Harmadik rész

Sziasztok! 

Meghoztam a harmadik részt. Remélem ez is elnyeri a tetszéseteket. Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkező pipákat is... Ha időtök engedi és kedvetek is lenne hozzá, akkor hozzászólásokat is szívesen fogadnék, akár a fejezetek végén, akár chat-ben. 

Tegnap frissítettem a szereplőket Monica személyével (én így képzelem el őt). 

Kellemes olvasást kívánok mindenkinek! 

Lea

~o~

Cristiano

Egyetlen perc gondolkodás nélkül, sietve lépkedek az edzőközpont irányába. Bár hallom, hogy Lea kiabál utánam, valahogy mégis körülményesnek érezném megfordulni, vagy bevárni a lányt. Furcsa, megmagyarázhatatlan és megfoghatatlan érzések kavarognak bennem. Egyre közeledvén lépéseim nehézkesebbnek és lassabbnak tűnnek, mint egy rémálomban, amikor az embert üldözőbe veszik, és minél gyorsabban szeretne menekülni, annál rettegettebb és félelmetesebb érzések kavarognak benne. Mintha csak a jövőm eldöntéséről lenne szó, amit utoljára a Madridba történő átigazolásomnál érzetem. Belépve az ajtón Lea hangja úgy elnémul, mint egy vízzel teli kád csapjának hírtelen elzárása után keletkező csend. Félve belegondolván, komótosan lépkedek az öltözők irányába. Tudom jól, hogy társaim egyből kiszúrják, valami nem stimmel velem.

• Szeva Cris! – hallom meg barátom hangját, aki éppen a zuhanyzóból lépett elő – Ojj, de gyűrött a fejed hallod. Jó volt az éjszaka, mi? – érinti meg jobb vállamat egy határozott mozdulattal, miközben a szemöldökét húzogatja
• Hello Fabio! Hát, ami az éjszakát illeti, nem panaszkodhatok. – füllentek és nevetem el magamat, leplezve ezzel negatív érzéseimet
• Szedd össze magad, mert két perc múlva edzés. – közli, miközben kirohan a pálya irányába.
• Úgy lesz! – kiáltok utána, majd belépek a mosdóba és mélyen belenézek az első elém tárulkozó tükörbe. Bizony Cristiano Ronaldo, szedd össze magad, vagy az újságírók is kiszagolják, hogy valami nem stimmel veled és hiénaként csapnak le rád és az életedre. Ha nem akarsz ismét a címlapokon díszelegni egy Irinaval kettészakított képen, akkor húzd ki magad és legyél magabiztos. Ezt a Lea nevű nőszemélyt pedig felejtsd el, verd ki a fejedből, ugyanis az nem létezik, hogy félsz, te nem félhetsz és nem szimpatizálhatsz egy ilyen nővel! Le kell zárnod magadban az elmúlt időszakot, azokat az eseményeket, melyek használhatatlanok számodra, hiszen ezek mind csak hátráltatnak téged. Nézz szembe magaddal, az érzéseiddel és az egész világgal. Mondogatom tükörképemnek, ám látszólag mit sem használva, komótos léptekkel indulok meg a gyepszőnyeg irányába

• Ki lehet az a gyönyörű lány? – áll meg mellettem a nemrég hozzánk igazolt Lucas Silva a lelátó irányába mutatva
• Ne mutogass már! – rémülten ütök rá kezére – Az hiányzik, hogy kiszúrja, hogy észrevettük őt. – mondom ingerülten majd a kapu irányába sietnék
• Már késő, észrevette. – röhög rám Marcelo barátom, ami számomra cseppet sem mulatságos – Amúgy Cris, Lea végig téged bámul. – jelenti ki mérhetetlen természetességgel a hangjában – Biztos Juniorról akar beszélni veled. Tegnap mi is bent voltunk nála Clarrel és tisztáztuk a kirándulás részleteit.
• Igen, igen. A kirándulás, biztos ez lesz az. – helyeslőn bólogatok kijelentésére, majd a pálya ellenkező szélére futok, hogy minél távolabb kerüljek a Lea által elfoglalt lelátótól.

• Szóval Lea. Ti honnan ismeritek ezt a szépséget? – lép mellém ismét Lucas és teszi fel idegőrlő kérdését, miközben vízért szaladunk ki az oldalvonalhoz
• A Real óvodájában dolgozik. – vágja rá Luka, amit cseppet sem bánok, hiszen semmi kedvem nem lett volna a lányról regélni – Nagyon kedves és segítőkész személyiség. 
• És gyönyörű. – jelenti ki Lucas szemrebbenés nélkül, miközben a tekintetét fél másodpercre sem veszi le az említett nőszemélyről.
• Na persze. – duzzogok a kelleténél hangosabban, amitől a fél keret engem kezd el vizslatni, de mit sem törődve a dolgokkal visszatérek a pályára, hogy kidolgozhassam magamból a feszültséget. Minek jött ide? Azért, hogy engem bosszantson? Hiszen a méltóságos úrnő nem akar ilyen körökben mozogni, most mégis idejött, de minek? Nem is beszélve arról, hogy engem sem kellene, hogy akár egy percig is foglalkoztasson ez a dolog, hiszen ő csak egy kellék a fiam életében, nekem pedig semmi közöm hozzá…

Az edzés még soha ilyen hosszúnak és kimerítőnek nem tűnt, legalábbis számomra biztos, hogy nem. A többiek egytől-egyig észrevették és előszeretettel szóvá is tették, hogy valami nincs rendben velem, hogy a gondolataim teljesen más irányokba eveztek, de nekem egészen egyszerűen senkinek sem volt kedvem magyarázkodni. Sóhajtva, ám mégis szótlanul ülök le az öltözőszekrényem előtti padra, nem figyelek senkire és semmire, csak arra vágyom, hogy otthon legyek a fiammal és elfelejthessem ezt az átkozott napot.

• Cris – hallok meg egy számomra ismeretlen női hangot, amely a recepciónál található kanapék irányából szólít meg
• Á, Lea, igaz? – teszem az ostobát, mintha nem tudnám nevét, azt a nevet, amit naponta több ezerszer hallhatok Junior édes hangján megszólalva – Mond gyorsan, mert sietek. – vetem oda flegma mondatomat, hátha kedvét szegem és inkább hozzám sem szól
• Nem tudom, hogy miért vagy ekkora paraszt, de…
• Én vagyok a paraszt? – szakítom félbe mondatát – Te nem akarsz a köreinkben mozogni, ma mégis végignézted az edzésünket. És még én vagyok a szemét, igaz? – nevetek cinikusan, amitől megnyugvásra vagy egy kiadós pofonra számítok a lánytól
• Csak bocsánatot szerettem volna kérni. Nem volt szép, ahogy viselkedtem, de be kell látnom, hogy kár volt idejönnöm. – jön megható kijelentése, amitől szó szerint gombóc kerül a torkomba. Idejön, hogy bocsánatot kérjen és erre most én viselkedtem vele úgy, ahogy reggel ő tette azt velem. Egészen egyszerűen nem bírom elviselni, ahogy rám néz, azok a barna cicaszemek mintha szomorúsággal telítődnének.
• Kérlek Lea, te se haragudj rám, csak nincs valami jó napom. – sütöm le tekintetemet és vallom be őszintén az érzéseimet a nap, sőt talán a hónap, vagyis inkább ez évben először. – Kezdhetnénk újra, teljesen az elejétől? – teszem fel kérdésemet, amire ő csak egy apró biccentéssel jelzi felém, hogy benne van – Cristiano Ronaldo dos Santos Aveiro vagyok, nagyon örülök, hogy megismerhetlek – mutatkozom be illedelmesen, amit ő is mosolyogva viszonoz – Meghívhatnálak valamire? Kávé, tea,…?
• Rendben van, legyen egy tea. – mondja ki azt a mondatot, amire azt hiszem, hogy titkon vágytam is.
• Ma nincsenek foglalkozásaid? – dobok fel egy témát, hogy megtörjem a kezdeti némaságot, ami hirtelenjében telepedett ránk
• De vannak, csak délután. A kirándulás szervezése miatt jöttem be délelőttre, de mint látod, nem igazán jött össze. – mutat végig magán, amitől egyből tudom, hogy a velem való reggeli koccanásunkra célozgat
• Sajnálom, hogy miattam csúszol a szervezéssel. – sütöm le tekintetemet, mert valóban elszégyelltem magamat
• Nem miattad. – simít végig hirtelenjében kezemen, amely érintés úgy hat rám, mintha egy konnektorba nyúltam volna. Egyszerre tölt el melegséggel és borzongással egyaránt.  – Magam miatt nem tudtam haladni. Én voltam szemét veled, szóval csak és kizárólag magamnak köszönhetem, hogy nem volt erőm ilyen lelkiismeret furdalással dolgozni. – neveti el magát zavarában – Egy idióta vagyok, igaz? – forgatja meg gyönyörű szemeit
• Valamilyen szintig minden ember az. – bólogatok helyeslőn, bár legbelül nem értek egyet kijelentésével. Hosszú idő óta Lea az első nő, akit nem tartok idiótának, főleg azóta, hogy belátta tévedését.
• Köszi. – nyújtja ki rám nyelvét, szerencsére érti a poént, így együtt nevetünk tovább – Neked miért van rossz napod? – komolyodik el a hangja és teszi fel azt a kérdést, amire magam sem tudom, hogy szeretnék-e választ adni – ha nem akarsz róla beszélni, én azt is teljesen megértem, hiszen alig pár perce ismerjük egymást – kortyol bele zöldteájába, miközben a csészéből kipislogva tekintetemet fürkészi… hát persze, hogy észrevette a téma kényességét
• Nem-nem, én… Pff, Irina miatt. – bukik ki belőlem fájdalmam legfőbb forrása
• Hm, sejthettem volna. – jelenti ki, miközben aprócska ujjaival az asztalterítőt kezdi piszkálgatni – Junior is sokszor elszontyolodik miatta. Gondolhattam volna, hogy ez neked sem egyszerű, hiszen egy szakítás sosem könnyű. – húzza el szája szélét és szegi le tekintetét, amely gesztusaiból egyből érzem, hogy valaki őt is nagyon megbánthatta
• Nem is tudtam, hogy Junior szomorú Irina miatt. – jutnak el tudatomig Lea korábbi szavai – Ez borzalmas. – sóhajtok egy mélyet, majd az óvoda irányába tekintek – Sosem mondta, hogy hiányozna neki, mindig olyan erősnek és vidámnak mutatja magát. Miért teszi ezt Lea, miért? – nézek a lány szemeibe, aki a kezem után nyúl és a hüvelykujjam és mutatóujjam közötti részt kezdi finoman masszírozni
• Bár sokat tanultam pszichológiát, hogy jó nevelő legyek, mégsem vagyok igazi pszichológus, ettől függetlenül úgy vélem, hogy miattad. Nézd Cris, a kicsi biztos látja rajtad, hogy fáj, ezért nem akar még jobban leterhelni. Ebben a korban hajlamosak a gyermekek azt hinni, hogy minden miattuk van, hogy kisajátított téged és ezért szakítottatok, hogy az iránta érzett nagyobb szereteted miatt hagytad el Irinat. Örülök is, hogy tudunk erről kicsit beszélgetni, mert ezeket az érzéseket csak te tudod a kicsi lelkében helyreállítani. Cristianinho nagyon jó gyermek, nagyon édes és szeretetreméltó. Okos és lelkes kisfiú, aki megérdemli, hogy az életben csak jó dolgok történjenek vele. Tudom, hogy nincs anyukája, Irinat pedig a születése óta ismerte, így könnyen tekinthette az anyukájának. Gondolj csak bele, ez neki felér most egy szülő elvesztésével, egy válással. Gondolom, bár száz százalékosan persze én sem tudhatom, hiszen Junior hajlamos nekem is azt mutatni, hogy minden rendben van. Szerintem beszéljétek meg, ahogy férfi a férfival tudja csak megvitatni ezeket a kérdéseket, hiszen ő már egy igazi kisfickó. – mosolyodik el, amitől az én lelkemből is feltör egy nagy sóhajtás
• Köszönöm Lea. Köszönöm, hogy ilyen rendes vagy és azt is, hogy kibékültünk. – veszem rövidre hálálkodásom, hiszen érzem, hogy könnyeim gejzírként szeretnének kitörni belőlem – Ha megbocsájtasz, most elköszönnék tőled. Gondolkodnom kell. Ne haragudj, én…
• Semmi baj, ne butáskodj. Nagyon szívesen, ha tudok, bármikor segítek, főleg akkor, ha az egyik kicsikémről van szó. – mosolyog rám édesen – Viszont, Cris, mi nem békültünk ki! – jelenti ki fejét csóválva, színtiszta komolysággal a hangjában, ami hidegzuhanyként ér – Mi most ismerkedtünk csak meg! – neveti el magát, amitől az agyam eldobom, hiszen igaza van, az elejétől kezdtük az ismerkedést – Jaj Cris, bár láttad volna az arcodat, hát ez mindent megért. – csipkelődik tovább grimaszolgatás közben
• Elképesztő egy nő vagy! – jelentem ki az egyértelműt, majd nevetve indulunk a kijárat felé – Gondolod, hogy a mai napra kikérhetném Juniort a foglalkozásokról?
• Szerintem semmi akadálya. Mindjárt elintézem neked. – mosolyog rám, majd az óvodába belépve eltűnik szemeim elől én pedig az autómnak dőlve végre tengernyi gondolatomba feledkezhetek… 

Második rész

Sziasztok!

Megérkeztem a második résszel. Remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket. :) 

Köszönöm szépen az előző részhez érkező pipákat, nagyon jó érzés volt erre hazaérni a nyaralásból. 

Ettől a résztől szerepet kap a másik főhősünk, Cristiano is. (Bár már az előző részben is volt burkoltan két sor róla, innentől kezdve teljes mértékben belép a részekbe és Lea életébe). 

Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!

Lea

~o~

Lea

Reggel késve kelek ki az ágyamból. Hát persze, a drága ébresztőórám ma sincs a helyzet magaslatán. Meredten nézek ki a fejemből az ágyam szélén ülve, miközben a gondolataim egyre csak cikáznak. Az ember néha azon kapja magát, hogy mennyivel jobb valaki mellett felébredni, méghozzá egy olyan ember mellett, aki csókjaival végighinti testét, aki szerelemre lobbantja kicsiny szívét, de vannak emberek, akik kénytelenek ezt az időszakot átvészelni és reménykedni, hogy jön majd egy fordulat és akkor bekattan valami. Az ember érzi, hogy változás következik be és többé már semmi sem lesz a régi, soha. Csak úgy lenni és sodródni az árral, próbálni szeretni, élni és hangosan nevetni. Hiába telt el közel két hónap, Rafa galádsága továbbra is fájdalmas pont az életemben. Olyan sokszor felteszem magamnak azokat a kérdéseket, hogy Mikor lesz végre egy igazi lelki társam, aki felnyitja a szemem és megérinti a lelkem? Tudom, hogy sose lesz, amíg én magam félek megtenni az első lépést…

Az elmúlt hetek során sokat változtam, nem biztos, hogy pozitív irányba, de igenis változtam. Korábban sokszor hagytam, hogy más emberek ujjal mutogassanak rám és azt mondják, nem vagy elég jó. És amikor a dolgok rosszra fordultak, kerestem valamit, amit lehetett hibáztatni, egy nagy árnyat. Persze, a világ ma sem csupa napsütés és szivárvány, de megtanultam erősnek és kitartónak lenni. Érezem és tudom, hogy jogom van hallgatni magamra, az érzéseimre és arra, hogy azt tehessem, amit akarok.

A munkatársakkal kapcsolatos félelmeim szerencsére nem igazolódtak be. Mindenki kedvesen fogadott, barátokat szereztem, sőt a gyermekek is nagyon megszerettek, ahogyan én is őket. A munka nagyon izgalmas, sok színes programot találok ki a fiataloknak, akik mind-mind készségesen állják az általam felállított szabályokat. Néhány gyerkőcöt úgy megszerettem, mintha csak a sajátom lenne, a szüleik pedig bizalommal fordulnak hozzám.

• Jó reggelt! – hallom meg Monica barátnőm hangját – Hahó! Lea, merre vagy?
• Szia! A konyhában. Éppen reggelit készítek, mert kissé elaludtam – mondom, miközben mellém lép, hogy két puszival köszönthessük egymást
• Mikor pakolod már el a bőröndöket az ajtóból? Állandóan belerúgok, mikor bejövök – csóválja a fejét
• Jaj Mon, tudod, hogy pénteken indulunk nyaralni. – vonom meg vállaimat nem törődve kérésével
• Igen, igen, de még csak hétfő van, szóval addig van még pár nap. – neveti el magát, amitől nekem is jobb kedvem lesz – Aztán remélem, hogy találsz valami jóképű pasast, ne legyél már magányos farkas. – teszi ölbe kezeit
• Igyekezni fogok, de tudod, inkább nem ígérek semmit, mert túlságosan számon kérnél. – lököm oldalba, amin mindketten nevetni kezdünk – Felőlem indulhatunk…

• Istenem, micsoda egy lajhár. – bosszankodik Mona vezetés közben, majd dudál kettőt és az előzés megkezdése végett erőteljesen a gázra lép
• Ne olyan gyorsan, sminkelni akarok! – mondom halkan, mintha szégyellném a dolgok, pedig csak egy enyhe sminket készítek, ami pont annyit takar, hogy a kialvatlan táskáim ne látszódjanak
• Jó-jó, de tudod, hogy nem bírom a tökölést. – durcáskodik, majd egy nagy fékezéssel megáll a következő piros lámpánál. Az előbb elkerült autós mellénk ér, majd ablaka lehúzásával jelezi, hogy mondandója van számunkra
• Csak megjegyzem, ez egy harmincas övezet! – játssza az eszét a napszemüveget és baseball sapkát viselő, izmos férfi, miközben az anyósülésen helyet foglaló kisfiú heves integetésbe kezd irányomba
• Kösz az infót. – mosolygók a sofőrre flegmán, majd kedvesen visszaintegetek a kisfiúnak. Mona ismét önmagát adja, amikor bemutat nekik és a zöldnél egyből a gázra lép – hát igen, ő már csak ilyen
• Köszönöm, hogy elhoztál. Azért így mégis kényelmesebb, mint biciklivel. – hálálkodom barátnőmnek, aki a feje bólogatásával helyesel előbbi kijelentésemhez, elköszön, majd nagy gázt adva továbbhajt

• Szia Lea! – hallok meg egy ismerős hangot, majd rákapva a tekintetemet látom, hogy éppen felém szalad
• Szia Junior! Hogy vagy kincsem? Hogy telt az elmúlt hét Portugáliában? – fürkészem tekintetét, miközben lehajolva hozzá kicsiny kezeit a nyakam köré fonja
• Nagyon jól, csak hiányoztál! – szomorodik el a hangja, majd kis fejét az arcomhoz simítja
• Te is hiányoztál nagyfiú! Jössz az órára? Segítsek átöltözni?
• Ühüm – mondja bólogatva – De előbb szeretnélek bemutatni valakinek. – mutat az egyik autó irányába ahol még Cris morgolódva támaszkodik a kinyitott ajtónak. Csodás, pont erre vágyom, pont egy ilyen napon, pont most, mintha ezen a napon üldözne engem. Erőt véve magamon, a kicsit felkapva az ölembe, indulok el az említett focista irányába.
• Szia! Cristiano Ronaldo dos Santos Aveiro vagyok! – mutatkozik be illedelmesen, miközben a kezét nyújtja felém. – Azért szólhatnál a barátnődnek, hogy illedelmesebb is lehetne. Nem valami jó sofőr, nagyon türelmetlen. – vakarja meg a kupáját, amitől kuncogni támad kedvem
• Lea Gomez Santos. – viszonzom kedvességét – Megmondom neki, bár aligha fogja érdekelni – vonom meg vállaimat, amin most neki támad jobb kedve – Bejössz, vagy sietned kell az edzésre? – mutatok az óvoda épületére
• Junior már annyi szépet mesélt rólad, hogy gondoltam, muszáj megismernem a kedves óvónőjét. – mondja, miközben elindul a bejárat irányába – Meg kell vallanom, nem füllentett a törpe, jó ízlése van, látszik, hogy az én fiam, hiszen te tényleg csodaszép és kedves vagy. – mér végig perzselő tekintetével, én pedig csak haladok tovább a kicsivel, mint aki nem hisz a fülének és szemének
• Ugyan már! Tudom jól, hogy te nem az ilyen fajta lányokhoz vagy hozzászokva. – mérek végig magamon – Azért köszönöm. – eresztek meg egy mosolyt irányába, amitől a kicsinek is vigyorra áll a szája
• Egy igazi nő pont olyan, mint te. Gyerekszerető és barátságos. – mosolygok rám, amitől érezem, hogy tetőtől-talpig libabőrös leszek, talán kicsit még bele is pirulok. Vajon tényleg nem olyan bunkó, mint gondoltam? Persze biztos nagyon jó apa, mert Junior mindig olyan lelkesen mesél róla, de az a sok szenny, amit az újságok írnak róla, amilyen kép átjön róla a médián keresztül, az nagyon nem az én világom, én nagyon nem tudok az ilyen emberekhez viszonyulni és az ilyen helyzetekkel mit kezdeni. Na meg az első találkozásunk sem sikerült a legjobban, ahogy nekilökött az ajtónak és rám kaffantott, az egyáltalán nem tette szimpatikusabbá, sőt… Cikáznak a gondolataim, ám a szememet egy percig sem tudom elszakítani a tekintetétől. Vallom, hogy a szem a lélek tükre, és bizony én az ő szemében egy csepp beképzeltséget sem látok, sőt, szinte csodálattal csillognak, ami még inkább arra az útra tereli a gondolataim tengerét, hogy jó emberrel állok szemben.
• Na, te kis csibész, miket meséltél apának? – kérdezem Cristianinhotól, miközben éppen a cipőcskéje lehúzásával bíbelődöm, hogy a szandálkáját ráadhassam
• Az titok! Ugye apa? – fordul Cris felé egyetértés végett
• Bizony, ez a mi közös titkunk és még csokiért sem mondjuk el, tudod!? – csikizi meg a kicsi oldalát, amitől nekem is nevetni támadt kedvem
• Tudom apa, még csokiért sem. – mondja Junior kacarászva
• Khm – kaparom meg a torkomat, jelezvén, hogy szóhoz szeretnék jutni – Sajnálom, hogy megzavarom a férfiak beszélgetését, de foglalkozásra kellene menned – fordulok Junior felé, aki csak hevesen bólogat, majd ad egy puszit az édesapja szájára és már el is tűnik a terem felé
• Jól látom, hogy fenntartásaid vannak irányomba? – kapja el Cris hirtelen a kezemet, ám ez  az érintés cseppet sem fájdalmas, sőt, nagyon kellemes a bőrömnek
• Ne haragudj, nem fogok neked hazudni. – kezdek bele a magyarázkodásomba, miközbe a kezeimet lassan kicsúsztatom az övéi küzül – Igazat megvallva, igen. Persze tudom, hogy nem ismerlek, nem tudhatom, hogy milyen ember vagy, de ahogy múltkor is nekem jöttél az ajtóban, hát nem voltál valami kedves… Látom, hogy barátkozni próbálsz és ez valahol helyes is, hiszen az egyik kicsikém apukája vagy, de én nem ilyen körökben keresek barátokat. – válaszolok magamhoz kimért stílusban, amitől pár perc csend áll be közénk.
• Luka is ilyen körökbe mozog. – töri meg hirtelen némaságunkat – Szóval találj ki valami meggyőzőbb érvet, mert Junior elmondta, hogy vele minden nap órákat beszélgetsz! – mondja duzzogva, majd az ajtót becsapva távozik az öltözőből én pedig ott maradok és egyszerűen nem ismerek magamra. Én nem ilyen vagyok, nem szoktam olyan emberekkel flegmán viselkedni, akiket nem is ismerek és nem is bántottak, főleg úgy nem, hogy a szemük is kedvességet sugároz… Ejj Lea, változol és egyáltalán nem biztos, hogy jó irányba…
• Ne haragudj! Nem úgy értettem… mármint – rohanok Cris után, hogy bocsánatot kérjek, ám megértésre és meghallgatásra nem számíthatok, hiszen hirtelenjében tűnik el a felnőtt csapat edzőkomplexumának bejáratánál...

Cristiano

• Szóval, várod már a mai napot? – teszem fel kérdésemet fiamnak, miközben kicsiny kezét a kezembe véve sétálunk a garázsok irányába
• Nagyon! – ugrik egyet örömében – Már hiányzik Lea. – szontyolodik el kissé
• Ennyire szereted őt? – teszem fel buta kérdésemet, amire úgyis tudom az egyértelmű választ, hiszen az elmúlt két hónapban nem telt el úgy nap, hogy ne kelljen egész végig a szépséges és okos óvónőről történeteket hallanom
• Igen! – tapsikol örömében, majd rutinosan beül az anyósülésre és az ott beszerelt gyermekkormányt kezdi forgatni – Látod apa, én is vezetek veled! – mondja lelkesen, amitől szinte könnybe lábad a szemem. Elképesztő, hogy mennyire szeretem őt. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen kicsiny lélek ekkora érzelmeket tud kiváltani belőlem. Boldog vagyok, hogy én lehetek az apukája. A szokásos tempóba indulunk Valdebebas irányába. Nagy szerencsém van, hogy a klubnak van külön a gyermekek részére fenntartott nappali intézménye, így Juniorral minden reggel és délután közösen autózhatunk. Beszélgetés közben egy autós dudálására leszek figyelmes.
• Hogy ez milyen türelmetlen. Látod? Így nem szabad vezetni! – teszek megjegyzést a türelmetlen sofőrre, miközben fiam a lámpák irányába mutat – Hát igen, a pirosnál is alig tudott megállni. Ez bizony nagyon veszélyes volt. Apa most szól nekik, jó? – Junior csak helyeslőn bólogat – Csak megjegyzem, ez egy harmincas övezet! – mondom kimérten, amire úgy tűnik, hogy csak süket füleket találok. Bár az egyik lány megköszöni, a sofőr közel sem kedves, még be is mutat. – Miért integettetek egymásnak? – fordulok fiam felé, hiszen láttam, hogy az anyósülésen helyt foglaló, kedvesebbik lánnyal köszöntötték egymást
• Ő Lea! – vonja meg fiam a vállát
• Ő? Hát nem valami kedves. – fonom magam elé kezeimet
• De apa, ő a legjobb az egész világon!
• Persze, persze. Tavaly még Nora volt a kedvenced. – cukkolom Juniort
• Nora most is kedves, de Lea más. Lea gyönyörű és okos és kedves és minden. És vedd tudomásul apa, hogy Nora meg Lea anyukája! – könyököl sértődötten a térdére, miközben szúrós pillantásokat vet irányomba én pedig valami miatt csak mosolygósan vezetek tovább. Megérkezvén Valdebebasba fiam őrült módjára ugrik ki a kocsiból és villámgyorsan Lea irányába rohan. Nevetve rázom meg fejem, kezembe veszem fiam táskáját, majd az ajtónak támaszkodva nézem Lea és Junior boldog kettősét. Hihetetlen, hogy mennyire szereti ezt a lányt… 

Első rész

Sziasztok!

Meghoztam az első részt. Remélem ez is elnyeri a tetszéseteket. :) Jövő héten nem leszek itthon, így ez a rész előrehozottnak számít. 

Nagyon szépen Köszönöm az előző részhez érkező véleményeket és pipákat. Valamint Köszöntöm a 6 feliratkozót is. Remélem a történet további része is elnyeri a tetszéseteket. :) 

Mint látjátok az oldal kinézete átalakult, amiért nagyon hálás vagyok, hiszen én magam sosem tudtam volna ilyen szépséget kreálni. 

Kellemes hetet mindenkinek! 

Lea

~o~

Lea

Kislánykoromban mindig normális családról álmodtam, amilyen a reklámokban van, de anya mindent utált, ami normálisnak számított. Kezdetben például azt szerette volna, hogy politikussá váljak… Hát igen, néhány nevelési kísérlete nagyon csődöt mondott, bár ahogy teltek az évek, rájött, hogy jobban hasonlítok rá, mint képzelte.

Időközben huszonhét éves lettem, család és karrier nélkül. Bár, még mindig előttem áll az élet, jelenleg mégis úgy érzem, nem állok készen semmire.

• Jó érzés ezt a levegőt szívni, igaz kincsem? – kérdezi anyám, miközben nagyokat szippant az épületbe beérve
• Igen, nagyon jó! – vágom rá boldogan, miközben az öltözők felé indulunk
• Vedd ezt fel – nyújtja felém az egyik köpenyt
• Én, ezt? Hiszen még az sem biztos, hogy itt dolgozhatok. – kérdezem csodálkozva. Bár igen, anyát ismerve addig fogja rágni a tulaj fülét, míg az úgyis felvesz, mégis luxus lenne egyből köpenyben elé állni.
• Lányom, már mondtam, hogy ne félj, amíg engem látsz. – na igen, pont ettől a mondatától tartottam, ő és az okoskodása… Kell ez nekem? Nem, nem hiszem. Még mindig leléphetsz Lea, még mindig leléphetsz. Mondogatom magamban, miközben már a legfelső szint irányába tartotunk, ahol az irodák vannak. Nem, már nem mehetsz, konstatáltam, mikor anya pár halk kopogás után lenyomta az egyik ajtó kilincsét.
• Rendben van, köszönök mindent. – Hallok meg egy férfihangot, aki annyira siet, hogy teljes erejével belém rohan, én pedig egész egyszerűen az ajtófélfának csapódok.  – Mi van, nem látsz? – förmed rám a magas, barna szemű férfi, mintha én lennék a hibás… hogy ez mekkora egy bunkó konstatálom magamban
• Te jöttél belém, de tényleg ne zavartasd magad – kaffantok vissza éppen olyan stílusban, amilyenben ő torkolt le, bár valószínűleg süket fülekre találtam, hiszen olyan tempóban futott tovább, hogy aligha hallotta meg, de nem is baj. Kinek is lenne kedve egy ilyen napon veszekedni, pont a tulaj füle hallatára.

Boldogan, mosolygósan, ám legbelül mégis szorongással telve lépkedek a lift irányába. Valahol örülök, hogy megkaptam az állást, valahol viszont félek, hiszen tudom jól, hogy milyenek az emberek. Igenis lesznek olyanok, akik elítélnek majd és nem csak a gyermekek iránti feltétel nélküli szeretetemet nézik, hanem csak és kizárólag a negatívat fogják keresni, csak azt fogják látni, hogy anya segítségével jutottam hozzá a munkához. Alapjáraton egy erős nőnek tartom magamat, de tegnap óta mintha elszállni látszana a magabiztosságom, bár valljuk be, melyik nő lenne magabiztos, ha az esküvője előtt pár nappal rajtakapja a vőlegényét annak asszisztensével, vagy akármelyik másik nővel… senki… Mély gondolataimból egy ismerős hang zökkentett ki.

• Törpilla. – szól aranyos hangja – Mit keresel te itt? A madarak azt csiripelték, hogy boldog vagy és férjhez fogsz menni Rafaelhez.
• Lukita! – ugrok a nyakába örömömben – Ne haragudj, de észre sem vettem, hogy más is van a folyosón. Olyan régen nem láttalak. – vonom ölelő karjaimban és egészen addig el sem eresztem, amíg ki nem nyílik a lift ajtaja. Lukat már gyerekkorom óta ismerem, mivel a szüleimmel szinte minden nyarat Horvátországban töltöttünk, ekkor barátkozott össze a két család.
• Láttam, hogy nagyon elmerengtél, szóval igazán mesélhetnél, hogy min jár az a gyönyörű kis fejed. – simít végig hajamon – Mit szólnál, ha leülnénk egy kávéra? – mutat a büfé irányába, amint a földszintnél kinyílt az ajtó
• Az nagyon jó lenne. – erősítem meg az elképzelésében – El se hiszem, hogy végre találkozunk, pedig emlékszem, hogy örültem, amikor megtudtam, hogy a Realhoz igazolsz és közelebb leszünk egymáshoz, aztán nem úgy alakult az élet, hogy összefussunk. – szomorodik el kissé a hangom, amit Luka egyből észrevesz és felvidít
• Na de te, mi járatban itt? Csak nem lemaradtam az első gyermeked születéséről? Hiszen megígérted, hogy én leszek a keresztapja – húzza ki magát, amitől ismét mosolyogni támad kedvem – Ugye nem csaptál be? Vagy csak ennyire előre és komolyan terveztek Rafaellel?
• Nem, dehogyis – rázom a fejem, hogy még inkább nyomatékosítsam benne, hogy most bizony mellélőtt – A mai naptól itt dolgozom. Rafaval pedig, nos, annak már vége. – szegem le a tekintetemet
• Vége? Mármint minek? Nem lesz esküvő, vagy mi? – érdeklődik, amit most cseppet sem bánok, mert érzem, hogy ki kell magamból ventilálni az érzéseimet és ki más is lehetne erre alkalmasabb fogadópartner, mint az én „bátyuskám”.
• Megcsalt. – csuklik el ismét a hangom
• A rohadék! – csattan fel, amitől a többi ember ránk szegezi a tekintetét, ő pedig csak a kezét felemelve kér bocsánatot az okozott kellemetlenségért. – Mekkora egy aljas féreg – halkul el a hangja, ám a feszültség így is kiérződik belőle – Hányszor mondtam neked pilla, hogy jobbat érdemelsz, látod-látod!? De nem baj, majd Ema és Ivano vigyáznak rád, ők is idejárnak ám. Biztos találkozol majd velük és akkor nagyon fognak neked örülni, mindig emlegetnek, kérdezgetik, hogy merre jársz. – simogatja biztatásképpen a kezemet
• Köszönöm Lukita, de most menj, kérlek, nem szeretném, hogy miattam elkéss az edzésről.
• Igenis! Tisztelgem Ön előtt Pilla! – nevet rám, miközben valóban a tisztelgés jelét mutatja
• Maga sem Óriás, ne felejtse el! – viccelődöm vissza, majd szó szerint kitolom az ajtón, mert tudom jól, ha rajta múlik sosem megye el, én pedig nem szeretnék már első nap munkanélküli lenni. A tulaj kerek-perec a tudtomra adta, az én dolgom az, hogy a gyermekek boldog és kiegyensúlyozott életet éljenek az óvodai közösségben, így a szüleik ugyanezt a lelki színvonalat tudják nyújtani a pályán, legyen szó akár focista, kézilabdás, vagy éppen a kosárcsapat bármely játékosáról. Kevesebb stressz, jobb játék. Szóval menjen csak és játsszon, a szezonból amúgy sincs sok hátra.

Éppen sötétedni kezd, amikor hazaindulok. Fárasztó, de nagyon aranyos nap áll mögöttem. Minden csoportba eltöltöttem egy kis időt, hogy a gyermekekkel megismerhessük egymást. Üresedés hiányában nem tudtak csoportvezetőnek felvenni, de anya meggyőzőerejének és az óvodapedagógia melletti táncpedagógiai végezettségemnek is köszönhetően, az összes csoportban foglalkozásokat fogok tartani, valamint a nyaralási, kirándulási teendők is rám várnak. Igazából cseppet sem bánkódom, sőt úgy érzem, hogy ez a feladat sokkal testhezállóbb lesz számomra, valamint a jelenleg még bennem lappangó negatív energia sem lesz annyira érezhető a gyermekek számára. Előveszem a kulcsomat, kilépek a cipőmből, körül se nézek, csak lehuppanok a kanapéra. Húzós időszak áll előttem, most kezdődnek a kirándulások, nyaraltatások, de nem baj, legalább nem lesz időm a múlton rágódni. Gondolataimból egy ismerős zene zökkent ki, a közös dalunk, a Rafaval közös dalunk. Nem érzem jól magam, cseppet sem. Zavartan, könnyeimmel küszködve nyitom fel lassan szemeimet, majd körülnézve vagy száz gyertyán akad meg a szemem, ami a parkettára van szívecske alakban kirakva, Rafa pedig ott térdel a gyertyák között, kezében egy szál rózsával.

• Úgy sajnálom, amit tettem.
• Lefeküdtél mással. – kiáltok rá idegesen
• Igen, de nem volt semmi. Lea, mi lesz az álmainkkal? A három gyermekkel, a kis házzal? A fenébe Lea, közel negyven éves vagyok, drágám, én csak egy kevéske megerősítésre vágytam. Adj még egy esélyt, jó? – jön egyre közelebb, amitől egyre nehezebben tudom a levegőt venni.
• Megcsaltál engem! – ugrok fel a kanapéról – Tönkretetted az egész életemet és ne akarj most meggyőzni, hogy mi lenne nekem a legjobb, hogy ne építsek karriert, hogy megbocsájtsak neked! Én nem akarok ötven évesen ott állni három gyerekkel egy tökéletes házban és azt mondogatni magamnak, hogy helyesen tettem, amikor elfecséreltem az életem. Nagyon sajnálom – ülök vissza a kanapéra kicsit nyugodtabban, jól esik kimondani az érzéseimet, azokat az érzéseket, amiket hosszú idő óta magamban tartok és csak belülről mérgezik a lelkem – Rafa, tűnj el innen, jó!? – válaszát meg sem várva rohanok fel az emeletre és úgy zárkózom be a szobámba, mint egy sértődött kislány, aki senkivel sem akar beszélni.

• Drágám, indulnunk kell! – leszek figyelmes anya ébresztgetésére
• Máris? Hány óra van? – nyújtózkodom egy nagyot, miközben fél szemmel az órára pillantok
• Már nyolc és legkésőbb fél kilencre oda kell érnünk. – simogat meg, amitől olyan érzésem támad, mintha nem munkába mennék, hanem én magam lennék az ovis
• Rendben van. Pár perc és lent is leszek. – a nyári nagy meleg közeledtével Madrid is egyre forróbbá vált, így egy egyszerű kis ruhácskát kapok magamra, laza sminket dobok fel és már indulhatunk is az első igazi munkanapomra.  

Bevezető

Sziasztok! Meghoztam a bevezetőt... Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Nem tudom, hogy részek milyen tempóban fognak érkezni. Még soha nem írtam, most van ihletem, ezért úgy vélem, hogy heti egy rész várható. A héten még hozok egyet, mert jövő hétfőtől nyaralni megyek, így megelőlegezem nektek. :) 

Remélem, hogy kapok majd véleményeket. Legyen az negatív vagy pozitív, a fejlődésemhez mindenképpen szükség lesz rá és rátok. :)

~o~

Lea

Erősen kételkedem benne, hogy a boldog életről szőtt álmaim valaha is valóra válnak. Pedig úgy tizenhárom évesen megvolt a tökéletes tervem. Még harmin éves korom előtt híres táncos leszek és hozzámegyek a tökéletes férfihoz. Tizennégy évvel később itt állok, közel harminc évesen, pasi nélkül, összetört szívvel. – Remek. – Ráadásul kilátástalan élettel.

Komótosan szállok ki a taxi hátsó üléséről, fizetek, majd az ajtó irányába lépkedek. Előveszem táskámból a Dr. Oetker mackós kulcstartóm és a jól ismert zárba helyezem. – Hmm, az otthon illatánál nincs nyugtatóbb.

• Drágám, mióta Lea szólt, hogy férjhez megy, olyan öregnek érzem magam. – hallom meg édesapám jól csengő hangját
• Mert öreg is vagy – válaszol neki anya, miközben megcsókolja – én pedig csak állok az ajtónál és nézem őket, szemeim fátyolossá válnak
• Egyáltalán nem vagyok öreg, negyven percig megállás nélkül bírom – incselkedik apa, amit én hallani sem akarok, így inkább megköszörülöm a torkom. Mindketten rám pillantanak. Én pedig csak állok ott, elkenődött sminkben, melegítőben. Szörnyen festhetek.
• Lea, te meg mit keresel itt? – von anya kérdőre – Nem a szabónál kellene lenned a ruhával? – néz rám kérdőn – Neee – szörnyed el a hangja.
• De – bólogatok hevesen, miközben a könnyeimet a dühömmel próbálom elfojtani.
• Ne Lea! – rázza továbbra is a fejét
• De anya! – fakadok sírva, miközben apa csak értetlenül mered rám – Rafael megcsalt az asszisztensével. – Ekkor már apa is tudta, hogy vigaszra szorulok
• Hogy a lényegre térjek, sosem bírtam elviselni azt a pojáca agykurkászt, látszik, hogy agyilag nem áll messze a betegeitől. Nem kap meg téged soha! – mondja apa mérgesen, amitől sajnos a kedvem cseppet sem lett felhőtlen, hiszen már én sem kapom meg őt, soha.
• Drágám, apádnak igaza van. Túl sok évig voltál vele. Nézd meg mi lett belőled? Még a karriered is feladtad érte. Hidd el kincsem, hamarosan jó óvodapedagógus válna belőled, hiszen megvan a képzettséged, hidd el, hipp-hopp belejönnél. – nyugtat anya és én kezdem belátni, hogy igazuk van. Tényleg sokat feladtam Rafa miatt és tessék, mit értem el vele? Semmit…
• Babukám, mindig is erről álmodtál! – simít végig apa az arcomon
• Igen, tényleg! Ha nem találkoztam volna Rafaval, ma már egy óvodában dolgoznék – mondom ki az előbbi gondolataimat hevesen – Karriert akartam csinálni, és fogok is!

Felálltam és otthagytam az ősöket, hogy egyedül végiggondolhassam a jövőmet. Felértem a szobámba és ráhuppantam a hatalmas nagy franciaágyamra. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor tudatosult bennem, hogy óvónő akarok lenni, meg is tettem érte mindnet, de a férfiak valahogy mindig tönkre tudják tenni egy nő álmait, ez alól miért is éppen az én álmaim és vőlegényem képezte volna a kivétel tárgyát!?

• Anya, autóval kellene munkába járnod, hiszen te vagy itt a főnök! – Nézek a biciklikre, amikről az előbb szálltunk le
• Drágám, ennyi idősen már minden kis sport számít. Inkább tűnjek szegénynek, csak ne hízzak el. – mosolyog rám, miközben belém karol és a hatalmas, háromszintes óvoda irányába indulunk. Nem is emlékeztem rá, hogy ilyen óriási, de érthető, mekkora is legyen, hiszen ez a Real Madrid óvodája.
• Gondolod, hogy itt dolgozhatok? Pont én? Akinek semmi tapasztalata…? – fürkészem anyu tekintetét érdeklődve, miközben az idegességemet nem leplezve a hajamat túrtam
• Kincsem, bízz anyádban! Te magad mondtad, hogy én vagyok itt a főnök, nem igaz? – nevet rám – Hidd el, hogy a tulajdonosoknak nem lesz kivetnivalójuk. Amúgy is szerettem volna egy kisegítőt.  

Köszöntő!

Sziasztok!

Nézzétek el nekem a szörnyű fejlécet és a blog kinézetét. :) Ma reggel pattant ki a fejemből, hogy írásra adom a fejem. Ma még fel szeretném tenni a bevezetőt. Remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket és együtt izgulhatjuk végig a főszereplők életét.

Puszillak benneteket.