify;">Á, Lea, igaz? – teszem az ostobát, mintha nem tudnám nevét,
azt a nevet, amit naponta több ezerszer hallhatok Junior édes hangján
megszólalva – Mond gyorsan, mert sietek. – vetem oda flegma mondatomat, hátha
kedvét szegem és inkább hozzám sem szól</li>
<li style="text-align: justify;">Nem tudom, hogy miért vagy ekkora paraszt, de…</li>
<li style="text-align: justify;">Én vagyok a paraszt? – szakítom félbe mondatát – Te nem
akarsz a köreinkben mozogni, ma mégis végignézted az edzésünket. És még én vagyok
a szemét, igaz? – nevetek cinikusan, amitől megnyugvásra vagy egy kiadós
pofonra számítok a lánytól</li>
<li style="text-align: justify;">Csak bocsánatot szerettem volna kérni. Nem volt szép, ahogy
viselkedtem, de be kell látnom, hogy kár volt idejönnöm. – jön megható
kijelentése, amitől szó szerint gombóc kerül a torkomba. Idejön, hogy
bocsánatot kérjen és erre most én viselkedtem vele úgy, ahogy reggel ő tette
azt velem. Egészen egyszerűen nem bírom elviselni, ahogy rám néz, azok a
barna cicaszemek mintha szomorúsággal telítődnének.</li>
<li style="text-align: justify;">Kérlek Lea, te se haragudj rám, csak nincs valami jó napom.
– sütöm le tekintetemet és vallom be őszintén az érzéseimet a nap, sőt talán a
hónap, vagyis inkább ez évben először. – Kezdhetnénk újra, teljesen az
elejétől? – teszem fel kérdésemet, amire ő csak egy apró biccentéssel jelzi
felém, hogy benne van – Cristiano Ronaldo dos Santos Aveiro vagyok, nagyon
örülök, hogy megismerhetlek – mutatkozom be illedelmesen, amit ő is mosolyogva
viszonoz – Meghívhatnálak valamire? Kávé, tea,…?</li>
<li style="text-align: justify;">Rendben van, legyen egy tea. – mondja ki azt a mondatot,
amire azt hiszem, hogy titkon vágytam is.</li>
<li style="text-align: justify;">Ma nincsenek foglalkozásaid? – dobok fel egy témát, hogy
megtörjem a kezdeti némaságot, ami hirtelenjében telepedett ránk</li>
<li style="text-align: justify;">De vannak, csak délután. A kirándulás szervezése miatt
jöttem be délelőttre, de mint látod, nem igazán jött össze. – mutat végig
magán, amitől egyből tudom, hogy a velem való reggeli koccanásunkra célozgat</li>
<li style="text-align: justify;">Sajnálom, hogy miattam csúszol a szervezéssel. – sütöm le
tekintetemet, mert valóban elszégyelltem magamat</li>
<li style="text-align: justify;">Nem miattad. – simít végig hirtelenjében kezemen, amely
érintés úgy hat rám, mintha egy konnektorba nyúltam volna. Egyszerre tölt el
melegséggel és borzongással egyaránt. –
Magam miatt nem tudtam haladni. Én voltam szemét veled, szóval csak és
kizárólag magamnak köszönhetem, hogy nem volt erőm ilyen lelkiismeret
furdalással dolgozni. – neveti el magát zavarában – Egy idióta vagyok, igaz? –
forgatja meg gyönyörű szemeit</li>
<li style="text-align: justify;">Valamilyen szintig minden ember az. – bólogatok helyeslőn,
bár legbelül nem értek egyet kijelentésével. Hosszú idő óta Lea az első nő,
akit nem tartok idiótának, főleg azóta, hogy belátta tévedését.</li>
<li style="text-align: justify;">Köszi. – nyújtja ki rám nyelvét, szerencsére érti a poént,
így együtt nevetünk tovább – Neked miért van rossz napod? – komolyodik el a
hangja és teszi fel azt a kérdést, amire magam sem tudom, hogy szeretnék-e
választ adni – ha nem akarsz róla beszélni, én azt is teljesen megértem, hiszen
alig pár perce ismerjük egymást – kortyol bele zöldteájába, miközben a
csészéből kipislogva tekintetemet fürkészi… hát persze, hogy észrevette a téma
kényességét</li>
<li style="text-align: justify;">Nem-nem, én… Pff, Irina miatt. – bukik ki belőlem fájdalmam
legfőbb forrása</li>
<li style="text-align: justify;">Hm, sejthettem volna. – jelenti ki, miközben aprócska
ujjaival az asztalterítőt kezdi piszkálgatni – Junior is sokszor elszontyolodik
miatta. Gondolhattam volna, hogy ez neked sem egyszerű, hiszen egy szakítás sosem
könnyű. – húzza el szája szélét és szegi le tekintetét, amely gesztusaiból egyből érzem,
hogy valaki őt is nagyon megbánthatta</li>
<li style="text-align: justify;">Nem is tudtam, hogy Junior szomorú Irina miatt. – jutnak el tudatomig Lea korábbi szavai – Ez borzalmas. – sóhajtok egy mélyet, majd az
óvoda irányába tekintek – Sosem mondta, hogy hiányozna neki, mindig olyan
erősnek és vidámnak mutatja magát. Miért teszi ezt Lea, miért? – nézek a lány
szemeibe, aki a kezem után nyúl és a hüvelykujjam és mutatóujjam közötti részt
kezdi finoman masszírozni</li>
<li style="text-align: justify;">Bár sokat tanultam pszichológiát, hogy jó nevelő legyek,
mégsem vagyok igazi pszichológus, ettől függetlenül úgy vélem, hogy miattad.
Nézd Cris, a kicsi biztos látja rajtad, hogy fáj, ezért nem akar még jobban
leterhelni. Ebben a korban hajlamosak a gyermekek azt hinni, hogy minden
miattuk van, hogy kisajátított téged és ezért szakítottatok, hogy az iránta
érzett nagyobb szereteted miatt hagytad el Irinat. Örülök is, hogy tudunk erről
kicsit beszélgetni, mert ezeket az érzéseket csak te tudod a kicsi lelkében
helyreállítani. Cristianinho nagyon jó gyermek, nagyon édes és szeretetreméltó.
Okos és lelkes kisfiú, aki megérdemli, hogy az életben csak jó dolgok történjenek
vele. Tudom, hogy nincs anyukája, Irinat pedig a születése óta ismerte, így
könnyen tekinthette az anyukájának. Gondolj csak bele, ez neki felér most egy
szülő elvesztésével, egy válással. Gondolom, bár száz százalékosan persze én
sem tudhatom, hiszen Junior hajlamos nekem is azt mutatni, hogy minden rendben
van. Szerintem beszéljétek meg, ahogy férfi a férfival tudja csak megvitatni
ezeket a kérdéseket, hiszen ő már egy igazi kisfickó. – mosolyodik el, amitől
az én lelkemből is feltör egy nagy sóhajtás</li>
<li style="text-align: justify;">Köszönöm Lea. Köszönöm, hogy ilyen rendes vagy és azt is,
hogy kibékültünk. – veszem rövidre hálálkodásom, hiszen érzem, hogy könnyeim
gejzírként szeretnének kitörni belőlem – Ha megbocsájtasz, most elköszönnék
tőled. Gondolkodnom kell. Ne haragudj, én…</li>
<li style="text-align: justify;">Semmi baj, ne butáskodj. Nagyon szívesen, ha tudok, bármikor
segítek, főleg akkor, ha az egyik kicsikémről van szó. – mosolyog rám édesen – Viszont, Cris, mi nem békültünk ki! – jelenti ki fejét csóválva, színtiszta
komolysággal a hangjában, ami hidegzuhanyként ér – Mi most ismerkedtünk csak
meg! – neveti el magát, amitől az agyam eldobom, hiszen igaza van, az elejétől
kezdtük az ismerkedést – Jaj Cris, bár láttad volna az arcodat, hát ez mindent
megért. – csipkelődik tovább grimaszolgatás közben</li>
<li style="text-align: justify;">Elképesztő egy nő vagy! – jelentem ki az egyértelműt, majd
nevetve indulunk a kijárat felé – Gondolod, hogy a mai napra kikérhetném
Juniort a foglalkozásokról?</li>
<li style="text-align: justify;">Szerintem semmi akadálya. Mindjárt elintézem neked. –
mosolyog rám, majd az óvodába belépve eltűnik szemeim elől én pedig az autómnak
dőlve végre tengernyi gondolatomba feledkezhetek… </li>
</ul>
Leahttp://www.blogger.com/profile/05756618073721097232noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-4267457927506907268.post-14142606045828266282015-06-22T14:58:00.001+02:002015-08-18T15:12:32.524+02:00Második rész<br />
<i><br /></i>
<br />
<div style="text-align: center;">
<i>Sziasztok!</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Megérkeztem a második résszel. Remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket. :) </i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Köszönöm szépen az előző részhez érkező pipákat, nagyon jó érzés volt erre hazaérni a nyaralásból. </i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Ettől a résztől szerepet kap a másik főhősünk, Cristiano is. (Bár már az előző részben is volt burkoltan két sor róla, innentől kezdve teljes mértékben belép a részekbe és Lea életébe). </i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Lea</i></div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
~o~</div>
<div>
<br /></div>
<div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
<b><i>Lea</i></b></div>
<br />
Reggel késve kelek ki az ágyamból. Hát
persze, a drága ébresztőórám ma sincs a helyzet magaslatán. Meredten nézek ki a fejemből az ágyam szélén ülve, miközben a gondolataim egyre csak cikáznak.
Az ember néha azon kapja magát, hogy mennyivel jobb valaki mellett felébredni, méghozzá
egy olyan ember mellett, aki csókjaival végighinti testét, aki szerelemre
lobbantja kicsiny szívét, de vannak emberek, akik kénytelenek ezt az időszakot
átvészelni és reménykedni, hogy jön majd egy fordulat és akkor bekattan valami.
Az ember érzi, hogy változás következik be és többé már semmi sem lesz a régi,
soha. Csak úgy lenni és sodródni az árral, próbálni szeretni, élni és hangosan
nevetni. Hiába telt el közel két hónap, Rafa galádsága továbbra is fájdalmas
pont az életemben. Olyan sokszor felteszem magamnak azokat a kérdéseket,
hogy Mikor lesz végre egy igazi lelki társam, aki felnyitja a szemem és megérinti
a lelkem? Tudom, hogy sose lesz, amíg én magam félek megtenni az első lépést…</div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
Az elmúlt hetek során sokat változtam, nem biztos, hogy
pozitív irányba, de igenis változtam. Korábban sokszor hagytam, hogy más
emberek ujjal mutogassanak rám és azt mondják, nem vagy elég jó. És amikor a
dolgok rosszra fordultak, kerestem valamit, amit lehetett hibáztatni, egy nagy
árnyat. Persze, a világ ma sem csupa napsütés és szivárvány, de megtanultam
erősnek és kitartónak lenni. Érezem és tudom, hogy jogom van hallgatni
magamra, az érzéseimre és arra, hogy azt tehessem, amit akarok. </div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
A munkatársakkal kapcsolatos félelmeim szerencsére nem
igazolódtak be. Mindenki kedvesen fogadott, barátokat szereztem, sőt a
gyermekek is nagyon megszerettek, ahogyan én is őket. A munka nagyon izgalmas,
sok színes programot találok ki a fiataloknak, akik mind-mind készségesen
állják az általam felállított szabályokat. Néhány gyerkőcöt úgy megszerettem,
mintha csak a sajátom lenne, a szüleik pedig bizalommal fordulnak hozzám. </div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
</div>
<ul>
<li style="text-align: justify;">Jó reggelt! – hallom meg Monica barátnőm hangját – Hahó!
Lea, merre vagy?</li>
<li style="text-align: justify;">Szia! A konyhában. Éppen reggelit készítek, mert kissé
elaludtam – mondom, miközben mellém lép, hogy két puszival köszönthessük
egymást</li>
<li style="text-align: justify;">Mikor pakolod már el a bőröndöket az ajtóból? Állandóan
belerúgok, mikor bejövök – csóválja a fejét</li>
<li style="text-align: justify;">Jaj Mon, tudod, hogy pénteken indulunk nyaralni. – vonom meg
vállaimat nem törődve kérésével</li>
<li style="text-align: justify;">Igen, igen, de még csak hétfő van, szóval addig van még pár
nap. – neveti el magát, amitől nekem is jobb kedvem lesz – Aztán remélem, hogy
találsz valami jóképű pasast, ne legyél már magányos farkas. – teszi ölbe
kezeit</li>
<li style="text-align: justify;">Igyekezni fogok, de tudod, inkább nem ígérek semmit, mert
túlságosan számon kérnél. – lököm oldalba, amin mindketten nevetni kezdünk –
Felőlem indulhatunk…</li>
</ul>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
</div>
<ul>
<li style="text-align: justify;">Istenem, micsoda egy lajhár. – bosszankodik Mona vezetés
közben, majd dudál kettőt és az előzés megkezdése végett erőteljesen a gázra
lép</li>
<li style="text-align: justify;">Ne olyan gyorsan, sminkelni akarok! – mondom halkan, mintha
szégyellném a dolgok, pedig csak egy enyhe sminket készítek, ami pont annyit
takar, hogy a kialvatlan táskáim ne látszódjanak</li>
<li style="text-align: justify;">Jó-jó, de tudod, hogy nem bírom a tökölést. – durcáskodik,
majd egy nagy fékezéssel megáll a következő piros lámpánál. Az előbb
elkerült autós mellénk ér, majd ablaka lehúzásával jelezi, hogy mondandója
van számunkra</li>
<li style="text-align: justify;">Csak megjegyzem, ez egy harmincas övezet! – játssza az
eszét a napszemüveget és baseball sapkát viselő, izmos férfi, miközben az anyósülésen helyet foglaló kisfiú heves integetésbe kezd irányomba</li>
<li style="text-align: justify;">Kösz az infót. – mosolygók a sofőrre flegmán, majd kedvesen visszaintegetek a kisfiúnak. Mona ismét önmagát adja, amikor bemutat nekik és a zöldnél egyből a
gázra lép – hát igen, ő már csak ilyen</li>
<li style="text-align: justify;">Köszönöm, hogy elhoztál. Azért így mégis kényelmesebb, mint
biciklivel. – hálálkodom barátnőmnek, aki a feje bólogatásával helyesel előbbi
kijelentésemhez, elköszön, majd nagy gázt adva továbbhajt</li>
</ul>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
</div>
<ul>
<li style="text-align: justify;">Szia Lea! – hallok meg egy ismerős hangot, majd rákapva a
tekintetemet látom, hogy éppen felém szalad</li>
<li style="text-align: justify;">Szia Junior! Hogy vagy kincsem? Hogy telt az elmúlt hét
Portugáliában? – fürkészem tekintetét, miközben lehajolva hozzá kicsiny kezeit
a nyakam köré fonja</li>
<li style="text-align: justify;">Nagyon jól, csak hiányoztál! – szomorodik el a hangja, majd
kis fejét az arcomhoz simítja</li>
<li style="text-align: justify;">Te is hiányoztál nagyfiú! Jössz az órára? Segítsek
átöltözni?</li>
<li style="text-align: justify;">Ühüm – mondja bólogatva – De előbb szeretnélek bemutatni
valakinek. – mutat az egyik autó irányába ahol még Cris morgolódva támaszkodik a kinyitott ajtónak. Csodás, pont erre vágyom, pont egy ilyen napon, pont most, mintha ezen
a napon üldözne engem. Erőt véve magamon, a kicsit felkapva az ölembe,
indulok el az említett focista irányába.</li>
<li style="text-align: justify;">Szia! Cristiano Ronaldo dos Santos Aveiro vagyok! –
mutatkozik be illedelmesen, miközben a kezét nyújtja felém. – Azért
szólhatnál a barátnődnek, hogy illedelmesebb is lehetne. Nem valami jó sofőr,
nagyon türelmetlen. – vakarja meg a kupáját, amitől kuncogni támad kedvem</li>
<li style="text-align: justify;">Lea Gomez Santos. – viszonzom kedvességét – Megmondom
neki, bár aligha fogja érdekelni – vonom meg vállaimat, amin most neki támad
jobb kedve – Bejössz, vagy sietned kell az edzésre? – mutatok az óvoda
épületére</li>
<li style="text-align: justify;">Junior már annyi szépet mesélt rólad, hogy gondoltam, muszáj
megismernem a kedves óvónőjét. – mondja, miközben elindul a bejárat irányába –
Meg kell vallanom, nem füllentett a törpe, jó ízlése van, látszik, hogy az én
fiam, hiszen te tényleg csodaszép és kedves vagy. – mér végig perzselő tekintetével,
én pedig csak haladok tovább a kicsivel, mint aki nem hisz a fülének és szemének</li>
<li style="text-align: justify;">Ugyan már! Tudom jól, hogy te nem az ilyen fajta lányokhoz
vagy hozzászokva. – mérek végig magamon – Azért köszönöm. – eresztek meg
egy mosolyt irányába, amitől a kicsinek is vigyorra áll a szája</li>
<li style="text-align: justify;">Egy igazi nő pont olyan, mint te. Gyerekszerető és
barátságos. – mosolygok rám, amitől érezem, hogy tetőtől-talpig libabőrös
leszek, talán kicsit még bele is pirulok. Vajon tényleg nem olyan bunkó, mint
gondoltam? Persze biztos nagyon jó apa, mert Junior mindig olyan lelkesen mesél
róla, de az a sok szenny, amit az újságok írnak róla, amilyen kép átjön róla a
médián keresztül, az nagyon nem az én világom, én nagyon nem tudok az ilyen
emberekhez viszonyulni és az ilyen helyzetekkel mit kezdeni. Na meg az első
találkozásunk sem sikerült a legjobban, ahogy nekilökött az ajtónak és rám
kaffantott, az egyáltalán nem tette szimpatikusabbá, sőt… Cikáznak a
gondolataim, ám a szememet egy percig sem tudom elszakítani a tekintetétől.
Vallom, hogy a szem a lélek tükre, és bizony én az ő szemében egy csepp
beképzeltséget sem látok, sőt, szinte csodálattal csillognak, ami még inkább
arra az útra tereli a gondolataim tengerét, hogy jó emberrel állok szemben.</li>
<li style="text-align: justify;">Na, te kis csibész, miket meséltél apának? – kérdezem
Cristianinhotól, miközben éppen a cipőcskéje lehúzásával bíbelődöm, hogy a
szandálkáját ráadhassam</li>
<li style="text-align: justify;">Az titok! Ugye apa? – fordul Cris felé egyetértés végett</li>
<li style="text-align: justify;">Bizony, ez a mi közös titkunk és még csokiért sem mondjuk
el, tudod!? – csikizi meg a kicsi oldalát, amitől nekem is nevetni támadt
kedvem</li>
<li style="text-align: justify;">Tudom apa, még csokiért sem. – mondja Junior kacarászva</li>
<li style="text-align: justify;">Khm – kaparom meg a torkomat, jelezvén, hogy szóhoz
szeretnék jutni – Sajnálom, hogy megzavarom a férfiak beszélgetését, de foglalkozásra kellene menned – fordulok Junior felé, aki csak hevesen bólogat, majd ad egy puszit az édesapja szájára és már el is tűnik a terem felé</li>
<li style="text-align: justify;">Jól látom, hogy fenntartásaid vannak irányomba? – kapja el
Cris hirtelen a kezemet, ám ez az érintés cseppet sem fájdalmas, sőt, nagyon kellemes a bőrömnek</li>
<li style="text-align: justify;">Ne haragudj, nem fogok neked hazudni. – kezdek bele a magyarázkodásomba, miközbe a kezeimet lassan kicsúsztatom az övéi küzül – Igazat megvallva, igen.
Persze tudom, hogy nem ismerlek, nem tudhatom, hogy milyen ember vagy, de ahogy
múltkor is nekem jöttél az ajtóban, hát nem voltál valami kedves… Látom, hogy
barátkozni próbálsz és ez valahol helyes is, hiszen az egyik kicsikém apukája
vagy, de én nem ilyen körökben keresek barátokat. – válaszolok magamhoz kimért
stílusban, amitől pár perc csend áll be közénk.</li>
<li style="text-align: justify;">Luka is ilyen körökbe mozog. – töri meg hirtelen
némaságunkat – Szóval találj ki valami meggyőzőbb
érvet, mert Junior elmondta, hogy vele minden nap órákat beszélgetsz! – mondja duzzogva, majd az ajtót becsapva távozik az öltözőből én pedig ott maradok és
egyszerűen nem ismerek magamra. Én nem ilyen vagyok, nem szoktam olyan
emberekkel flegmán viselkedni, akiket nem is ismerek és nem is bántottak, főleg
úgy nem, hogy a szemük is kedvességet sugároz… Ejj Lea, változol és egyáltalán nem
biztos, hogy jó irányba…</li>
<li style="text-align: justify;">Ne haragudj! Nem úgy értettem… mármint – rohanok Cris után,
hogy bocsánatot kérjek, ám megértésre és meghallgatásra nem számíthatok, hiszen hirtelenjében tűnik el a felnőtt csapat edzőkomplexumának bejáratánál...</li>
</ul>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
<b><i>Cristiano</i></b></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<b><br /></b></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
</div>
<ul>
<li style="text-align: justify;">Szóval, várod már a mai napot? – teszem fel kérdésemet
fiamnak, miközben kicsiny kezét a kezembe véve sétálunk a garázsok irányába</li>
<li style="text-align: justify;">Nagyon! – ugrik egyet örömében – Már hiányzik Lea. –
szontyolodik el kissé</li>
<li style="text-align: justify;">Ennyire szereted őt? – teszem fel buta kérdésemet, amire
úgyis tudom az egyértelmű választ, hiszen az elmúlt két hónapban nem telt el
úgy nap, hogy ne kelljen egész végig a szépséges és okos óvónőről történeteket
hallanom</li>
<li style="text-align: justify;">Igen! – tapsikol örömében, majd rutinosan beül az
anyósülésre és az ott beszerelt gyermekkormányt kezdi forgatni – Látod apa, én
is vezetek veled! – mondja lelkesen, amitől szinte könnybe lábad a szemem. Elképesztő,
hogy mennyire szeretem őt. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen kicsiny lélek
ekkora érzelmeket tud kiváltani belőlem. Boldog vagyok, hogy én lehetek az
apukája. A szokásos tempóba indulunk Valdebebas irányába. Nagy szerencsém van,
hogy a klubnak van külön a gyermekek részére fenntartott nappali intézménye,
így Juniorral minden reggel és délután közösen autózhatunk. Beszélgetés közben
egy autós dudálására leszek figyelmes.</li>
<li style="text-align: justify;">Hogy ez milyen türelmetlen. Látod? Így
nem szabad vezetni! – teszek megjegyzést a türelmetlen sofőrre, miközben fiam a
lámpák irányába mutat – Hát igen, a pirosnál is alig tudott megállni. Ez bizony
nagyon veszélyes volt. Apa most szól nekik, jó? – Junior csak helyeslőn
bólogat – Csak megjegyzem, ez egy harmincas övezet! – mondom
kimérten, amire úgy tűnik, hogy csak süket füleket találok. Bár az egyik lány
megköszöni, a sofőr közel sem kedves, még be is mutat. – Miért
integettetek egymásnak? – fordulok fiam felé, hiszen láttam, hogy az
anyósülésen helyt foglaló, kedvesebbik lánnyal köszöntötték egymást</li>
<li style="text-align: justify;">Ő Lea! – vonja meg fiam a vállát</li>
<li style="text-align: justify;">Ő? Hát nem valami kedves. – fonom magam elé kezeimet</li>
<li style="text-align: justify;">De apa, ő a legjobb az egész világon!</li>
<li style="text-align: justify;">Persze, persze. Tavaly még Nora volt a kedvenced. –
cukkolom Juniort</li>
<li style="text-align: justify;">Nora most is kedves, de Lea más. Lea gyönyörű és okos és kedves és minden. És vedd tudomásul apa, hogy Nora meg Lea anyukája! – könyököl sértődötten
a térdére, miközben szúrós pillantásokat vet irányomba én pedig valami miatt csak
mosolygósan vezetek tovább. Megérkezvén Valdebebasba fiam őrült módjára ugrik ki a kocsiból és villámgyorsan Lea irányába rohan. Nevetve rázom meg fejem,
kezembe veszem fiam táskáját, majd az ajtónak támaszkodva nézem Lea
és Junior boldog kettősét. Hihetetlen, hogy mennyire szereti ezt a lányt… </li>
</ul>
</div>
Leahttp://www.blogger.com/profile/05756618073721097232noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-4267457927506907268.post-47121115007772995692015-06-14T17:34:00.002+02:002015-08-18T15:12:39.101+02:00Első rész<br />
<div style="text-align: center;">
<i>Sziasztok!</i></div>
<i></i><br />
<div style="text-align: center;">
<i><i>Meghoztam az első részt. Remélem ez is elnyeri a tetszéseteket. :) Jövő héten nem leszek itthon, így ez a rész előrehozottnak számít. </i></i></div>
<i>
</i>
<br />
<div style="text-align: center;">
<i><i>Nagyon szépen Köszönöm az előző részhez érkező véleményeket és pipákat. Valamint Köszöntöm a 6 feliratkozót is. Remélem a történet további része is elnyeri a tetszéseteket. :) </i></i></div>
<i>
</i>
<br />
<div style="text-align: center;">
<i>Mint látjátok az oldal kinézete átalakult, amiért nagyon hálás vagyok, hiszen én magam sosem tudtam volna ilyen szépséget kreálni. </i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Kellemes hetet mindenkinek! </i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Lea</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>~o~</i></div>
<br />
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
<b><i>Lea</i></b></div>
<br />
Kislánykoromban mindig normális családról
álmodtam, amilyen a reklámokban van, de anya mindent utált, ami normálisnak
számított. Kezdetben például azt szerette volna, hogy politikussá váljak… Hát
igen, néhány nevelési kísérlete nagyon csődöt mondott, bár ahogy teltek az
évek, rájött, hogy jobban hasonlítok rá, mint képzelte. </div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
Időközben huszonhét éves lettem, család és karrier nélkül. Bár, még
mindig előttem áll az élet, jelenleg mégis úgy érzem, nem állok készen semmire.</div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
</div>
<ul>
<li style="text-align: justify;">Jó érzés ezt a levegőt szívni, igaz kincsem? – kérdezi anyám,
miközben nagyokat szippant az épületbe beérve</li>
<li style="text-align: justify;">Igen, nagyon jó! – vágom rá boldogan, miközben az öltözők
felé indulunk</li>
<li style="text-align: justify;">Vedd ezt fel – nyújtja felém az egyik köpenyt</li>
<li style="text-align: justify;">Én, ezt? Hiszen még az sem biztos, hogy itt dolgozhatok. –
kérdezem csodálkozva. Bár igen, anyát ismerve addig fogja rágni a tulaj fülét,
míg az úgyis felvesz, mégis luxus lenne egyből köpenyben elé állni.</li>
<li style="text-align: justify;">Lányom, már mondtam, hogy ne félj, amíg engem látsz. – na
igen, pont ettől a mondatától tartottam, ő és az okoskodása… Kell ez nekem?
Nem, nem hiszem. Még mindig leléphetsz Lea, még mindig leléphetsz. Mondogatom magamban, miközben már a legfelső szint irányába tartotunk, ahol az irodák
vannak. Nem, már nem mehetsz, konstatáltam, mikor anya pár halk kopogás után
lenyomta az egyik ajtó kilincsét.</li>
<li style="text-align: justify;">Rendben van, köszönök mindent. – Hallok meg egy férfihangot,
aki annyira siet, hogy teljes erejével belém rohan, én pedig egész egyszerűen
az ajtófélfának csapódok. – Mi van, nem
látsz? – förmed rám a magas, barna szemű férfi, mintha én lennék a hibás… hogy ez mekkora egy bunkó
konstatálom magamban</li>
<li style="text-align: justify;">Te jöttél belém, de tényleg ne zavartasd magad – kaffantok
vissza éppen olyan stílusban, amilyenben ő torkolt le, bár valószínűleg süket
fülekre találtam, hiszen olyan tempóban futott tovább, hogy aligha hallotta
meg, de nem is baj. Kinek is lenne kedve egy ilyen napon veszekedni, pont a
tulaj füle hallatára.</li>
</ul>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
Boldogan, mosolygósan, ám legbelül mégis szorongással telve lépkedek
a lift irányába. Valahol örülök, hogy megkaptam az állást, valahol viszont
félek, hiszen tudom jól, hogy milyenek az emberek. Igenis lesznek olyanok, akik
elítélnek majd és nem csak a gyermekek iránti feltétel nélküli szeretetemet
nézik, hanem csak és kizárólag a negatívat fogják keresni, csak azt fogják
látni, hogy anya segítségével jutottam hozzá a munkához. Alapjáraton egy erős nőnek
tartom magamat, de tegnap óta mintha elszállni látszana a magabiztosságom, bár
valljuk be, melyik nő lenne magabiztos, ha az esküvője előtt pár nappal
rajtakapja a vőlegényét annak asszisztensével, vagy akármelyik másik nővel…
senki… Mély gondolataimból egy ismerős hang zökkentett ki.</div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
</div>
<ul>
<li style="text-align: justify;">Törpilla. – szól aranyos hangja – Mit keresel te itt? A
madarak azt csiripelték, hogy boldog vagy és férjhez fogsz menni Rafaelhez.</li>
<li style="text-align: justify;">Lukita! – ugrok a nyakába örömömben – Ne haragudj, de észre
sem vettem, hogy más is van a folyosón. Olyan régen nem láttalak. – vonom ölelő
karjaimban és egészen addig el sem eresztem, amíg ki nem nyílik a lift ajtaja.
Lukat már gyerekkorom óta ismerem, mivel a szüleimmel szinte minden nyarat
Horvátországban töltöttünk, ekkor barátkozott össze a két család.</li>
<li style="text-align: justify;">Láttam, hogy nagyon elmerengtél, szóval igazán mesélhetnél,
hogy min jár az a gyönyörű kis fejed. – simít végig hajamon – Mit szólnál, ha
leülnénk egy kávéra? – mutat a büfé irányába, amint a földszintnél kinyílt az
ajtó</li>
<li style="text-align: justify;">Az nagyon jó lenne. – erősítem meg az elképzelésében – El se
hiszem, hogy végre találkozunk, pedig emlékszem, hogy örültem, amikor
megtudtam, hogy a Realhoz igazolsz és közelebb leszünk egymáshoz, aztán nem úgy
alakult az élet, hogy összefussunk. – szomorodik el kissé a hangom, amit Luka
egyből észrevesz és felvidít</li>
<li style="text-align: justify;">Na de te, mi járatban itt? Csak nem lemaradtam az első
gyermeked születéséről? Hiszen megígérted, hogy én leszek a keresztapja – húzza
ki magát, amitől ismét mosolyogni támad kedvem – Ugye nem csaptál be? Vagy csak
ennyire előre és komolyan terveztek Rafaellel?</li>
<li style="text-align: justify;">Nem, dehogyis – rázom a fejem, hogy még inkább
nyomatékosítsam benne, hogy most bizony mellélőtt – A mai naptól itt dolgozom.
Rafaval pedig, nos, annak már vége. – szegem le a tekintetemet</li>
<li style="text-align: justify;">Vége? Mármint minek? Nem lesz esküvő, vagy mi? – érdeklődik,
amit most cseppet sem bánok, mert érzem, hogy ki kell magamból ventilálni az
érzéseimet és ki más is lehetne erre alkalmasabb fogadópartner, mint az én
„bátyuskám”.</li>
<li style="text-align: justify;">Megcsalt. – csuklik el ismét a hangom</li>
<li style="text-align: justify;">A rohadék! – csattan fel, amitől a többi ember ránk szegezi
a tekintetét, ő pedig csak a kezét felemelve kér bocsánatot az okozott
kellemetlenségért. – Mekkora egy aljas féreg – halkul el a hangja, ám a
feszültség így is kiérződik belőle – Hányszor mondtam neked pilla, hogy jobbat
érdemelsz, látod-látod!? De nem baj, majd Ema és Ivano vigyáznak rád, ők is
idejárnak ám. Biztos találkozol majd velük és akkor nagyon fognak neked örülni,
mindig emlegetnek, kérdezgetik, hogy merre jársz. – simogatja biztatásképpen a
kezemet</li>
<li style="text-align: justify;">Köszönöm Lukita, de most menj, kérlek, nem szeretném, hogy
miattam elkéss az edzésről.</li>
<li style="text-align: justify;">Igenis! Tisztelgem Ön előtt Pilla! – nevet rám, miközben
valóban a tisztelgés jelét mutatja</li>
<li style="text-align: justify;">Maga sem Óriás, ne felejtse el! – viccelődöm vissza, majd
szó szerint kitolom az ajtón, mert tudom jól, ha rajta múlik sosem megye el, én
pedig nem szeretnék már első nap munkanélküli lenni. A tulaj kerek-perec a
tudtomra adta, az én dolgom az, hogy a gyermekek boldog és kiegyensúlyozott
életet éljenek az óvodai közösségben, így a szüleik ugyanezt a lelki
színvonalat tudják nyújtani a pályán, legyen szó akár focista, kézilabdás, vagy
éppen a kosárcsapat bármely játékosáról. Kevesebb stressz, jobb játék. Szóval
menjen csak és játsszon, a szezonból amúgy sincs sok hátra.</li>
</ul>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
Éppen sötétedni kezd, amikor hazaindulok. Fárasztó, de nagyon
aranyos nap áll mögöttem. Minden csoportba eltöltöttem egy kis időt, hogy a gyermekekkel
megismerhessük egymást. Üresedés hiányában nem tudtak csoportvezetőnek
felvenni, de anya meggyőzőerejének és az óvodapedagógia melletti táncpedagógiai
végezettségemnek is köszönhetően, az összes csoportban foglalkozásokat fogok
tartani, valamint a nyaralási, kirándulási teendők is rám várnak. Igazából
cseppet sem bánkódom, sőt úgy érzem, hogy ez a feladat sokkal testhezállóbb
lesz számomra, valamint a jelenleg még bennem lappangó negatív energia sem lesz
annyira érezhető a gyermekek számára. Előveszem a kulcsomat, kilépek a
cipőmből, körül se nézek, csak lehuppanok a kanapéra. Húzós időszak áll
előttem, most kezdődnek a kirándulások, nyaraltatások, de nem baj, legalább nem
lesz időm a múlton rágódni. Gondolataimból egy ismerős zene zökkent ki, a
közös dalunk, a Rafaval közös dalunk. Nem érzem jól magam, cseppet sem.
Zavartan, könnyeimmel küszködve nyitom fel lassan szemeimet, majd körülnézve
vagy száz gyertyán akad meg a szemem, ami a parkettára van szívecske alakban
kirakva, Rafa pedig ott térdel a gyertyák között, kezében egy szál rózsával. </div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
</div>
<ul>
<li style="text-align: justify;">Úgy sajnálom, amit tettem.</li>
<li style="text-align: justify;">Lefeküdtél mással. – kiáltok rá idegesen</li>
<li style="text-align: justify;">Igen, de nem volt semmi. Lea, mi lesz az álmainkkal? A három
gyermekkel, a kis házzal? A fenébe Lea, közel negyven éves vagyok, drágám, én csak
egy kevéske megerősítésre vágytam. Adj még egy esélyt, jó? – jön egyre
közelebb, amitől egyre nehezebben tudom a levegőt venni.</li>
<li style="text-align: justify;">Megcsaltál engem! – ugrok fel a kanapéról – Tönkretetted
az egész életemet és ne akarj most meggyőzni, hogy mi lenne nekem a legjobb,
hogy ne építsek karriert, hogy megbocsájtsak neked! Én nem akarok ötven évesen ott
állni három gyerekkel egy tökéletes házban és azt mondogatni magamnak, hogy
helyesen tettem, amikor elfecséreltem az életem. Nagyon sajnálom – ülök vissza
a kanapéra kicsit nyugodtabban, jól esik kimondani az érzéseimet, azokat az
érzéseket, amiket hosszú idő óta magamban tartok és csak belülről mérgezik a lelkem – Rafa, tűnj el innen, jó!? – válaszát meg sem várva rohanok fel az
emeletre és úgy zárkózom be a szobámba, mint egy sértődött kislány, aki
senkivel sem akar beszélni.</li>
</ul>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
</div>
<ul>
<li style="text-align: justify;">Drágám, indulnunk kell! – leszek figyelmes anya
ébresztgetésére</li>
<li style="text-align: justify;">Máris? Hány óra van? – nyújtózkodom egy nagyot, miközben fél szemmel az órára pillantok</li>
<li style="text-align: justify;">Már nyolc és legkésőbb fél kilencre oda kell érnünk. –
simogat meg, amitől olyan érzésem támad, mintha nem munkába mennék, hanem én
magam lennék az ovis</li>
<li style="text-align: justify;">Rendben van. Pár perc és lent is leszek. – a nyári nagy meleg
közeledtével Madrid is egyre forróbbá vált, így egy egyszerű kis ruhácskát
kapok magamra, laza sminket dobok fel és már indulhatunk is az első igazi
munkanapomra. </li>
</ul>
<br />Leahttp://www.blogger.com/profile/05756618073721097232noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-4267457927506907268.post-12438329756925460012015-06-11T14:32:00.003+02:002015-08-18T15:12:45.621+02:00Bevezető<br />
<div style="text-align: center;">
<i>Sziasztok! Meghoztam a bevezetőt... Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Nem tudom, hogy részek milyen tempóban fognak érkezni. Még soha nem írtam, most van ihletem, ezért úgy vélem, hogy heti egy rész várható. A héten még hozok egyet, mert jövő hétfőtől nyaralni megyek, így megelőlegezem nektek. :) </i></div>
<i></i><br />
<div style="text-align: center;">
<i><i>Remélem, hogy kapok majd véleményeket. Legyen az negatív vagy pozitív, a fejlődésemhez mindenképpen szükség lesz rá és rátok. :)</i></i></div>
<i>
</i>
<br />
<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
~o~</div>
</div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
<div class="MsoNormal">
<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
<b><i>Lea</i></b></div>
<br />
Erősen kételkedem benne, hogy a boldog
életről szőtt álmaim valaha is valóra válnak. Pedig úgy tizenhárom évesen megvolt a
tökéletes tervem. Még harmin éves korom előtt híres táncos leszek és hozzámegyek a
tökéletes férfihoz. Tizennégy évvel később itt állok, közel harminc évesen, pasi nélkül,
összetört szívvel. – Remek. – Ráadásul kilátástalan élettel. </div>
</div>
<div class="MsoNormal">
<div style="text-align: justify;">
Komótosan szállok ki a taxi hátsó üléséről, fizetek, majd az
ajtó irányába lépkedek. Előveszem táskámból a Dr. Oetker mackós kulcstartóm és
a jól ismert zárba helyezem. – Hmm, az otthon illatánál nincs nyugtatóbb. </div>
</div>
<div class="MsoNormal">
</div>
<ul>
<li style="text-align: justify;">Drágám, mióta Lea szólt, hogy férjhez megy, olyan öregnek
érzem magam. – hallom meg édesapám jól csengő hangját</li>
<li style="text-align: justify;">Mert öreg is vagy – válaszol neki anya, miközben
megcsókolja – én pedig csak állok az ajtónál és nézem őket, szemeim
fátyolossá válnak</li>
<li style="text-align: justify;">Egyáltalán nem vagyok öreg, negyven percig megállás nélkül bírom
– incselkedik apa, amit én hallani sem akarok, így inkább megköszörülöm a
torkom. Mindketten rám pillantanak. Én pedig csak állok ott, elkenődött
sminkben, melegítőben. Szörnyen festhetek.</li>
<li style="text-align: justify;">Lea, te meg mit keresel itt? – von anya kérdőre – Nem a
szabónál kellene lenned a ruhával? – néz rám kérdőn – Neee – szörnyed el a
hangja.</li>
<li style="text-align: justify;">De – bólogatok hevesen, miközben a könnyeimet a dühömmel
próbálom elfojtani.</li>
<li style="text-align: justify;">Ne Lea! – rázza továbbra is a fejét</li>
<li style="text-align: justify;">De anya! – fakadok sírva, miközben apa csak értetlenül mered
rám – Rafael megcsalt az asszisztensével. – Ekkor már apa is tudta, hogy
vigaszra szorulok</li>
<li style="text-align: justify;">Hogy a lényegre térjek, sosem bírtam elviselni azt a pojáca
agykurkászt, látszik, hogy agyilag nem áll messze a betegeitől. Nem kap meg
téged soha! – mondja apa mérgesen, amitől sajnos a kedvem cseppet sem lett
felhőtlen, hiszen már én sem kapom meg őt, soha.</li>
<li style="text-align: justify;">Drágám, apádnak igaza van. Túl sok évig voltál vele. Nézd
meg mi lett belőled? Még a karriered is feladtad érte. Hidd el kincsem,
hamarosan jó óvodapedagógus válna belőled, hiszen megvan a képzettséged, hidd
el, hipp-hopp belejönnél. – nyugtat anya és én kezdem belátni, hogy
igazuk van. Tényleg sokat feladtam Rafa miatt és tessék, mit értem el vele?
Semmit…</li>
<li style="text-align: justify;">Babukám, mindig is erről álmodtál! – simít végig apa az
arcomon</li>
<li style="text-align: justify;">Igen, tényleg! Ha nem találkoztam volna Rafaval, ma már egy
óvodában dolgoznék – mondom ki az előbbi gondolataimat hevesen – Karriert
akartam csinálni, és fogok is!</li>
</ul>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
<div style="text-align: justify;">
Felálltam és otthagytam az ősöket, hogy egyedül
végiggondolhassam a jövőmet. Felértem a szobámba és ráhuppantam a hatalmas nagy
franciaágyamra. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor tudatosult bennem, hogy
óvónő akarok lenni, meg is tettem érte mindnet, de a férfiak valahogy mindig
tönkre tudják tenni egy nő álmait, ez alól miért is éppen az én álmaim és vőlegényem képezte volna a kivétel tárgyát!?</div>
</div>
<div class="MsoNormal">
</div>
<ul>
<li style="text-align: justify;">Anya, autóval kellene munkába járnod, hiszen te vagy itt a
főnök! – Nézek a biciklikre, amikről az előbb szálltunk le</li>
<li style="text-align: justify;">Drágám, ennyi idősen már minden kis sport számít. Inkább
tűnjek szegénynek, csak ne hízzak el. – mosolyog rám, miközben belém karol és a hatalmas, háromszintes óvoda irányába indulunk. Nem is emlékeztem
rá, hogy ilyen óriási, de érthető, mekkora is legyen, hiszen ez a Real Madrid
óvodája.</li>
<li style="text-align: justify;">Gondolod, hogy itt dolgozhatok? Pont én? Akinek semmi
tapasztalata…? – fürkészem anyu tekintetét érdeklődve, miközben az
idegességemet nem leplezve a hajamat túrtam</li>
<li style="text-align: justify;">Kincsem, bízz anyádban! Te magad mondtad, hogy én vagyok itt
a főnök, nem igaz? – nevet rám – Hidd el, hogy a tulajdonosoknak nem lesz
kivetnivalójuk. Amúgy is szerettem volna egy kisegítőt. </li>
</ul>
</div>
Leahttp://www.blogger.com/profile/05756618073721097232noreply@blogger.com8tag:blogger.com,1999:blog-4267457927506907268.post-24061749959229716382015-06-11T09:51:00.000+02:002015-06-11T10:54:26.057+02:00Köszöntő!Sziasztok!<br />
<br />
Nézzétek el nekem a szörnyű fejlécet és a blog kinézetét. :) Ma reggel pattant ki a fejemből, hogy írásra adom a fejem. Ma még fel szeretném tenni a bevezetőt. Remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket és együtt izgulhatjuk végig a főszereplők életét.<br />
<br />
Puszillak benneteket.Leahttp://www.blogger.com/profile/05756618073721097232noreply@blogger.com0