Hetedik rész

Sziasztok drága olvasóim! 

Meghoztam számotokra a hetedik részt. Ismét elnézéseteket kérem, hogy ennyit kellett rá várni, de most itt van és csak a tiétek, fogadjátok szeretettel. 

Köszönöm az előző részhez érkezett pipákat és kommenteket. Mindig nagyon jó érzéssel tölt el, ha küldtök számomra egy kis visszajelzést.
Köszöntöm az újabb feliratkozókat. Hihetetlenül jó érzés, hogy már tizenhárman vagyunk.
Csak köszönni tudom mindenkinek a támogatását és bizalmát. 

Puszillak benneteket.

Lea

~o~

Cristiano

Bár mondhatnám, hogy egyszerű, de az élet néha nehéz döntések elé állít bennünket. Feladhatunk mindent és elátkozhatjuk a világot. Elbújhatunk egy sötét, kilátástalan helyen, vagy reménykedhetünk abban a leheletnyi csodában, amit mindig újra átélünk. Amíg létezik varázslat, addig várható a boldog befejezés is. Persze, nem várhatjuk el, hogy egyik pillanatról a másikra történjen meg, de valamikor bekövetkezik, talán pont akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá. Addig pedig bátornak kell maradni, és nem szabad feladni a reményt. Bátorságunk legfőbb bizonyítékaként, később sem okoljuk magunkat: miért nem voltál vakmerőbb?

• Lea, nem jössz? – fordulok hátra a lány irányába, aki csendben mered maga elé. Látom rajta, hogy nyomasztja valami, még sincs bátorságom rákérdezni az okára. – Lea!? – szólalok meg ismét, mire a lány csak a fejét rázza, nemlegesen
• Hazamegyek! – jelenti ki határozottan
• Tényleg nem maradsz vacsorára? – kérdezem a lányt hitetlenkedve
• Tényleg! – vágja rá válaszát, miközben tekintete olyan fagyos, mint téli évszakban a házakról lelógó jégcsap. Szótlanul tesszük meg következő lépéseinket, mintha magunkban azt találgatnánk, vajon mit akarhat a másik. A néma csend, amibe burkolózunk, szinte már fájdalmas, mégsem teszünk ellene. A távolból csak Junior nevetgélése hallatszik, aki valószínűleg már felért a házunkhoz és éppen Mogyoróval, a Labradorunkkal, és Méhecskével, a kicsi Yorkshire Terrierünkkel játszik. Ők ketten Isten áldásai az életünkben. Boldogságot és biztonságot hoznak számunkra, főleg a nehéz napokon. Emlékszem, hogy pár éve, mikor Madridba költöztem, még Zé hozta át a kutyákat. Nagyszerű ajándék volt. Felélénkült tőlük a ház. Szerencsére jelenleg is sok örömet okoznak. Junior, talán velük a legboldogabb.
• Úgy szeretem, mikor ilyen boldog. – szökik ki számon gondolatom szavakká formálódása
• Mindig ilyennek kellene lennie! – zökkent ki Lea merengéséből, miközben lassú mozdulattal emeli rám tekintetét.
• Éppen a kutyákkal játszik. Nagyon szereti őket. Tudom, hogy sokszor olyanok vagyunk, mint a gyerekek, de jól esik. – nevetem el magamat – Néha elég gonoszak vagyunk velük. Junior Méhecskét, én pedig Mogyorót szoktam bedobni a medencébe. Bár nem is gonoszkodásból, csak annyira édesek, ahogy kiúsznak. – vonom meg a vállaimat – Méhecske mostanában eléggé letört. Két lánykutyával találkozott a minap, és most állandóan ki akar szökni, odafut, ahol ők vannak. Rosszcsont. Lehet, hogy mire felérünk, már megint úgy kell összeszedni a bokrok alól.
• Olyan, mint a gazdája. – emlékeim öröméből a lány, érdesen lekezelő hangja zökkent ki
• Kösz. – válaszom úgy tör utat, ahogy kell, szemrehányásként. Sokkal több van benne, mint ez az egy szó. Csalódásra gondolni pontatlanság lenne, hiszen nem is ismerem a mellettem álló lányt, mégis valami megtörni látszik bennem.
• Nem úgy gondoltam. Nem akartalak megsérteni. – mentegetőzik hirtelen – Az állatok igénylik a törődést. Makacsak, mint a gazdájuk. Legalábbis az állatgyógyászok ezt vallják. – neveti el magát, majd lassan közelít felém és aprócska, ám mégis elképesztően nőies ujjaival, enyhén böki meg hasam oldalát. – Az én macskám személyisége is hasonlít rám. Elképesztően makacs, és öntörvényű. Ugyanakkor, ha akar, akkor nagyon kedves és szeretetreméltó is tud lenni. A kutyusom, na, ő meg kész káosz. Igazi házőrző, ezért is lakik inkább a szüleimnél, neki kertes ház való. Az idegenekkel nem igazán jön ki, nekem viszont bármit megtenne. – mosolyog a lány
• Hm, pont olyanok, mint a gazdájuk. – nevetek most már én is, bár legbelül érzem, hogy Lea nem erre gondolt kezdetleges mondanivalójában. Nem tudom, hogy miért változtatta meg a véleményét, miért finomított rajta, mégis hálás vagyok, hogy meglépte. – Megengeded, hogy hazavigyelek? – fordulok felé kérdőn
• Köszönöm, nem kell. Hívok egy taxit. – mondja, miközben a táskájában kezdi telefonját keresni
• Közel laksz? – nézek sötét, nyugodt szemeibe
• Nos, nem. Nem igazán. – feleli, miközben hosszú, derékig érő haja alá, finoman csúsztatja be kezeit, hogy aztán lágyan megmasszírozhassa nyaka hátsó részét
• Akkor hazaviszlek! – az ellentmondás kicsiny szikráját sem tűrve jelentem ki gondolataimat – Csak szólók Rickynek, hogy vigyázzon Juniorra, és indulhatunk is. – simítok végig bársonyos karján, majd a házba sietek

Lea a haját az arcába simítva, könyökére támaszkodva, a puha bőrülésbe süppedve bámul kifelé autóm ablakán. Arcán, mintha nosztalgikus mosoly terülne szét, amely az üvegből visszatükröződve jelenik meg előttem. Egyáltalán nem szeretném a lányt merengéséből kizökkenteni, ezért mosolyogva az út irányába fordulok. Szép lassan fordítom el az indítókulcsot, hogy autóm motorja a lehető leghalkabb búgással jelezze számunkra, kész az indulásra. Amikor ismét ránézek, egy nyugodt, mosolygós nőt látok magam mellett. És két sötétbarna szemet, amely vidáman tekint vissza rám.

• Köszönöm, hogy hazaviszel. – Töri meg kínosnak egyáltalán nem nevezhető csendünket, majd újra Madrid utcáira mered. Hónapok óta, egyetlen társam a magány, egyik nap olyan, mint a másik, aztán egyszer csak beállít a meglepetés. Nem csinnadrattával, inkább csak észrevétlenül, finoman, csendesen. Csak egy mosoly, egy pillantás, és máris megszűnik a mélységes űr, ami a hosszú napok és éjszakák során kísértette életem minden percét. A lehető leglassabb tempóban haladva veszem az irányt Lea lakása felé. Minél több időt szeretnék a lány társaságában tölteni. Bár nem szólunk egymáshoz, mégis lágy hullámként lebeg a köztünk uralkodó nyugalom. Alig ismerem, mégis, mintha egész életemben itt lett volna. Azt hiszem, ha valamit megtanultam az életben, az az, hogy azok lehetünk, akik csak szeretnénk. De amikor jön a szerelem, az igazi szerelem, a legjobb dolog az, ha önmagunkat adjuk. A Lea által megadott címhez közeledve, a körforgalomból kikanyarodva, alig pár méter megtétele után állok le az út szélén. Az utcák csendesek, alig pár járókelő lézeng a járdákon. A lány hálás mosollyal nyitja ki autóm ajtaját, majd kiszállva tökéletes alakjára igazítja barackvirág színben pompázó ruháját. A kapuhoz érve hátranéz, miközben vélhetően kulcsait keresi vékonyka táskájában. A lemenő Nap fényének a meszelt falakról való visszaverődése, szinte bearanyozza a lány egész testét, s éles, tiszta árnyékot rajzol a földre. Mikor pillantásunk összetalálkozik, a világító fehér falak között, szinte kővé dermedve áll tovább. Ahelyett, hogy kinyitná az ajtót és becsapná maga mögött, leteszi táskáját a földre, a lépcsőre ül, és ismét a táskájában keresgél. Lassan indulok meg irányába. Mellé érve, egy pillanatra még a Napot is kitakarom. Ugyanarra a lépcsőfokra ülök le, mégsem emeli rám tekintetét. Kiengedett haja az arcába hullik, amitől akaratlanul is megindul jobb kezem, hogy kósza fürtjeit, nőies válla mögé tűrjem. – Nem akarsz bejönni? – kérdésével fordul végre irányomba, miközben barna szemei nyugodtan és magabiztosan, ismét mosolyogni kezdenek. Szép lassan áll fel mellőlem, majd az ajtóba helyezi kulcsát. Ő más, állapítom meg. Nem olyan, mint az eddigi nők, akikkel találkoztam. Csendes léptekkel indulok meg utána, mintha félnék, hogy megnyilvánulásommal tönkretehetem az idill meghitt pillanatát. Halkan zárom be magam mögött az ajtót, majd belépek a modern, szürke és fehér bútorokkal berendezett lakásba, amit csak néhány bőrönd színesit meg a bejáratnál. – Mégis miért van az, hogyha valami bánt, azt szeretném, ha te vigasztalnál meg? – olyan visszafogottan teszi fel kérdését, mintha attól félne, hogy meghallom, amint érzelmekről beszél – Miért van az, hogy minden percben téged szeretnélek átölelni? Miért vonzódom hozzád? Hiszen nem is ismerlek… Legalább mondd, hogy te nem érzel ilyet. Vagyis irántam nem. Mondd, hogy az a lány, akiről a tóparton meséltél, fontos számodra. Bár persze, hogy fontos, hiszen miatta változtattál az életmódodon. – vonja meg a vállát, miközben két hatalmas bögrét vesz le a sötétszürke konyhaszekrény egyik felső polcáról – Mondd, hogy egy idióta fruska vagyok. Mondd, hogy csak képzelődöm, és valójában nem is érzek irántad semmit. Mesélj arról a lányról, akibe szerelmes vagy. Mesélj róla, hogy könnyebben kiverjelek a konok fejemből.
• Nem tehetem. Én nem. Nem hazudhatok. Neked nem. Nekem te ennél sokkal többet jelentesz. – válaszom hatására, Lea egy mély sóhaj kíséretében, teával tölti színültig a porcelán bögréket. Látszik rajta, hogy hirtelen elgyengül. Szeretné megérteni, miről is beszélek, mégsem kérdez rá a nyilvánvalóra. Ő más, állapítom meg ismét. Gyengéden csúsztatja elém a kockás bögrét, majd az egyik bárszéket kihúzva foglal helyet velem szemben. Lassan, szinte egyszerre kortyolunk bele a meleg italba, ám tekintetünket egy másodpercre sem szakítjuk el a másikétól. Még szavak nélkül is beszél testünk minden porcikája. A lány a pult végében található távirányító után nyúl, és az egyik gomb megnyomásával, egy kellemes spanyol dallamot indít el. Igen, ő tényleg más, teljes, egész lényében különbözik. Vele nem úgy van, mint az eddigi nőkkel, nincsenek ízesítésnek szánt csúnya szavak, malacságok. Csak a nyugalom és a béke létezik, mely úttörőként repít minket egyre közelebb a másikhoz. Gyengéden érintem meg bársonyos kezét, mely éppen a bögrét helyezi a márványmintás pult hideg burkolatára. Hirtelen megrezzen érintésemtől, ám a másodperc töredéke alatt viszonozza érintésemet. Lágy simogatásokkal kerülünk egyre közelebb egymáshoz, mígnem leheletünk már egymás szájában pihen. Ölembe vonva a lányt, csókolom fülének apró cimpáját, majd lassan, hogy a mámor ne illanjon el, indulok meg vele a hálószoba irányába. Még mindig nem szólunk egymáshoz, nem érezzük szükségét, a tetteink beszélnek helyettünk. Végig hallgatunk, lassan, komolyan, megfontoltan mozgunk. Figyelmesen. Barna tekintetünket, amely még ekkor is nyugodt, nem vesszük le a másikról, egy pillanatra sem. Nem nézünk félre, nem hunyjuk le a szemünket. És amikor a fény utat tőr magának a redőny egyik kínálkozó résén, megcsillanva Lea bőrén, az apró verejtékcseppeken, a barna íriszek mintha kitisztulnának. Olyan nyugodtak, mint egész teste, az a vékony, nőies, mégis erős test, melyre nem rontok rá türelmetlenül, hanem magabiztosan, határozottan hatolok belé. Lágyan, ahogy a konyhából beszűrődő zene üteme diktálja a tempót. Sietség nélkül. A lány minden érzésére és rezzenésére figyelve, melyek arcának és teste minden porcikájának borzongásában nyilvánulnak meg. A végsőkig viszem minden csókunkat, simogatásunkat és mozdulatunkat. Nedves, mezítelen, egymáshoz feszült testünk illata ambróziaként hat lelkemre. Gyengédség. Béke. Szerelem. Az alattam fekvő lányra tekintve, pontosan jól tudom, egyikünk sem akarja, hogy ez a pillanat valaha is véget érjen. Néha, amikor Lea halkan súg valamit, amit lehetetlen kivenni, arcát a nyakamba temeti. Csendes megszólalásai alkalmával, ajka mozgásának segítségével, nyakam bőrét csiklandozza. Ujjaim lágy, szájához emelésével, kedvesen, mosolyogva, és suttogva figyelmeztetem: várj, nyugalom, semmi sietség, semmi kapkodás. Szaggatottan zihálva, tágra nyílt szemekkel pillant rám, majd még erőteljesebben szorít magához. Karjával, lábával, és szájával is fogságban tartja egész szárnyaló lényem. A Nap, redőnyön keresztül is vakító fénye, tőrként szurkálja testünk, visszafogott nyögéseink, ismerősként köszönti testünk. Bonyolult mozdulataink körforgásában, testünk borzongása állandóvá válik, ahogy a rá következő érzések lágy hullámzása is. Szaggatott lélegzésünk lecsillapodása után, egymás karjába bújva pilledünk el.

Hatodik rész

Sziasztok drága olvasóim!

Meghoztam számotokra a hatodik részt. Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem vele. Igazából mostanában tényleg sok a teendőm – gálára készülés mellett – volt egy kisebb ihlettelenségem. Megkérdőjeleződött bennem, hogy szükségem van-e az írásra, nem elég-e nekem az olvasás. Kértem egy kritikát, ami segített helyére tenni a gondolataimat. Rájöttem, hogy szeretek írni, adni az olvasók számára, és talán tehetségem is van hozzá. Persze tudom, hogy még sokat kell fejlődnöm, de minden kezdet nehéz… 

Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett pipákat és kommenteket, valamint köszöntöm az újabb feliratkozókat is. 

Még pár óra erejéig lehet szavazni a versenyen, amin elindultam. Ha még nem szavaztatok és úgy érzitek, megérdemelném, akkor ITT leadhatjátok a voksaitokat. 

Nem is szaporítanám tovább a szót. 

Remélem a hatodik rész is elnyeri tetszéseteket. 

Puszi

Lea

~o~

Lea

Mindenkinek van egy kialakult belső képe magáról, ami akár szempillantás alatt meginoghat. Talán sok ember egyetért azon kijelentésemmel, hogy az életben nem minden sebünk látható. A lélek sebei gyakran évekig véreznek, és belülről marcangolják érzelmeinket. Magabiztosnak és egyedinek érezzük magunkat, ám eljöhet az a pillanat, amikor valaki rávilágít arra, hogy igenis lecserélhetőek vagyunk. Innentől az önképünk mit sem ér, hiszen csak az fog számítani, hogy mások milyennek látnak bennünket. Ettől a pillanattól kezdve nem magunknak akarunk megfelelni, csak a külvilág önös érdekét helyezzük előtérbe. Ám néha mégis akad egy olyan személy, aki látnok módjára, vagy csakis ránk figyelve, megérzi ezt, és a segítségünkre siet. Ilyenkor hajlamosak vagyunk, hogy inkább ellökjük magunktól, minthogy be kelljen ismernünk, igen, valami fáj, valami, ami egyszer régen történt. Valami, ami már hosszú ideje visszatart minket attól, hogy boldogok legyünk és a saját életünket éljük, azt az életet, amire mindig is vágytunk, és amiért küzdeni is fogunk.

• Menj csak drágám, mindjárt mi is utánad indulunk, jó?! – simogatom meg Junior kicsiny fejét, ezzel jelezve számára, hogy egyedül is lemehet a tópartra
• Rendben van! – kiáltja, miközben már vidáman szalad a lejtőkön
• Minden rendben? – lépek Cris mellé és összezavarodott tekintetét kezdem vizslatni
• Ne haragudj! – kér tőlem bocsánatot, de továbbra is csak szótlanul állunk egymás mellett
• Mi a baj? – szólalok meg, és nemleges választ el sem fogadva fordítom szembe magammal a focistát
• Semmi! – mit sem törődve rántja meg vállát, majd a fia után indul
• Aha, csak kár, hogy én ezt nem veszem be. – dünnyögök, ám csak éppen olyan hangerőn, amit a férfi még hallhat
• Mit keresel itt, ilyenkor? – hangjának furcsa lejtésével teszi fel azt a kérdést, amire én magam sem tudom az őszinte választ. Bárcsak megmagyarázhatnám, hogy mi ez a különös érzés, ami hozzájuk köt, ami miatt most itt vagyok. De nem megy, képtelen vagyok rá. Tudom, hogy Cristianinho egy imádnivaló kisember, de Crisről mit sem tudok, mégis a kibékülésünk óta különös érzések kavarognak bennem.
• A nyaraltatás részleteiről kell beszélnünk. – adom meg számára a legkézenfekvőbb választ – Nem szokásom senkihez családlátogatásra járni, de pénteken indulnánk és Junior engedélyei még nincsenek rendben. – folytatom tovább hazugságaim hálóját szövögetve
• Hm. Bárcsak hihetnék neked. – sóhajt fel a focista – Tudod, én azt hittem, hogy te egy őszinte nő vagy, de be kell látnom, semmivel sem vagy jobb, mint a többi. Te is egy hazug kis fruska vagy. – nemtörődömséget színlelve, látszólag mégis egyre ingerültebben köti az ebet a karóhoz
• Rendben. Igazad van. – adom a gyors választ, majd elpirulva hajtom le a fejemet, és a ruhám szélét kezdem babrálni – Azért azt megjegyezném, hogy nem hazudtam, csak eltitkoltam az igazságot. – mosolygok zavaromban
• Tényleg? Ami mi is? – fürkészi még mindig lefele szegett tekintetemet
• Nem tudom. Tényleg fogalmam sincs. – rázom meg fejemet, miközben mélyen a szemeibe nézek – Talán tudni akartam, hogy sikerült-e megbeszélnetek az Irina dolgot. Talán hiányzott Junior. Talán csak hosszú idő óta a veled folytatott beszélgetésem volt a legértelmesebb, ami történt velem. Talán tényleg nem tudom neked megmagyarázni, ezért kerestem egy hihetőbb indokot, amire rájöttél, hogy hazugság. Talán, talán, talán… – zavart tanácstalanságomra már Cris is elmosolyodik
• Mindent megbeszéltünk Juniorral. – sóhajt fel a focista, de öröme is egyértelműen kivehető. Beszélgetésünk során bevallja, boldog, hogy elmondhatja valakinek gondjait, tapasztalatait. Idejét sem tudja már, hogy mikor hallgatták meg figyelmesen, minden ítélkezés nélkül, és vették komolyan mondandóját. Bár édesanyjával és testvéreivel, a digitális világ fejlődésének köszönhetően napi szinten tartja a kapcsolatot, mégis az ilyen alkalmak során igyekszik elhallgatni problémáit, és csak a jóra fókuszál. Hosszas beszélgetésünk alatt, egy-egy mondat kimondása mellett, csak hallgatagon bólintok, ezzel is jelezve felé, figyelek rá és megértem problémáját. Nem érzem szükségét, hogy feleslegesnek bizonyuló kérdéseimmel bombázzam. Amit akar, azt úgyis elmondja elvet választva, végig a csendes megfigyelő szerepében maradok. Magam sem tudom, hogy mennyi ideje ülhettünk vissza a kis tisztásra, csak azt veszem észre, hogy Junior már nagyon unatkozik. Legnagyobb sajnálatomra szakítom félbe a focistát, majd a kisfiú irányába terelem. – Köszönöm Lea, tényleg, mindent. – simít végig karomon, majd hirtelenjében ölel magához, amitől az egész testem libabőrösre vált. Pilláim ólomsúlyként csukódnak le, miközben arcomat izmos vállába temetem. Férfias illatának kellemes érzése nem csak orromba kúszik, hanem lelkem összes zugát átjárja. Szívünk közös ütemre dobbanását ő is érzékeli, amely másodpercek töredéke alatt sarkallja arra, hogy még erőteljesebben vonjon magához. Csendes, ám kettőnk számára mégis sokat sejtető pillanatainkból Junior aprócska kacagása zökkent ki. Mikor újra kinyitjuk szemeinket, mindketten tudjuk, fellángolt a parázs. Egy apró szikra elég volt hozzá, hogy felébressze vágyainkat. Ölelésünkből való kibontakozás közben, zavartan mosolygok rá a focistára, aki egy halvány, férfias féloldalas mosollyal biccent, jelezve, ő is érzi, amit én. – Legközelebb te mesélsz magadról! – kacsint rám
• Hát jó, bár bennem nincs semmi érdekes. – vonom meg vállaimat. Persze tudom, hogy ez nem igaz, mégis jó érzés kicsit cukkolni.
• Ejj, Lea, nem tudsz jól hazudni! – neveti el magát, miközben hátramenetben szalad Junior irányába
• Csak el ne ess, jó?! – csóválom fejemet, ám legbelül pontosan jól tudom, igenis komolyan gondolom, amit mondok
• Látod, most ismét őszinte voltál. – bólogat hevesen
• Igen, igen. Legalább tudod, ami a szívemen, az a számon. – csipkelődöm tovább a férfival, amit Cristianinho hatalmas tapssal és kacagással nyugtáz.
• Nálunk vacsoráznál? Én főzök! – fordul irányomba a focista, miközben Junior már a nyakában ül
• Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – csóválom fejemet, miközben a kicsi, a lelkesedéséből adódva, majdnem leesik apja nyakából
• A vacsora, vagy az, hogy én főzök? – nevet tovább a sztár, majd szép lassú mozdulattal engedi le a fiát a földre
• Van egy fickó a házatokban. – kezdek bele magyarázkodásomba, hogy miért is nem maradhatok vacsorára, holott tudom jól, ez a valóság csupán egy aprócska részét képzi. Amitől leginkább tartok, azok az érzéseim, melyek most mázsás súlyként nehezednek rám. – Nem voltam neki szimpatikus. Tudod, ő egy olyan lánynak nézett. – mutatom irányába a macskaköröm jelét, nyomatékosítva, hogy megértse miről is beszélek
• Ó, igen. Ő Ricardo. Ezek szerint találkoztál vele. – harapja be alsó ajkát, amitől egyből sejtem, valami van a levegőben – Nagyon rendes, és jó ember, de néha vannak furcsaságai. – vakarja meg a kupáját
• Akkor ma furcsaságai vannak. – forgatom meg szemeimet
• Igazából rendelt magának egy olyan lányt. – kacsint irányomba, melyből egyből értem, hogy mire céloz
• A te házadba? És Junior? Mi van, ha látja őket? Ő még kicsi ehhez. Pláne egy ilyen nővel. Basszus. Ráadásul az a barom azt hitte, hogy én vagyok a rendelt nője. Ezért mászott rám. – tör ki belőlem a felelősségteljes óvónő, amelynek nem csak hangom, de túlgesztikulált mozdulataim is segítségül szegődnek
• Nyugi Lea! – érinti meg Cris a kezemet – Nézd, hogy néz rád a kicsi.
• Fogalma sincs róla, hogy mi a baj. Szegény. De akkor is. Cris, ez nagyon gáz. – hajolok a futballistához, hogy minél halkabban engedhessem ki magamból felháborodásom forrását
• Én sem értek ezzel egyet. – sóhajt mélyet, miközben a szemembe néz – Azt hitte, hogy csak este érünk haza, ezért mert beszervezni magának egy nőt. Persze, tudom, hogy nincs így rendben, magam is megmondtam neki, de ő is itt él, férfiból van, vannak szükségletei. Azt mondta, hogy két órát kér. Közel három eltelt, mióta lejöttünk a tópartra. – vizslatja arab számokkal ellátott aranyóráját – Mióta Barbara elhagyta, teljesen más életet él. Tudod, Barbie azt hitte, hogy Ricky csalja, ezért most úgy érzi, elpocsékolta az elmúlt éveit, ami alatt a figyelmét csak a nőre fordította. – mondandója végén hallatott mély sóhajából ítélve, ő is hasonló időszakon van túl
• Te is ezt érzed Irinaval kapcsolatban? – pirulok bele kérdésembe
• Éreztem. – válaszolja halkan, miközben tekintetével fiát kezdi keresni. Látszik rajta, nem akarja, hogy a kicsi hallja, miken is ment keresztül hősnek vélt apja. – Az elmúlt hónapok nekem is így teltek. Úgy viselkedtem, mint egy kertész. Az egyik melegágyból mentem a másikba. Fékezhetetlen étvágyamat igyekeztem idegen nőkkel csillapítani, de mindvégig hasztalan volt, csak az időmet és az energiáimat pocsékoltam el. Az edzéseken és a mérkőzéseken ittam meg a levét. – vonja meg vállát, miközben tekintetével ismét szemeimet keresi – Tudod Lea, nekem a foci és a fiam a mindenem. Annyira fájt, mikor úgy mentem el itthonról egy-egy mérkőzésre, hogy nem leltem benne örömömet. Fájt, hogy nem tudtam segíteni a társaknak, mert egészen egyszerűen nem is akartam, nem érdekelt.
• És mi változott, vagy mi változtatott meg? – szólalok meg halkan, szinte sajnálkozva, hiszen már magam sem tudom, hogy a nap folyamán hányadik alkalommal szakítom félbe monológját
• Hm, egy csodálatos nő, akit bár személyesen nem régóta ismerek, mégis érzem, hogy összeköt vele egy kis szál, egy alig látható, pókháló szerű fonák, ami az egész lényemet behálózza. Tudod, Junior nagyon szereti őt, állandóan róla mesél… Lehet, ezért szerettem meg én is. Úgy éreztem, hogy ahhoz, hogy ilyen nőt találjak magam mellé, fel kell adnom züllött életem. – mosolyog rám, majd a telefonját elővéve rövid sortja zsebéből, megindul Junior irányába. Gondolataim szinte gejzírként robbannak ki szunnyadónak vélt elmémből. Szóval szerelmes. Én buta, ostoba nő. Hogy lehetsz ilyen naiv Lea, hogyan? Hogyan fordulhatott meg akár egy másodpercig is csökevényes kis agyadban, hogy közted és a híres Ronaldo között lehet bármi is? Hogyan? Ez az ember csak hálás neked. Hálát érez, hogy rávilágítottad Junior problémájára. Hálás, mert szinte kislány módjára csüngtél minden szaván. Úgy hallgattad, mint mikor pici korodban, drága, megboldogult nagymamád mesélt neked, hogy könnyebb legyen álomra hajtanod fáradt fejed. Mikor kérve kérlelted nagyszüleidet, had aludj közöttük. Jó leszel, nem fogsz rugdosni, nem csikorgatod a fogaidat, csak aludni fogsz. Bebújtál a meleg dunyha alá, miközben jéghideg talpaidat nagyszülőd combjára helyezted, ezzel is remélve, hamarabb átmelegszel. A boldog, gondtalan élet, amit piciként éreztél, ha csak egy rövid időre is, de újra feltűnt az életedben, csakis ez téveszthetett meg az előbb. Nem több és nem is kevesebb…

Ötödik rész

Sziasztok drága olvasóim! Meghoztam az ötödik részt. :) Fogadjátok szeretettel!

Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!

Lea

~o~

Cris

Edzés után a Leaval történő beszélgetés hihetetlenül jót tett a lelkemnek. Ennek a lánynak egészen egyszerűen, különös tehetsége van a megnyugtatáshoz. Még ismeretlenül is olyan kedvesen bánt velem, mint még édesanyámon kívül talán soha senki. Szerencsére Juniort egész napra kikérte nekem az óvodából, így esélyem teremtődött rá, hogy jobban megismerjem, mi is játszódik le a kicsiny lelkében az Irinaval történtek óta. Kezdetben fogalmam sem volt, hogy is kezdjek bele kérdéseimbe, bár úgy véltem, egy McDonald's-ban kapható Happy Meal menü mellett könnyebb dolgom lesz, így a hazafele tartó gyorsforgalmi útról az első lehetőségem alkalmával, sebtében kanyarodtam le. Fiam értetlenül nézett rám kiskormánya mögül, mikor megálltunk a játszótérrel rendelkező épület előtt.

• Apa, mit keresünk itt? – adott hangot meglepődöttségének – Csak nem ilyen egészségtelen kaját akarsz enni? – tette fel azt a kérdést, ami általában tőlem szokott irányába elhangozni
• Néha kell ilyen is. De ne szokj hozzá! Jó? – nevettem el magamat, miközben fiam csak dülledt szemekkel meredt rám, hiszen tényleg minden áldott nap az egészséges életmódra nevelem, erre tessék, a lehető legegészségtelenebb helyre érkeztem meg vele.
• Jó-jó. Szeretlek apuci. – bújt hozzám már az autóból kiszállva, amitől sokkal magabiztosabbnak éreztem magamat

Mivel az eső még csendesen csepergett, a menünk kikérése után bent kerestünk magunknak egy nyugodtabb kis zugot. Szerencsére nem voltak túl sokan az épületben, így pár aláírás és fénykép elkészülte után, nyugalomban tudtuk ételeinket elfogyasztani és hosszas beszélgetésünket elkezdeni. Gondolataim végig azon cikáztak, hogyan is indíthatnám a beszélgetést. Nem akartam se túl komolynak és rámenősnek tűnni, se túl lazának, így végül a lehető legjobbnak azt tartottam, ha egyből a közepébe vágok, és kerek perec megkérdeztem Juniortól, milyennek találja az életet Irina nélkül… Fiam kezdetben nem akart róla beszélgetni, ám amikor eszembe jutottak Lea szavai, miszerint miattam színlel boldogságot, mert nem akarja, hogy lássam, neki is fáj, egyből nyugtatni kezdtem kicsiny lelkét. Meglepődve tapasztaltam, hogy Leanak szinte igaza lett. Junior valóban miattam mutatta erősnek magát, bár nem Irina miatt szomorkodik. Csakis az fáj neki, hogy míg a csoporttársaiért az anyukák is elmennek az óvodába, neki ebben sosincs része. Soha nincs egy olyan nő mellettem, aki megfelelő anyukája lehetne a kicsinek, aki annyira szeretné őt, hogy hajlandó lenne sajátjaként nevelni. Fáj neki a tudat, hogy közel öt év alatt Irina sose ment el érte, még akkor sem, ha éppen ráért volna. Tudta, érezte, hogy sosem szerette igazán a nő, így ő sem tudott felé őszinte szeretettel nyitni. Egészen egyszerűen fáj neki, hogy csonka családban kell nevelkednie és nem tapasztalhatja meg mindazt, amit a kis barátai a magukénak tudhatnak. Hosszas beszélgetés után az autónk irányába tartva fogadalmat tettem fiamnak, hogy igenis lesz anyukája, méghozzá egy olyan nő személyében, akit teljes szívéből tud szeretni...

Lea

Az óriási szürke fémkerítés lassan tárul szét előttem, beengedést biztosítva ezzel a hatalmas villa udvarára. Belépve a kertbe a szemeim felváltva pásztázzák a fákat, bokrokat és a zöld gyepet. Helyenként felbukkan egy-egy Buddha szobor vagy egy kisebb gyerekjáték, jelezve ezzel, hogy valószínűleg jó helyre hozattam magamat ideiglenes sofőrömmel. Egyre közeledvén a ház ajtajához már minden kétségem elszáll, hiszen a hatalmas fekete monstrumon egy szürke fémre a CR7 felirat gondosan felvésett betűi biztosítják igazamat. Gondolataim egyből Ronaldora terelődnek, hiszen a beszélgetésünk során annyira egyszerűnek és jószívűnek tűnt, ám elnézve a bejáratát inkább egy hiú, önimádó embernek mondanám. Éppen kopogtatásra emelném kezeimet, amikor az ajtó hirtelenjében nyílik ki előttem, ám a sztárfocista helyett, egy számomra ismeretlen férfi áll a küszöb másik oldalán.

• Szia! Gyere beljebb! Menj egyenesen, majd fel a lépcsőn és jobbra haladva a második ajtó mögött találod a mosdót, ott át tudsz öltözni. – sorolja hirtelenjében az információkat, amiket gyorsaságuk miatt alig bírok felfogni
• Miért is kellene átöltöznöm? – bukik ki belőlem gondolataim szavakká formálása, hiszen teljesen értetlenül állok az események hatása előtt
• Gondolom, nem ebben akarsz táncikálni, édes. – gúnyolódik tovább a férfi, amin akkor borul el végképp az agyam, mikor barackvirág színű, ejtett vállú maxiruhámat egy laza mozdulattal felhúzva, érdes kezeivel a combom hátsó részét kezdi simogatni és halad egyre feljebb a gömbölyded fenekem irányába
• Te valakivel nagyon összekeversz, édes! – lököm el magamtól a férfit, majd a ruháimat kezdem normális állapotúra rendezgetni – Én nem vagyok olyan nő! – hangsúlyozom ki nemtetszésemet, miközben azon gondolkodom, hogy talán mégis rossz ajtón léptem be
• Ugyan már kicsikém, mind ezt mondjátok. De már az, hogy pénzért idejöttél, sokat elárul rólad. Túl sok eurót kaptál ahhoz, hogy szemérmeskedj, cicám. – nyalja körbe szemérmetlenül a vágytól duzzadt ajkait, majd durva kezét a csípőmre szorítva von arcához közel
• Bunkó! – vöröslőn terül szét a férfi arcán a teljes erőmből és kezemből kifejtett, hatalmas tenyeres pofon. Magam sem tudom, hogy nekem, vagy neki fáj-e jobban, de csak remélni tudom, hogy utóbbi igazolódik be.
• Szeretem a kis vadócokat! – húz ismét magához, miközben számba sziszegi perverz kijelentését, hogy aztán könyörtelenül lecsaphasson ajkaimra. Levegőt kapkodva tolom el magamtól és adok neki egy újabb pofont, ám látszólag a férfinek ez sem szegi kedvét. Újból, szinte dózerként ront neki testemnek és mocskos leheletével és csókjaival pásztázza végig nyakam hajlatát. Minden erőmet összeszedve tolom el magamtól a borostás férfit, majd a kanapé mögé futva felkapom az első utamba kerülő tárgyat, hogy szükség esetén a fejéhez vágjam azt.
• Cristianot keresem! – üvöltök rá a férfire, miközben a kezem ügyébe kerülő háromágú gyertyatartót, mintha csak egy kés lenne, irányába szegezem
• Jó, hát később ő is beszállhat a buliba. Nincs ellenemre. De először mindenképpen én foglak könyörtelenül megdugni. Addig duglak, amíg csak mozogni bírsz. – lassítja be mondatát, miközben megindul irányomba, hogy elkezdődjön egy végtelennek látszó macska-egér játék
• Csakhogy itt semmiféle buli nem lesz, legalábbis velem biztos nem! Cristianot keresem és Juniort. És ne mondd azt, hogy Junior is beszállhat a játékodba, mert feljelentelek kiskorú megrontásáért, te idióta. Megértetted? – üvöltök rá legalább olyan agresszív stílusban, ahogy ő nyilvánult meg irányomba, mit sem törődve forrongó vágyával és lappangó dühével, remélve, hogy nem fogom még jobban felszítani a benne szunnyadó vadállatot – Szóval, hol vannak?
• Lementek a tópartra. – biccent fejével a hátsó kijárat felé, jelezve ezzel számomra az irányt, hogy merre találom a keresett személyeket
• Köszönöm. Remélem ez nem egy újabb csel, mert esküszöm, hogy megbánod. – továbbra is magabiztosságot színlelve fenyítem be a férfit, pedig, ha tudná, hogy legbelül mennyire rettegek, biztos, hogy nem úsznám meg ennyivel. – Látod, tudsz te értelmes is lenni. – mosolygok rá gúnyosan, majd lépteimet meggyorsítva indulok el, hiszen egyáltalán nem szeretném, hogy a férfi utolérjen, és újra erőszakoskodni próbáljon velem. Oldalazott lépések segítségével haladok célom felé, miközben fél szememet állandó jelleggel a férfin tartom. Végigszelem a ház összes helyiségét, majd a konyha mellett található hátsó ajtón kilépek a kertbe. Szemeim elé most egy cseresznyebarna színű, fával kirakott óriási medence tárul, mellette egy hasonló színben pompázó, fehér baldachinnal körülölelt kis kerti kiülővel, ám a látványban nem gyönyörködhetek, hiszen meghallom a férfi közeledését, így ismét sietősebbre kell vennem lépéseimet. Gyorsan haladok a szürke kerítésig, ahol a kilincs lenyomása után már egy parkos részen találom magamat, méghozzá rengeteg bokor és virág ölelésében. A macskakövekkel kirakott járdán lefele haladva már pár méter után meghallom Junior ismerősen csengő kacaját, majd ismét pár lépés után meg is látom a domb aljánál lévő tónál játszadozó Ronaldokat. Ebben a látványban azt hiszem, hogy életem végégig tudnék gyönyörködni. Virágok, fák, zöld színek, a tó… szóval minden, amit a csodálatos természet nyújthat az ember számára, az megtalálható ezen a pár méteren… és ott lent két férfi önfeledt játszadozása és kacaja sarkallja a lelkemet arra, hogy újra vágyjak egy igazi és saját családra. Bár minden egyes megtett léptem után csak jobban vágyom közelségükre, mégis leülök a domb közepénél egy kis tisztásra, hogy onnan figyeljem boldog kettősüket.
• Így kell apa? Jól csinálom? – hallom meg Junior édes hangját, miközben egy számomra is tisztán látható, hatalmas nagy kővel próbálna kacsázni
• Nem, az nem lesz jó kicsim, túl nagy az a kő. Nézd csak, ilyen pici és lapos kővel lehet igazán jól kacsázni. – hajol le a focista és rövid keresgélés után felveszi kezébe a megfelelő példányt – Ilyent keress, akkor biztos, hogy sokat ugrik majd a vízen, látod? – mutatja be tudását fiának – Még hatot is ugrott. – konstatálja büszkén, amiből egyértelműen látszik, hogy még ilyenkor is ő akar lenni a legjobb, egy igazi maximalista
• És ez, ez jó lesz apuci? – kérdezi Junior már a következő kavicsot a kezében tartva
• Bizony, ez jó lesz. Most pedig megmutatom, hogyan is csinálják az igazi profik. Így kell, látod?! Állj egy kis terpeszbe, a lábaidat enyhén rogyaszd be, majd ezzel a három ujjaddal fogd meg a követ, hajlítsd be enyhén a kezedet és csuklóból próbáld a víz felszínére dobni. Látod? – mutatja be tudását olyan lelkesen, mintha csak a futball rejtelmeire tanítaná kisfiát
• Sikerült! – ugrál Junior örömében, mire Crisnek sem kell több, felkapja a kicsit és a nyakába emelve futkározni kezd vele az aprócskának egyáltalán nem mondható tó partján. Játszadozásuk közben lovakat megszégyenítő nyerítéssel és ugrándozással bohóckodnak egymással.
• Még szép, hogy sikerült… Te vagy a legügyesebb kisfiú a világon! – teszi le a földre fiát, majd enyhén rá fekve, hogy a súlya ne nyomja össze, csiklandozni kezdi aprócska, ám annál izmosabb hasát
• Apa, az ott nem Lea? – hallom meg a kicsi kacarászó kérdését, miközben irányomba mutat
• De, azt hiszem ő lesz az. – áll fel a sztár és a ruháját leporolva indul el irányomba. – Jössz? – kérdezi fiától, aki helyeslőn bólogatva, apja elé belépve szalad irányomba. Amint hozzám érkezik, úgy ugrik a nyakamba, mint egy szerelmes film végén az egymásra találó párok szoktak, én pedig a lendülettől egészen egyszerűen, mint egy kivágott fa dőlök hanyatt a dombokra
• Szia drága Junior és szia Cris. – biccentek a mellénk érkező focistának is. – Ne haragudjatok, hogy megzavartalak benneteket, nem állt szándékomban. – szabadkozom, bár mélyen legbelül cseppet sem bánom, hogy ott, akkor az utcán sétálva, hirtelen ötlettől vezérelve ültem be egy taxiba és idehozattam magamat.
• Te sosem zavarsz. Igaz apa? – nyom egy puszit Juni az arcomra, majd pislogva emeli tekintetét apjára. Cris csak helyeslőn bólogat a kicsinek, amitől belőlem az általuk okozott boldogság hatására egy hatalmas mosolyhullám tőr ki. – Lea, te tudsz kacsázni? – néz a szemembe a kicsi, miközben aprócska, bársonyos kis kezecskéit az arcom köré fonja
• Hát, régen tudtam, de már idejét sem tudom megmondani, hogy mikor próbáltam utoljára. – vonom meg vállaimat – De láttam, hogy te nagyon ügyes vagy benne. – dicsérem meg, amitől kihúzza magát, lassan feláll mellőlem, majd a két kezemnél fogva húz maga után
• Gyere, megmutatom, hogyan kell! – jelenti ki már a tó irányába tartva, majd hirtelen az apjára kapja tekintetét – Apa, te nem is jössz? – kérdezi rémült hangján, hiszen Cris továbbra sem mozdul irányunkba, csak meredten áll és néz ki a fejéből…

Negyedik rész

Sziasztok! Meghoztam a negyedik részt, amiben egy újabb szereplővel bővül fanficem kicsiny tárháza /szereplőket is frissítettem/. Remélem ez a rész is elnyeri a tetszéseteket. Ismét csak köszönni tudom az előző részhez érkező pipákat és kommenteket. Nagyon jó érzés számomra, hogy velem vagytok és támogattok. Valamint köszöntöm az újabb feliratkozókat is, hálás vagyok nektek. Remélem továbbra sem okoz csalódást a történetem. 

Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!

Lea

~o~

Lea

Minden nő ugyanarról álmodik: kalóriamentes csokoládéról, egy kis tiszteletről és elismerésről, valamint egy férfiról, akivel élete terheit megoszthatja. De a férfiak igen kis része veszi a fáradtságot, hogy lángra lobbantson egy rég kihűlt nőt. Bárcsak valaki más lehetnék, nem egy olyan személy, akinek az élet folyton az orrára koppint. Egyszerűen tökéletes életet szeretnék, ennyit kérnék.

Komótosan sétálok a nyári záporral áztatott utcákon. Azt mondják, a májusi eső aranyat ér, de mostanában megállás nélkül szakad, ami az amúgy is nyomott hangulatomra még jobban rányomja a bélyegét. Vizesen esek be Madrid egyik előkelő éttermébe, ahol a pincér készségesen segíti le rólam még esernyőm alatt is szétázott kabátkámat, majd a nevem bemondása után az asztalomhoz kísér.

• Szia Lea! Már nagyon vártunk. – áll fel az asztaltól Marc, hogy segítsen leülni a számomra fenntartott helyre
• Sziasztok! – köszönök illedelmesen, majd a mellettem helyt foglaló szülőmhöz fordulok – Anya, ő meg mit keres itt? – kérdezem kissé ingerült hangnemben, ám a lehető leghalkabban, hogy partnereink ne hallhassák ellenszenvem kifejeződését
• Jaj drágám, azért jött, hogy neked is legyen beszélgetőpartnered. Nézz rá, hát nem fess? Gazdag és ráadásul még mindig egyedül van… – arcátlanul mér végig anyám a férfin, akinek fekete haja kócos hatást keltve tárul elénk. Férfias arcvonásait borostája eszméletlen szexin emeli ki, míg tengerkék szemeit körülölelő szempillái mintha photoshoppal lennének tökéletesítve. Egy Armani öltönyt viselve számomra is valóban dögös pasinak számít.
• Tudod jól, hogy nem akarok férfiakkal ismerkedni, ráadásul nem a pénz és a ruha teszi az embert. – forgatom meg mérgesen szemeimet és az előttem helyt foglaló férfira pillantok
• Ugyan már kincsem, ha így folytatód vénlány maradsz. – mondja ki azt a mondatot, amitől már hónapok óta én magam is rettegésben élek – Ügyvédként dolgozik, szóval legyél nagyon elbűvölő. – húzogatja szemöldökét
• Utállak! – sziszegem ki a fogaim között, miközben felöltöm magamra műmosolyomat
• Marc, belőled egy valódi férfi lett. Igaz kincsem? – kezdi anyám a nyáladzást, amitől legszívesebben egyből felpattannék az asztaltól és kirohannék a még mindig csapkodó viharba is
• Igen! – magamra sem ismerve helyeselek neki, mintha az életem múlna rajta. Kínlódásom látszólag a végéhez közelít, mikor szüleink elhatározzák, az étterem aljában található mini golfpályát választják desszert helyett.
• Te nem tartasz velünk? – fordul felém anyám és vonna maga után
• Nem, nem, köszönöm. Most inkább egy desszertre vágyom. Ne haragudjatok. – intézem kérésemet a társaság felé, akik megértően bólogatnak irányomba
• De Lea, drágám, ne maradj itt egyedül, hogy nézne az ki!? – győzköd tovább anya, mintha fogalma sem lenne róla, hogy pont erre vágyom. Egyedüllétre és nyugalomra. Persze várható volt, hogy Marc felajánlása után, miszerint majd ő velem marad, egyből nem lesz neki olyan fontos, hogy lemenjek és játsszak velük. Anya minden vágya, hogy egy gazdag pasival éljek, hmm… mintha nekem a vagyon kicsit is számítana.
• Van barátod? – kérdezi Marc a szalvétáját matatva
• Miért? – teszem fel bugyuta kérdésemet, mintha nem tudnám, hogy nálam szeretne bepróbálkozni
• Csak úgy. – vonja meg vállait
• Akkor meg mindegy, nem? – térek ki ismét a válasz elől
• Ki akarsz kosarazni? – bök oldalba, amitől cseppet sem lesz jobb a kedvem – A szüleid az évfordulójukhoz közelednek és anyukád azt mondta, hogy nincs senkid. Mit szólnál, ha a mai naptól mégis lenne? – húzódik már-már olyan közelségbe, hogy a leheletét megérzem a nyakamon
• Inkább a desszertemre összpontosítanék. – távolodom tőle és csak reménykedhetek, hogy leesik neki, semmi kedvem ezt a bájcsevejt folytatni. Gondolataimba merülve bámulok a kijárat irányába, fejben vagy százféle menekülési tervet készítettem arra az esetre, ha mégis túlságosan nyomulósra venné a figurát. Hiába szívdöglesztő egy férfi, ha semmi tapintat és tisztelet nincs benne a nők irányába. Marc pont ilyen. Tudja jól, hogy bárkit megkaphatna és ezt arcátlanul ki is használja. A nőket csak játékszernek tekinti, akiket addig használ, amíg kedvét leli bennük, majd elhajítja őket, mint egy darab követ szokás… de engem nem fog, engem nem olyan fából faragtak. Én egy igazi férfira vágyom, egy mesebeli hercegre, aki képes lenne meghódítani befagyott szívemet.
• Minden rendben? – kérdezi Marc látszólag aggódva, hiszen nyílván feltűnt neki, hogy idegességemben mekkorát nyeltem az imént
• Igen, igen, csak hirtelen olyan szomjúság tört rám. – hangsúlyozom ki mondatomat, miközben az egyik itallapért nyúlok, hogy az arcom elé emelhessem
• Lea, biztos minden rendben? – kukucskál be a bőrkötéses árlista fölött
• Már mondtam, hogy igen. – nézek vissza a férfira morcosan, ám szemeiben látom, hogy egy szavamat sem hiszi el
• Szia Lea! Ugye nem előlem bujkálsz? – hallom meg azt a hangot, amit reméltem, hogy soha az életben nem kell már elviselnem
• Chh… Előled? Bujkálni? Én? Hagyjuk már…
• Ez meg ki? – lekezelő mozdulatokkal, gesztikulálva bök partnerem irányába, miközben égető pillantásai szinte perzselik bőröm
• Senki! – válaszolok ugyanolyan stílusban, ahogy a kérdés érkezett irányomba
• Marc! – vágja rá partnerem egy pillanat alatt, majd a kezét nyújtja a férfinak
• Neeee, és milyen tervetek van mára? – kérdezi egyre idegesebben, miközben tekintetét hol rám, hol a férfira emeli
• Nem sok, de az is nélküled. – igyekszem verbálisan jelezni számára, hogy elmehetne végre... Nála még Marc társasága is kellemesebbnek bizonyult.
• Talán majd holnap programozhatunk együtt is. – udvariaskodik Marc továbbra is, mintha az előttünk álló személlyel bármikor is szeretnék közös programot szervezni
• Miért, mi lesz holnap? – húzogatja szemöldökét, látszik, hogy ráharapott a témára
• Lea szüleinek az évfordulója. Hányadik is drágám? – karol át hirtelen, amitől olyan zavarba hoz, hogy majdnem félrenyelem a vizemet
• A harmincadik, drágám. – veszem a lapot és közelebb bújok Marchoz, miközben a tátott szájjal bámuló exemre mosolygok
• Pff, szép pár vagytok. Remélem ti is megéritek ezt az évfordulót. – csap idegesen az asztalra cinikus megjegyzése közben
• Köszönjük. Mondhatnánk, hogy mi is reméljük, de igazából biztosak vagyunk benne. Igaz babám? – homlokom megcsókolása közben ömleng tovább Marc, amit színészi tehetségemnek köszönhetően én is hihetően közvetítek Rafa számára. Elnézve a férfi arcát, hirtelenjében száll el minden keserűségem és őszinte mosolyom veszi át a helyét. Régen éreztem már ezeket az igazi és felszabadult mosolybarázdákat az arcomon.
• Szívesen! – húzza ki magát Marc, miközben az ajtó irányába idegesen haladó Rafaelre mutat.
• Köszönöm, hogy segítettél, de ez nem jelent semmit. Ettől még köztünk nincs és nem is lesz semmi. Világos? – igyekszem bekeményíteni, mielőtt még félreértené abszurd helyzetünket
• Persze parancsnoknő. – neveti el magát, amitől hirtelenjében száll el minden jókedvem
• Kérlek, mond meg a szüleimnek, hogy nem éreztem jól magamat. Biztos valami megfázás lappang bennem, eléggé eláztam ma, így inkább hazamentem. Jó? És Rafaelről egy szót se említs, kérlek. – fordulok felé egy utolsó szívességgel, amit csak remélni tudok, hogy kérésemnek megfelelően ad át
• Bízhatsz bennem! – áll fel, majd egy puszit nyomva az arcomra kikísér az étteremből

Gondolataim fogságában lépkedek a nedves járdákon. Szerencsére az eső már elállt, sőt a felhők alól a nap enyhe sugarai is ki-kikukucskálnak, jelezve felém, hogy minden vihar után egyszer csak világosságba borul az égbolt. Talán egyszer az életemben is bekövetkezhet ez a változás. Felpillantva az ereszekről egy-egy esőcsepp még megtalálja arcomat, amin sírásommal való küszködésem miatt cseppet sem bánkódom. Lépteimet számolva haladok céltalan utamon. Szép lassan nyitom szét táskámat és benne kotorászva lelek rá mobiltelefonomra és a hozzá tartozó fülhallgatóra. Hm, a jó öreg zene csodálatos világa. Áldom a sorsot és azt az embert, aki feltalálta a szórakozás eme remek műfaját, hiszen az ember örömében és bánatában is bátran fordulhat a muzsikák birodalmához. Tracklistámon végigpásztázva sem találom meg a megfelelő számot, ami az éppen aktuális, nyomott, ám mégis bizakodó hangulatomat hűen türközni tudná, így az egyik helyi rádióállomás csatornájára hangolom készülékemet. Egyből mosolyt csal arcomra a hallható muzsika, hiszen a tavalyi év legnagyobb slágerét adja, azt a dalt, amit annak idején megunásig hallgattam. Fülhallgatómat teljes hangerőre állítva szállok be az utca végén sorakozó taxik közül a számomra legszimpatikusabbnak tűnő autóba, majd az első eszembe jutó címet diktálom be ideiglenes sofőrömnek. A hosszú út során nem beszélgetünk egymással, csak akkor szólok hozzá, mikor leparkolunk a hatalmas ház előtt.

• Ez lenne az? – mint egy kisgyermek tapadok rá teljesen az ablaküvegre és pásztázom a szemem elé táruló óriási épületet
• Igen kisasszony. Legalábbis ezt a címet tetszett mondani. – mosolyog rám kedvesen
• Akkor köszönöm szépen. – nyújtom át neki a fuvardíjat, majd az autóból kiszállva, amilyen halkan csak tudok, szép lassan, szinte osonva közelítek a kerítés irányába. Biztos megbolondultam, hogy pont ide hozattam magamat, de már nincs visszaút, hiszen a taxi is itt hagyott, valamint az egyik függöny mozgásából ítélve, valaki már észrevette ittlétemet. Zsebembe csúsztatom telefonkészülékemet, majd mély lélegzetvétel után megnyomom a szürke alapon elém táruló fekete gombok egyikét, amire a főépület címszót jegyezték fel…