Sziasztok drága olvasóim!
Sajnálom, hogy közel két hetet kellett az új részre várnotok, de engem is beszippantott a nyár, valamint annak a tudata, hogy hamarosan újra beköszönt az ősz. Remélem ti is kiélvezitek az utolsó napokat/heteket, amit még ez a nagy meleg adhat nekünk.
Fogadjátok szeretettel a nyolcadik részt, ami remélem, az előzőekhez hasonlóan, szintén elnyeri tetszéseteket.
Köszönöm szépen az előző részhez érkező visszajelzéseket (kommenteket, pipákat). Számomra mindig felemelő érzés, hogy időt szántok rám, hiszen így látom igazán, van értelme annak, amit csinálok.
Vasárnap az első verseny eredménye ki is derült.
Innen is Köszönöm Bella S.-nak a díjat, aki tizenkilenc jelentkezőből, az előkelő harmadik helyet szavazta meg számomra.
Felemelő érzés, hogy kezdő létemre, egy ilyen szép díjat kaphattam.
Nem is szaporítom tovább a szót.
Jó olvasást kívánok mindenkinek!
Puszi
Lea
~o~
Vannak
napok, amikor megkérdezzük magunktól: Mi lett volna köztünk, ha a tegnap sosem
történt volna meg? Mi lett volna, ha nem csókoljuk meg a nőt, aki röpke
pillanatok alatt varázsolt el minket? Vannak napok, amik mindent
megváltoztatnak. Egyszer csak bekattan valami, és rájövünk: léteznek érzéseink,
amiket szabadon, szárnyalásra kell engednünk. Az első alakalom mindig nagyon
különleges, de mind tudjuk, nem az lesz az utolsó. Már ekkor annyi minden
tudatosulhat bennünk: megbízhatsz bennem; szeretlek; egy család vagyunk; vagy
simán csak az: nem passzolunk össze.
A felkelő Nap
sugarai Lea hálószobájában köszöntenek rám. Lassan, halk mozdulatokkal
nyújtóztatom elgémberedett végtagjaimat, miközben tekintetemmel a digitális óra
kijelzőjére pillantok. A pontos idő leolvasása után, csendesen bújok vissza a
mellettem szundikáló, hiányos öltözékű nő mellé. Gondolataim vulkánként
robbannak ki elmémből. Olyan érzés kerít hatalmába, mintha két kötélhúzó csapat
között estem volna csapdába, amiben énem két oldala vívja közelharcát egymással.
Az egyik úgy gondolja, hogy félek szeretni. Most, hogy itt fekszem a számomra
tökéletes nő mellett, biztos lehetek benne, nem merek szeretni senkit sem!
Félek, hogy bekövetkezik az önelvesztés és már semmi sem lesz olyan, mint
régen. Félek, hogy valójában ő sem szeret, csak kíván engem. Félek, hogy csak a
pénz és a hírnév érdekli. Saját magam gátja vagyok. Túl fájdalmas lenne
számomra az igazi, szeretetteljes odaadás. Túl veszélyesnek találom.
Végeláthatatlan betonkerítésekkel védem magam, sőt a tetejére még szögesdrótot
is teszek, hogy senki se tudja megmászni a lelkemet védő falakat. A másik énem
viszont azt sugallja számomra, hogy Lea más. Az, hogy ilyen rövid ismertség
után végig vele töltöttem az éjszakát, több puszta kalandnál. Nem menekültem el
reggelre, sőt, végig a karjaimba zárva őriztem álmát. Úgy óvtam, mint ártatlan
kisgyermek a kedvenc plüssfiguráját, aki attól tart, bármikor elvehetik tőle.
Én nem hagyhatom, hogy Leát elvegyék tőlem. Tudom jól, hogy vastag a körülöttem
található páncélzat, de úgy vélem, a mellettem fekvő lány a részemmé válhat, és
bebújhat mögé.
Mikor újra
felnyitom a szemeimet, már csak egyedül fekszem a hatalmas franciaágyban.
Gyorsan pattanok ki a világosszürke selyemtakaró alól, majd az alsónadrágomat
magamra kapva, a szobába beszűrődő hangok irányába indulok. Az ajtó elé
érkezve, már éppen lenyomnám a kilincset, mikor bátorságom úgy illan el, mint
egy ijedt kismadár, hangos zaj hallatán. Elképzelni sem tudom, hogy Lea mit
csinálhat, ezért a lehető leghalkabban nyitok be a helyiségbe, hogy véletlenül
se zavarjam meg tevékenységében. Bekukucskálva egyből megpillantom a lányt,
akinek a testét egy fehér csipkés body, valamint egy arra felvett, lenge
szoknya takarja el. A látvány, ami fogad, pont olyan, mint azokban a táncos
műsorokban, amiket Junior édesanyámmal szokott nézni. A szoba egy külön
táncteremnek van kialakítva. Bár a lakás többi részén található fehér, szürke
és fekete árnyalatok itt is visszaköszönnek, mégis a falakra felszerelt tükrök,
vidám külsőbe bújtatva törik meg a modern stílusú teret. Lea mozgásától még a
hideg is kiráz. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen érzést tud egy zene,
és az arra táncolt koreográfia kiváltani belőlem. Szívem szerint berontanék
hozzá, és az ölembe kapva táncolnék vele tovább.
- Jó reggelt!
– mosolyog rám Lea tükörből visszaverődő mása, amitől egy pillanatra még a szívem
is megszűnik dobogni
- Jó reggelt!
– válaszolok megkésve – Bocsánat, nem akartalak megzavarni. – szabadkozom,
miközben a lány a ruháját igazgatja
- Nem
zavarsz. – lép mellém, miközben lábujjhegyre ágaskodik, és enyhe csókot lehel a
számra – Éppen befejeztem. – mosolyog rám – Gyere reggelizni! – jelenti ki
határozottan, majd a konyha irányába húz. – Van itthon: tej, joghurt, kefir,
szalámi, kolbász, virsli, paprika, paradicsom, uborka, tojás, müzli, pirítós.
Összességében minden, ami egy kiadós reggelihez elengedhetetlen. – vonja meg a
vállát, majd kérdőn pillant rám
- Bármi
megfelel, ha te adod. – adom meg számára a megfelelő választ, majd mögé lépve,
hogy közelségét érezhessem, mellkasomhoz vonom. Lea pár pillanat tétovázás
után, vállamra hajtja fejét, majd lassú, szinte alig észrevehető mozdulatokkal
megáldott táncba kezdünk. – Gyönyörűen táncolsz! – suttogom fülébe, miközben
cimpájára apró csókot lehelek – Azt hiszem, életem végéig néznélek, és csak
gyönyörködnék benned.
- Bolond! –
rázza meg a fejét – Szerinted kilencven évesen is gyönyörködnél bennem? –
neveti el magát
- Édes,
benned még száz, sőt ezer évesen is. – kacsintok a lányra sejtelmesen
- Persze, hiszen
akkor már amúgy sem látnál, igaz? – mondata közben, nőies kezeivel túr bele
hajamba, amitől minden ruhadarabját kedvem lenne letépni róla, mégis
türtőztetem magamat
- Elképesztő
egy nő vagy te. – válaszolom boldogan, majd mély csókunk közben, enyhén
megemelve, a konyhapultra ültetem – Ha már a vacsora nem jött össze, majd én
készítek neked reggelit.
- Ez csodásan
hangzik. Addig én felfrissítem magam. – mosolyog rám kacéran, majd a fürdő
irányába lépked.
Az utcák
még csendesek, semmi zaj, semmi veszekedés. Néha, egy-egy autó halkan suhanó
hangja szűrődik csak be a konyha nyitott ablakán. A lágy, reggeli szellő,
átmozgatásra készteti a fák zöld lombjait, és ezzel egy időben friss levegővel
tölti meg a lakás minden egyes szegletét. A kellemes csendben, Lea
fürdőszobából kiszűrődő, dalolászó hangja muzsikaként tölti meg a helyiségeket.
Percekkel később, felfrissülve lép ki a világos fürdőszobából. Fekete, mélyen
dekoltált, lezser felsőt, és egy rövid farmernadrágot viselve, még
káprázatosabbnak találom, mint valaha. Táncos léptekkel közelít a
konyhapulthoz, majd helyet foglalva, látszólag kimerülten hajtja fejét a
márványpultra helyezett kézfejére. A tegnap este, kettőnk között uralkodó kellemes
csend, ismét a birtokába kerít minket. Reggelink elfogyasztása közben, végig
Lea arcát pásztázom. Szerencsére a hajnali bizonytalanság végképp elhagyta
elmémet, és helyette csak a boldogság gondolata foglalkoztat. Csak nézem az
előttem falatozó nőt, aki zavarát palástolva, inkább a szellő által mozgatott
zöld növényekre emeli tekintetét. Idilli hangulatunkat a csengő szakítja félbe.
- Bocsánat,
biztos Mona az. Ő a legjobb barátnőm. Elfelejtettem neki szólni, hogy ma később
megyek dolgozni. – szabadkozik Lea, miközben a bejárat irányába tart
- Jó reggelt
kisasszony! Kérem, itt írja alá – hallom meg az idegen férfi hangját, miközben
egy hatalmas dobozt, és egy csokor vörös rózsát nyújt át a lánynak – További
szép napot! – zárja a beszélgetést, majd sietősen távozik
- Gondolom,
nem ő a barátnőd!? – adok hangot egykedvű érzelmeimnek, melyek hirtelenjében
futnak végig elmémben. Ismét a másik énem kerekedik felül. Ez a nő oly könnyen
rabul ejtett. Elvarázsolt a nevetésével, ahogy átölelt, ahogy az ajkaival a
bőrömön kalandozott, a szájával, ahogy gyengéden, halk szavakat sugdosott. –
Nem nézed meg, hogy mit kaptál? – nézek rá szigorúan, ezzel is nyilvánvalóvá
téve, nem örülök az ajándékainak
- Cseppet sem
érdekel, hogy mi van benne. – vonja meg a vállát – Nézd meg nyugodtan, ha
szeretnéd. – mondja elképesztő nyugodtsággal a hangjában, miközben a hatalmas
dobozt elém tolja
- Hm, egy
vörös mini ruha. Méghozzá testre simuló. Ahogy elnézem, pont a méreted.
Látszik, hogy a fickó jól ismeri a testedet. Kártya persze nincsen mellékelve. És
nyilván fogalmad sincsen róla, hogy ki küldte. Igaz? – fürkészem a nő tekintetét,
amely ismét a fákat vizslatja
- Mondanám,
hogy valóban nincsen, de gondolom, nem hinnél nekem. – feleli közömbösen, majd
a mosogatóhoz lépve, grimaszolva löki bele bögréjét a mosatlan tányérok közé
- Azt hiszem,
jobb, ha megyek. – állok fel a konyhapulttól, majd a hálószobába sietek, hogy
magamra kapjam az este szétdobált ruhadarabjaimat
- Tudod mit?
Jól van, rendben van. – dúvadként ront be utánam, majd a hatalmas franciaágy
közepén, törökülésbe dobja magát – Magyarázkodni fogok. De azért azt
megjegyezném, hogy még soha életemben, senkinek sem magyarázkodtam, de most
neked megteszem. Oké? Elegem van ebből az egészből. Ebből a gyerekes
viselkedésből. Nem fogok erre a szintre süllyedni. Tényleg fogalmam sincsen
róla, hogy ki küldte ezeket a vackokat.
- Te magad is
láthatod, hogy az ostoba még arra sem volt képes, hogy legalább a nevét
odaírja. Egészen egyszerűen nem tudom és nem is érdekel, hogy kitől jött. Rajtad,
Mona barátnőmön, és a családomon kívül senki sem tudja, hogy itt élek, így még
nehezebb lenne megmondani, hogy ki is küldte az ajándékokat. Jöhetett akár az
ostoba szomszédtól, aki azóta le sem veszi rólam a szemét, hogy erre a
környékre költöztem. Ami hozzáteszem, két hete történt. Jöhetett az exemtől,
attól az embertől, akit mindenkinél jobban utálok. De hát ki ne utálná, hiszen
az esküvőnk előtt pár nappal csalt meg. Azóta is próbálkozik nálam, ezért is
költöztem ide, hogy ne találjon meg. Aztán jöhetett anyám kedvenc
ügyvédkéjétől, akihez szerintem már ma feleségül küldene, ha rajta múlna. De
tényleg Cris, bárki küldhette őket. Ne viselkedj már így. Ne duzzogj, mint egy
gyerek. – vázolja fel mondandóját, miközben tekintete hol közönyös, hol
bizalmatlan, hol pedig türelmesnek hat
- Szóval
gyerekes vagyok? – veszem ki mondandójából az egyetlen, rám nézve sértő
megjegyzését
- Jelenleg
igen. Jó, én sem viselkedtem valami felnőttesen, és ezt sajnálom is. Tényleg
semmi közöm ezekhez az ajándékokhoz. – nyomatékosítja újból szavai jelentőségét
- Rendben
van, hiszek neked. Viszont most tényleg elmegyek, Junior már biztos vár rám.
Majd beszélünk. – kimérten mondom számára, majd a homlokára adott puszi után,
sietve távozom tőle. Az autómban ülve még visszapillantok a lányra, aki az
ajtófélfának támaszkodva int búcsút nekem. Elmém megint kegyetlen körforgásba
kezd. Olyan gyönyörű, kedves, bájos, szeretetre méltó és segítőkész, mégis
baljós jeleknek bizonyulnak e tulajdonságai. Ráadásul majdnem férjhez ment. Az
is mekkora egy rohadék már, aki egy ilyen nőt megcsal? Vagy Lea lehetett a
hibás? Ő is csalhatta? Ezért kapta vissza, amit adott? Annyi kérdésem lenne
irányába, mégsem teszem fel őket, legalábbis ma biztos nem. Tudom jól, hogy én
is hibás vagyok, hogy sokszor túlreagálok bizonyos dolgokat, mégis ismét a könnyebb
utat választom. Az élet újból borsot tört az orrom alá, én pedig nem teszek
ellene semmit, csak elmenekülök.
Gondolataim
hazáig fogságban tartanak, és egy percre sem eresztenek el. Lekanyarodok a
gyorsforgalmi útról, és pár száz méter megtétele után, a jól ismert
mellékutcába hajtok. Elhaladok pár villa mellett, majd a kapunyitó megnyomása
után, a saját udvaromban találom magamat. A környék még ébredezik. Csak kutyáim
vidám köszöntése töri meg a madárcsicsergéssel tarkított csendet. Lassan lépek
be a ház hatalmas ajtaján, majd az emeletre érve, fiam szobájába veszem az
irányt. Még korán van, Junior ilyenkor még alszik, van fél órája az ébredésig,
így megemelve könnyű kis takaróját, befekszem aprócska ágyába. Közel húzom magamhoz kicsiny testét, majd
finom illatát belélegezve alszom el mellette.