Első rész

Sziasztok!

Meghoztam az első részt. Remélem ez is elnyeri a tetszéseteket. :) Jövő héten nem leszek itthon, így ez a rész előrehozottnak számít. 

Nagyon szépen Köszönöm az előző részhez érkező véleményeket és pipákat. Valamint Köszöntöm a 6 feliratkozót is. Remélem a történet további része is elnyeri a tetszéseteket. :) 

Mint látjátok az oldal kinézete átalakult, amiért nagyon hálás vagyok, hiszen én magam sosem tudtam volna ilyen szépséget kreálni. 

Kellemes hetet mindenkinek! 

Lea

~o~

Lea

Kislánykoromban mindig normális családról álmodtam, amilyen a reklámokban van, de anya mindent utált, ami normálisnak számított. Kezdetben például azt szerette volna, hogy politikussá váljak… Hát igen, néhány nevelési kísérlete nagyon csődöt mondott, bár ahogy teltek az évek, rájött, hogy jobban hasonlítok rá, mint képzelte.

Időközben huszonhét éves lettem, család és karrier nélkül. Bár, még mindig előttem áll az élet, jelenleg mégis úgy érzem, nem állok készen semmire.

• Jó érzés ezt a levegőt szívni, igaz kincsem? – kérdezi anyám, miközben nagyokat szippant az épületbe beérve
• Igen, nagyon jó! – vágom rá boldogan, miközben az öltözők felé indulunk
• Vedd ezt fel – nyújtja felém az egyik köpenyt
• Én, ezt? Hiszen még az sem biztos, hogy itt dolgozhatok. – kérdezem csodálkozva. Bár igen, anyát ismerve addig fogja rágni a tulaj fülét, míg az úgyis felvesz, mégis luxus lenne egyből köpenyben elé állni.
• Lányom, már mondtam, hogy ne félj, amíg engem látsz. – na igen, pont ettől a mondatától tartottam, ő és az okoskodása… Kell ez nekem? Nem, nem hiszem. Még mindig leléphetsz Lea, még mindig leléphetsz. Mondogatom magamban, miközben már a legfelső szint irányába tartotunk, ahol az irodák vannak. Nem, már nem mehetsz, konstatáltam, mikor anya pár halk kopogás után lenyomta az egyik ajtó kilincsét.
• Rendben van, köszönök mindent. – Hallok meg egy férfihangot, aki annyira siet, hogy teljes erejével belém rohan, én pedig egész egyszerűen az ajtófélfának csapódok.  – Mi van, nem látsz? – förmed rám a magas, barna szemű férfi, mintha én lennék a hibás… hogy ez mekkora egy bunkó konstatálom magamban
• Te jöttél belém, de tényleg ne zavartasd magad – kaffantok vissza éppen olyan stílusban, amilyenben ő torkolt le, bár valószínűleg süket fülekre találtam, hiszen olyan tempóban futott tovább, hogy aligha hallotta meg, de nem is baj. Kinek is lenne kedve egy ilyen napon veszekedni, pont a tulaj füle hallatára.

Boldogan, mosolygósan, ám legbelül mégis szorongással telve lépkedek a lift irányába. Valahol örülök, hogy megkaptam az állást, valahol viszont félek, hiszen tudom jól, hogy milyenek az emberek. Igenis lesznek olyanok, akik elítélnek majd és nem csak a gyermekek iránti feltétel nélküli szeretetemet nézik, hanem csak és kizárólag a negatívat fogják keresni, csak azt fogják látni, hogy anya segítségével jutottam hozzá a munkához. Alapjáraton egy erős nőnek tartom magamat, de tegnap óta mintha elszállni látszana a magabiztosságom, bár valljuk be, melyik nő lenne magabiztos, ha az esküvője előtt pár nappal rajtakapja a vőlegényét annak asszisztensével, vagy akármelyik másik nővel… senki… Mély gondolataimból egy ismerős hang zökkentett ki.

• Törpilla. – szól aranyos hangja – Mit keresel te itt? A madarak azt csiripelték, hogy boldog vagy és férjhez fogsz menni Rafaelhez.
• Lukita! – ugrok a nyakába örömömben – Ne haragudj, de észre sem vettem, hogy más is van a folyosón. Olyan régen nem láttalak. – vonom ölelő karjaimban és egészen addig el sem eresztem, amíg ki nem nyílik a lift ajtaja. Lukat már gyerekkorom óta ismerem, mivel a szüleimmel szinte minden nyarat Horvátországban töltöttünk, ekkor barátkozott össze a két család.
• Láttam, hogy nagyon elmerengtél, szóval igazán mesélhetnél, hogy min jár az a gyönyörű kis fejed. – simít végig hajamon – Mit szólnál, ha leülnénk egy kávéra? – mutat a büfé irányába, amint a földszintnél kinyílt az ajtó
• Az nagyon jó lenne. – erősítem meg az elképzelésében – El se hiszem, hogy végre találkozunk, pedig emlékszem, hogy örültem, amikor megtudtam, hogy a Realhoz igazolsz és közelebb leszünk egymáshoz, aztán nem úgy alakult az élet, hogy összefussunk. – szomorodik el kissé a hangom, amit Luka egyből észrevesz és felvidít
• Na de te, mi járatban itt? Csak nem lemaradtam az első gyermeked születéséről? Hiszen megígérted, hogy én leszek a keresztapja – húzza ki magát, amitől ismét mosolyogni támad kedvem – Ugye nem csaptál be? Vagy csak ennyire előre és komolyan terveztek Rafaellel?
• Nem, dehogyis – rázom a fejem, hogy még inkább nyomatékosítsam benne, hogy most bizony mellélőtt – A mai naptól itt dolgozom. Rafaval pedig, nos, annak már vége. – szegem le a tekintetemet
• Vége? Mármint minek? Nem lesz esküvő, vagy mi? – érdeklődik, amit most cseppet sem bánok, mert érzem, hogy ki kell magamból ventilálni az érzéseimet és ki más is lehetne erre alkalmasabb fogadópartner, mint az én „bátyuskám”.
• Megcsalt. – csuklik el ismét a hangom
• A rohadék! – csattan fel, amitől a többi ember ránk szegezi a tekintetét, ő pedig csak a kezét felemelve kér bocsánatot az okozott kellemetlenségért. – Mekkora egy aljas féreg – halkul el a hangja, ám a feszültség így is kiérződik belőle – Hányszor mondtam neked pilla, hogy jobbat érdemelsz, látod-látod!? De nem baj, majd Ema és Ivano vigyáznak rád, ők is idejárnak ám. Biztos találkozol majd velük és akkor nagyon fognak neked örülni, mindig emlegetnek, kérdezgetik, hogy merre jársz. – simogatja biztatásképpen a kezemet
• Köszönöm Lukita, de most menj, kérlek, nem szeretném, hogy miattam elkéss az edzésről.
• Igenis! Tisztelgem Ön előtt Pilla! – nevet rám, miközben valóban a tisztelgés jelét mutatja
• Maga sem Óriás, ne felejtse el! – viccelődöm vissza, majd szó szerint kitolom az ajtón, mert tudom jól, ha rajta múlik sosem megye el, én pedig nem szeretnék már első nap munkanélküli lenni. A tulaj kerek-perec a tudtomra adta, az én dolgom az, hogy a gyermekek boldog és kiegyensúlyozott életet éljenek az óvodai közösségben, így a szüleik ugyanezt a lelki színvonalat tudják nyújtani a pályán, legyen szó akár focista, kézilabdás, vagy éppen a kosárcsapat bármely játékosáról. Kevesebb stressz, jobb játék. Szóval menjen csak és játsszon, a szezonból amúgy sincs sok hátra.

Éppen sötétedni kezd, amikor hazaindulok. Fárasztó, de nagyon aranyos nap áll mögöttem. Minden csoportba eltöltöttem egy kis időt, hogy a gyermekekkel megismerhessük egymást. Üresedés hiányában nem tudtak csoportvezetőnek felvenni, de anya meggyőzőerejének és az óvodapedagógia melletti táncpedagógiai végezettségemnek is köszönhetően, az összes csoportban foglalkozásokat fogok tartani, valamint a nyaralási, kirándulási teendők is rám várnak. Igazából cseppet sem bánkódom, sőt úgy érzem, hogy ez a feladat sokkal testhezállóbb lesz számomra, valamint a jelenleg még bennem lappangó negatív energia sem lesz annyira érezhető a gyermekek számára. Előveszem a kulcsomat, kilépek a cipőmből, körül se nézek, csak lehuppanok a kanapéra. Húzós időszak áll előttem, most kezdődnek a kirándulások, nyaraltatások, de nem baj, legalább nem lesz időm a múlton rágódni. Gondolataimból egy ismerős zene zökkent ki, a közös dalunk, a Rafaval közös dalunk. Nem érzem jól magam, cseppet sem. Zavartan, könnyeimmel küszködve nyitom fel lassan szemeimet, majd körülnézve vagy száz gyertyán akad meg a szemem, ami a parkettára van szívecske alakban kirakva, Rafa pedig ott térdel a gyertyák között, kezében egy szál rózsával.

• Úgy sajnálom, amit tettem.
• Lefeküdtél mással. – kiáltok rá idegesen
• Igen, de nem volt semmi. Lea, mi lesz az álmainkkal? A három gyermekkel, a kis házzal? A fenébe Lea, közel negyven éves vagyok, drágám, én csak egy kevéske megerősítésre vágytam. Adj még egy esélyt, jó? – jön egyre közelebb, amitől egyre nehezebben tudom a levegőt venni.
• Megcsaltál engem! – ugrok fel a kanapéról – Tönkretetted az egész életemet és ne akarj most meggyőzni, hogy mi lenne nekem a legjobb, hogy ne építsek karriert, hogy megbocsájtsak neked! Én nem akarok ötven évesen ott állni három gyerekkel egy tökéletes házban és azt mondogatni magamnak, hogy helyesen tettem, amikor elfecséreltem az életem. Nagyon sajnálom – ülök vissza a kanapéra kicsit nyugodtabban, jól esik kimondani az érzéseimet, azokat az érzéseket, amiket hosszú idő óta magamban tartok és csak belülről mérgezik a lelkem – Rafa, tűnj el innen, jó!? – válaszát meg sem várva rohanok fel az emeletre és úgy zárkózom be a szobámba, mint egy sértődött kislány, aki senkivel sem akar beszélni.

• Drágám, indulnunk kell! – leszek figyelmes anya ébresztgetésére
• Máris? Hány óra van? – nyújtózkodom egy nagyot, miközben fél szemmel az órára pillantok
• Már nyolc és legkésőbb fél kilencre oda kell érnünk. – simogat meg, amitől olyan érzésem támad, mintha nem munkába mennék, hanem én magam lennék az ovis
• Rendben van. Pár perc és lent is leszek. – a nyári nagy meleg közeledtével Madrid is egyre forróbbá vált, így egy egyszerű kis ruhácskát kapok magamra, laza sminket dobok fel és már indulhatunk is az első igazi munkanapomra.