Második rész

Sziasztok!

Megérkeztem a második résszel. Remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket. :) 

Köszönöm szépen az előző részhez érkező pipákat, nagyon jó érzés volt erre hazaérni a nyaralásból. 

Ettől a résztől szerepet kap a másik főhősünk, Cristiano is. (Bár már az előző részben is volt burkoltan két sor róla, innentől kezdve teljes mértékben belép a részekbe és Lea életébe). 

Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!

Lea

~o~

Lea

Reggel késve kelek ki az ágyamból. Hát persze, a drága ébresztőórám ma sincs a helyzet magaslatán. Meredten nézek ki a fejemből az ágyam szélén ülve, miközben a gondolataim egyre csak cikáznak. Az ember néha azon kapja magát, hogy mennyivel jobb valaki mellett felébredni, méghozzá egy olyan ember mellett, aki csókjaival végighinti testét, aki szerelemre lobbantja kicsiny szívét, de vannak emberek, akik kénytelenek ezt az időszakot átvészelni és reménykedni, hogy jön majd egy fordulat és akkor bekattan valami. Az ember érzi, hogy változás következik be és többé már semmi sem lesz a régi, soha. Csak úgy lenni és sodródni az árral, próbálni szeretni, élni és hangosan nevetni. Hiába telt el közel két hónap, Rafa galádsága továbbra is fájdalmas pont az életemben. Olyan sokszor felteszem magamnak azokat a kérdéseket, hogy Mikor lesz végre egy igazi lelki társam, aki felnyitja a szemem és megérinti a lelkem? Tudom, hogy sose lesz, amíg én magam félek megtenni az első lépést…

Az elmúlt hetek során sokat változtam, nem biztos, hogy pozitív irányba, de igenis változtam. Korábban sokszor hagytam, hogy más emberek ujjal mutogassanak rám és azt mondják, nem vagy elég jó. És amikor a dolgok rosszra fordultak, kerestem valamit, amit lehetett hibáztatni, egy nagy árnyat. Persze, a világ ma sem csupa napsütés és szivárvány, de megtanultam erősnek és kitartónak lenni. Érezem és tudom, hogy jogom van hallgatni magamra, az érzéseimre és arra, hogy azt tehessem, amit akarok.

A munkatársakkal kapcsolatos félelmeim szerencsére nem igazolódtak be. Mindenki kedvesen fogadott, barátokat szereztem, sőt a gyermekek is nagyon megszerettek, ahogyan én is őket. A munka nagyon izgalmas, sok színes programot találok ki a fiataloknak, akik mind-mind készségesen állják az általam felállított szabályokat. Néhány gyerkőcöt úgy megszerettem, mintha csak a sajátom lenne, a szüleik pedig bizalommal fordulnak hozzám.

• Jó reggelt! – hallom meg Monica barátnőm hangját – Hahó! Lea, merre vagy?
• Szia! A konyhában. Éppen reggelit készítek, mert kissé elaludtam – mondom, miközben mellém lép, hogy két puszival köszönthessük egymást
• Mikor pakolod már el a bőröndöket az ajtóból? Állandóan belerúgok, mikor bejövök – csóválja a fejét
• Jaj Mon, tudod, hogy pénteken indulunk nyaralni. – vonom meg vállaimat nem törődve kérésével
• Igen, igen, de még csak hétfő van, szóval addig van még pár nap. – neveti el magát, amitől nekem is jobb kedvem lesz – Aztán remélem, hogy találsz valami jóképű pasast, ne legyél már magányos farkas. – teszi ölbe kezeit
• Igyekezni fogok, de tudod, inkább nem ígérek semmit, mert túlságosan számon kérnél. – lököm oldalba, amin mindketten nevetni kezdünk – Felőlem indulhatunk…

• Istenem, micsoda egy lajhár. – bosszankodik Mona vezetés közben, majd dudál kettőt és az előzés megkezdése végett erőteljesen a gázra lép
• Ne olyan gyorsan, sminkelni akarok! – mondom halkan, mintha szégyellném a dolgok, pedig csak egy enyhe sminket készítek, ami pont annyit takar, hogy a kialvatlan táskáim ne látszódjanak
• Jó-jó, de tudod, hogy nem bírom a tökölést. – durcáskodik, majd egy nagy fékezéssel megáll a következő piros lámpánál. Az előbb elkerült autós mellénk ér, majd ablaka lehúzásával jelezi, hogy mondandója van számunkra
• Csak megjegyzem, ez egy harmincas övezet! – játssza az eszét a napszemüveget és baseball sapkát viselő, izmos férfi, miközben az anyósülésen helyet foglaló kisfiú heves integetésbe kezd irányomba
• Kösz az infót. – mosolygók a sofőrre flegmán, majd kedvesen visszaintegetek a kisfiúnak. Mona ismét önmagát adja, amikor bemutat nekik és a zöldnél egyből a gázra lép – hát igen, ő már csak ilyen
• Köszönöm, hogy elhoztál. Azért így mégis kényelmesebb, mint biciklivel. – hálálkodom barátnőmnek, aki a feje bólogatásával helyesel előbbi kijelentésemhez, elköszön, majd nagy gázt adva továbbhajt

• Szia Lea! – hallok meg egy ismerős hangot, majd rákapva a tekintetemet látom, hogy éppen felém szalad
• Szia Junior! Hogy vagy kincsem? Hogy telt az elmúlt hét Portugáliában? – fürkészem tekintetét, miközben lehajolva hozzá kicsiny kezeit a nyakam köré fonja
• Nagyon jól, csak hiányoztál! – szomorodik el a hangja, majd kis fejét az arcomhoz simítja
• Te is hiányoztál nagyfiú! Jössz az órára? Segítsek átöltözni?
• Ühüm – mondja bólogatva – De előbb szeretnélek bemutatni valakinek. – mutat az egyik autó irányába ahol még Cris morgolódva támaszkodik a kinyitott ajtónak. Csodás, pont erre vágyom, pont egy ilyen napon, pont most, mintha ezen a napon üldözne engem. Erőt véve magamon, a kicsit felkapva az ölembe, indulok el az említett focista irányába.
• Szia! Cristiano Ronaldo dos Santos Aveiro vagyok! – mutatkozik be illedelmesen, miközben a kezét nyújtja felém. – Azért szólhatnál a barátnődnek, hogy illedelmesebb is lehetne. Nem valami jó sofőr, nagyon türelmetlen. – vakarja meg a kupáját, amitől kuncogni támad kedvem
• Lea Gomez Santos. – viszonzom kedvességét – Megmondom neki, bár aligha fogja érdekelni – vonom meg vállaimat, amin most neki támad jobb kedve – Bejössz, vagy sietned kell az edzésre? – mutatok az óvoda épületére
• Junior már annyi szépet mesélt rólad, hogy gondoltam, muszáj megismernem a kedves óvónőjét. – mondja, miközben elindul a bejárat irányába – Meg kell vallanom, nem füllentett a törpe, jó ízlése van, látszik, hogy az én fiam, hiszen te tényleg csodaszép és kedves vagy. – mér végig perzselő tekintetével, én pedig csak haladok tovább a kicsivel, mint aki nem hisz a fülének és szemének
• Ugyan már! Tudom jól, hogy te nem az ilyen fajta lányokhoz vagy hozzászokva. – mérek végig magamon – Azért köszönöm. – eresztek meg egy mosolyt irányába, amitől a kicsinek is vigyorra áll a szája
• Egy igazi nő pont olyan, mint te. Gyerekszerető és barátságos. – mosolygok rám, amitől érezem, hogy tetőtől-talpig libabőrös leszek, talán kicsit még bele is pirulok. Vajon tényleg nem olyan bunkó, mint gondoltam? Persze biztos nagyon jó apa, mert Junior mindig olyan lelkesen mesél róla, de az a sok szenny, amit az újságok írnak róla, amilyen kép átjön róla a médián keresztül, az nagyon nem az én világom, én nagyon nem tudok az ilyen emberekhez viszonyulni és az ilyen helyzetekkel mit kezdeni. Na meg az első találkozásunk sem sikerült a legjobban, ahogy nekilökött az ajtónak és rám kaffantott, az egyáltalán nem tette szimpatikusabbá, sőt… Cikáznak a gondolataim, ám a szememet egy percig sem tudom elszakítani a tekintetétől. Vallom, hogy a szem a lélek tükre, és bizony én az ő szemében egy csepp beképzeltséget sem látok, sőt, szinte csodálattal csillognak, ami még inkább arra az útra tereli a gondolataim tengerét, hogy jó emberrel állok szemben.
• Na, te kis csibész, miket meséltél apának? – kérdezem Cristianinhotól, miközben éppen a cipőcskéje lehúzásával bíbelődöm, hogy a szandálkáját ráadhassam
• Az titok! Ugye apa? – fordul Cris felé egyetértés végett
• Bizony, ez a mi közös titkunk és még csokiért sem mondjuk el, tudod!? – csikizi meg a kicsi oldalát, amitől nekem is nevetni támadt kedvem
• Tudom apa, még csokiért sem. – mondja Junior kacarászva
• Khm – kaparom meg a torkomat, jelezvén, hogy szóhoz szeretnék jutni – Sajnálom, hogy megzavarom a férfiak beszélgetését, de foglalkozásra kellene menned – fordulok Junior felé, aki csak hevesen bólogat, majd ad egy puszit az édesapja szájára és már el is tűnik a terem felé
• Jól látom, hogy fenntartásaid vannak irányomba? – kapja el Cris hirtelen a kezemet, ám ez  az érintés cseppet sem fájdalmas, sőt, nagyon kellemes a bőrömnek
• Ne haragudj, nem fogok neked hazudni. – kezdek bele a magyarázkodásomba, miközbe a kezeimet lassan kicsúsztatom az övéi küzül – Igazat megvallva, igen. Persze tudom, hogy nem ismerlek, nem tudhatom, hogy milyen ember vagy, de ahogy múltkor is nekem jöttél az ajtóban, hát nem voltál valami kedves… Látom, hogy barátkozni próbálsz és ez valahol helyes is, hiszen az egyik kicsikém apukája vagy, de én nem ilyen körökben keresek barátokat. – válaszolok magamhoz kimért stílusban, amitől pár perc csend áll be közénk.
• Luka is ilyen körökbe mozog. – töri meg hirtelen némaságunkat – Szóval találj ki valami meggyőzőbb érvet, mert Junior elmondta, hogy vele minden nap órákat beszélgetsz! – mondja duzzogva, majd az ajtót becsapva távozik az öltözőből én pedig ott maradok és egyszerűen nem ismerek magamra. Én nem ilyen vagyok, nem szoktam olyan emberekkel flegmán viselkedni, akiket nem is ismerek és nem is bántottak, főleg úgy nem, hogy a szemük is kedvességet sugároz… Ejj Lea, változol és egyáltalán nem biztos, hogy jó irányba…
• Ne haragudj! Nem úgy értettem… mármint – rohanok Cris után, hogy bocsánatot kérjek, ám megértésre és meghallgatásra nem számíthatok, hiszen hirtelenjében tűnik el a felnőtt csapat edzőkomplexumának bejáratánál...

Cristiano

• Szóval, várod már a mai napot? – teszem fel kérdésemet fiamnak, miközben kicsiny kezét a kezembe véve sétálunk a garázsok irányába
• Nagyon! – ugrik egyet örömében – Már hiányzik Lea. – szontyolodik el kissé
• Ennyire szereted őt? – teszem fel buta kérdésemet, amire úgyis tudom az egyértelmű választ, hiszen az elmúlt két hónapban nem telt el úgy nap, hogy ne kelljen egész végig a szépséges és okos óvónőről történeteket hallanom
• Igen! – tapsikol örömében, majd rutinosan beül az anyósülésre és az ott beszerelt gyermekkormányt kezdi forgatni – Látod apa, én is vezetek veled! – mondja lelkesen, amitől szinte könnybe lábad a szemem. Elképesztő, hogy mennyire szeretem őt. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen kicsiny lélek ekkora érzelmeket tud kiváltani belőlem. Boldog vagyok, hogy én lehetek az apukája. A szokásos tempóba indulunk Valdebebas irányába. Nagy szerencsém van, hogy a klubnak van külön a gyermekek részére fenntartott nappali intézménye, így Juniorral minden reggel és délután közösen autózhatunk. Beszélgetés közben egy autós dudálására leszek figyelmes.
• Hogy ez milyen türelmetlen. Látod? Így nem szabad vezetni! – teszek megjegyzést a türelmetlen sofőrre, miközben fiam a lámpák irányába mutat – Hát igen, a pirosnál is alig tudott megállni. Ez bizony nagyon veszélyes volt. Apa most szól nekik, jó? – Junior csak helyeslőn bólogat – Csak megjegyzem, ez egy harmincas övezet! – mondom kimérten, amire úgy tűnik, hogy csak süket füleket találok. Bár az egyik lány megköszöni, a sofőr közel sem kedves, még be is mutat. – Miért integettetek egymásnak? – fordulok fiam felé, hiszen láttam, hogy az anyósülésen helyt foglaló, kedvesebbik lánnyal köszöntötték egymást
• Ő Lea! – vonja meg fiam a vállát
• Ő? Hát nem valami kedves. – fonom magam elé kezeimet
• De apa, ő a legjobb az egész világon!
• Persze, persze. Tavaly még Nora volt a kedvenced. – cukkolom Juniort
• Nora most is kedves, de Lea más. Lea gyönyörű és okos és kedves és minden. És vedd tudomásul apa, hogy Nora meg Lea anyukája! – könyököl sértődötten a térdére, miközben szúrós pillantásokat vet irányomba én pedig valami miatt csak mosolygósan vezetek tovább. Megérkezvén Valdebebasba fiam őrült módjára ugrik ki a kocsiból és villámgyorsan Lea irányába rohan. Nevetve rázom meg fejem, kezembe veszem fiam táskáját, majd az ajtónak támaszkodva nézem Lea és Junior boldog kettősét. Hihetetlen, hogy mennyire szereti ezt a lányt…